Chapter 3
1411 Words
Alexis
Molylepkék röpködtek a reflektor fényében, és megvilágították az útszéli, fűvel belepett árkot. Még mindig a kormányt szorongattam, a szívem pedig hevesen zakatolt.
Hirtelen egy mosómedve bukkant fel a ködben, és hogy ne üssem el, az út mentén lévő sekély árokba borultam. Nem lett semmi bajom. Azon túl, hogy baromira megijedtem.
Megpróbáltam hátramenetbe kapcsolni az autót, de a kerekek hasztalanul pörögtek. Valószínűleg a sár miatt. BASSZUS! Egy SUV-ot kellett volna vennem a szedán helyett.
Leállítottam a motort, bekapcsoltam a vészvillogót, és hívtam a közlekedésrendészetet. Azt mondták, egy óra, míg ideérnek.
Szuper. Hát, ez szuper.
Kétórányi autóútra voltam az otthonomtól, egy elhagyatott útszakaszon az iowai Cedar Rapids-i ravatalozó és a minneapolisi házam között. Korgott a gyomrom, pisilnem kellett, és egy alakformáló cucc volt a ruhám alatt. Ez az egész így, életem legpocsékabb hetének méltó megkoronázásának tűnt.
Felhívtam a legjobb barátnőmet, Brit. Az első csörgésre felvette.
– Na? Milyen volt a pokolban?
– Hát, klasszul végződött, az biztos – feleltem hátradőlve az ülésben. – Épp most hajtottam bele egy árokba a kocsimmal.
– Jaj, jól vagy?
– Igen.
– Hívtál vontatót?
– Igen. Egy órát kell várnom. És Spanx van rajtam.
Bri a fogain keresztül szívta be a levegőt.
– A Sátán bugyija? Nem öltöztél át, mielőtt elindultál? Biztos úgy rohantál ki onnan, mintha üldöznének. Hol vagy? – kérdezte.
Kikukucskáltam a szélvédőn.
– Fogalmam sincs. Szó szerint a semmi közepén. Még utcai lámpákat sem látok.
– Összetört a kocsid?
– Nem tudom – válaszoltam. – Még nem volt alkalmam kiszállni, hogy megnézzem. De nem hiszem. – Óvatosan megmozdultam az ülésben. – Tudod mit? Várj egy kicsit! Leveszem ezt.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, és hátradöntöttem az ülést, amennyire csak lehetett. Levettem a magas sarkúmat, és az utasoldalra dobtam, aztán hátranyúltam, hogy lehúzzam a cipzáramat. Lerángattam magamról a melltartót, majd egészen hátradőltem, és felhúztam a fekete koktélruhát a csípőmig, a hüvelykujjamat az alakformáló bugyim felső részébe akasztva.
Senki nem volt a közelben. Fél órája nem láttam más járművet ezen az úton. De épp akkor, amikor elkezdtem lefelé birkózni magamról a nejlonharisnyát, a hátsó szélvédőn keresztül fényszórók világítottak meg – hát, miért is ne?
– A fenébe – lihegtem, és próbáltam gyorsabban öltözni.
Olyan volt, mintha egy egész testet borító kompressziós zokniból próbálnék kiszabadulni, miközben mérik a sebességet. Hallottam, hogy egy autó ajtaja becsapódik, majd pánikszerűen lecibáltam a térdemig a Spanxemet a kormánykerék alatt, és épp lerúgtam magamról, amikor valaki az ablakhoz lépett.
Egy nagy, bozontos kutya bukkant elő a semmiből, és felugrott az ajtóra, hogy belessen. Aztán egy szakállas fehér fickó érkezett mögé, gyapjúgalléros farmerdzsekiben.
– Hunter, földre! – szólt rá a férfi a kutyára, és lerántotta a kocsimról. Az egyik ujjával megkocogtatta az üveget. – Hé, minden rendben odabent?
A cipzáram még félig nyitva volt, majdnem egészen az alsóneműmig.
– Jól vagyok – feleltem, aztán a combomra rántottam a ruhámat, és megpördültem, hogy csupasz hátam az utasoldal felé legyen. – Mosómedve.
A fickó a füléhez tette a kezét.
– Sajnálom, nem igazán hallak!
Egy centivel lejjebb húztam az ablakot.
– Egy mosómedve miatt hajtottam az árokba. De jól vagyok – ismételtem meg hangosabban.
Úgy láttam, ezen jól szórakozik.
– Elég sok van belőlük errefelé. Akarod, hogy kivontassalak?
– Már hívtam egy vontatót. De azért köszönöm.
– Ha vontatót hívtál, akkor Carlra vársz – folytatta. – Lehet, hogy várnod kell egy darabig. – Az út felé bökött a fejével. – A hatodik sörénél tart a VFW-ben{1}.
Lehunytam a szemem, és fáradtan kifújtam a levegőt. Amikor kinyitottam, a férfi mosolygott.
– Egy perc, és kivontatlak.
Meg sem várta a válaszom, már indult is a kocsim mögé.
Sietve felhúztam a cipzáramat. Aztán újra kézbe vettem a telefonomat.
– Valami fickó kivontat – suttogtam Brinek.
A visszapillantó tükörben próbáltam megnézni a rendszámtábláját, de a fényszórók a szemembe világítottak. Kívülről fémes csörömpölést hallottam. A kutya visszaszaladt, hogy az ablakon keresztül benézzen rám. Kócos farkát csóválni kezdte, és ugatott.
– Ez egy kutya? – kérdezte Bri.
– Igen. A fickóé – feleltem, és a fejemet rázva a kutyára néztem. Épp az üveget nyalogatta.
– Miért lihegsz ennyire?
– Épp a Spanxemet próbáltam levenni, amikor megjelent – magyaráztam, majd gyorsan felkaptam a padlóról a testleszorítót, és a táskámba gyömöszöltem. – Pont félmeztelen voltam, amikor az ablakhoz hajolt.
Bri annyira röhögött, hogy el kellett húznom a telefont a fülemtől.
– Nem vicces – suttogtam.
– Szerinted – válaszolta, továbbra is nevetve. – És hogy néz ki az a fickó? Egy ijesztő vén fószer?
– Nem. Igazából egész helyes – vágtam rá, miközben az oldalsó tükörben próbáltam figyelemmel kísérni a mögöttem zajló tevékenységet.
– Ahhhhh. És te hogy nézel ki?
Lenéztem magamra.
– A hajam meg a sminkem oké, fekete temetési ruha…
– A Dolce?
– Igen.
– Szóval dögösen nézel ki. Nem teszem le, mert mi van, ha megöl, érted.
– Haha, köszi! – Hátradőltem az ülésben.
– Szóval, szar volt a temetés? – kérdezte Bri.
Nagy levegőt vettem.
– Nagyon. Mindenki azt kérdezgette, hol van Neil.
– Mit mondtál nekik?
– Semmit. Hogy szakítottunk, és nem akarok beszélni róla. Nem akartam belemenni. És persze Derek sem volt ott.
– Jókor lépett le Kambodzsába. Lemarad minden buliról – mondta Bri.
Az ikertestvérem előszeretettel kerülte a családi drámákat. Persze, nem tudhatta, hogy Lil nagynéni hirtelen meghal majd az idősek otthonában, és hogy az ezt követő háromnapos családi összejövetelen, és a temetésen egyedül kell majd az oroszlán barlangjába sétálnom – de ettől függetlenül nagyon is rávallott, hogy kimaradt.
Még lejjebb tekertem az ablakot néhány centivel, hogy megsimogathassam a kutyát. Bozontos öregember-szemöldöke és tágra nyílt, aranyszínű szeme miatt úgy festett, mintha megijedt volna, amikor meglátott.
– Anya nagyon szép munkát végzett a gyászbeszéddel – folytattam, megvakarva a kutya fülét.
– Ez nem lep meg.
– És Neil végig SMS-ekkel bombázott.
– Szintén nem lep meg. Egyvalamivel nagyon el van eresztve az a csávó: merészséggel. Válaszoltál neki?
– Ööö, nem – vágtam rá.
– Helyes.
Újabb csörömpölés hallatszott odakintről.
– Rendben, akkor figyelj! – folytatta Bri. – Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy dupla randit, ha visszajöttél.
Felnyögtem.
– Hallgass végig! Egyáltalán nem lesz erőltetett.
Nagyon is erőltetettnek tűnt.
– Mindketten kiválasztjuk a legdögösebb pasit, akit a Tinderen találunk. Az egyik lehetne olyan, aki hallal pózol a fotóin, de ez nem fontos. Elvisszük őket a Nick irodája előtti kávézóba, oda, ahol mindennap fél tizenkettőkor ebédel. Aztán, amikor Nick megjelenik, úgy teszünk, mintha teljesen meglepődnénk, hogy ott látjuk. Te úgy csinálsz, mintha megbotlanál, és véletlenül leöntöd vörösborral az ingét, én pedig csókolózom a pasimmal.
Elfojtottam a kitörni készülő nevetésemet.
– Bármennyire is szeretnék segíteni neked tönkretenni a leendő exférjed ruháit – feleltem még mindig kuncogva, – én belátható időn belül nem randizom. Most semmi szükségem férfiakra. De lehet, később sem lesz.
– Ja, persze, mert kőkemény csajok vagyunk, egészen addig, amíg hajnali háromkor óbégatni nem kezd a füstjelző, és rajtad kívül nincs senki, aki seprűvel lecsaphat rá.
Felhorkantam.
– De most komolyan – erőltette tovább. – Még sosem voltunk egyszerre szinglik. Ezt ki kéne élveznünk. Tudod, mint a Hot Girl Summer-klipben. Olyan jó buli lenne!
– Hát, nekem inkább Öreglányok-hangulatom van.
Úgy tűnt, ezen elmélázik.
– Azt is lehet.
Kintről még több csörömpölést hallottam, és éreztem, hogy a kocsi megmozdul, mintha a fickó valamit a lökhárítóhoz erősített volna.
– Akarsz holnap inni valamit? – kérdezte Bri.
– Mikor? Pilatesre megyek.
– Utána.
– Aha!
Mozgást vettem észre az oldalsó tükörben. A fickó elindult visszafelé. Abbahagytam a kutya simogatását, és majdnem teljesen feltekertem az ablakot.
– Hé – suttogtam Brinek. – Jön a fickó. Ne tedd le!
A férfi ismét lerántotta a kutyáját a kocsimról, majd lehajolt, hogy beszélni tudjon velem.
– Betennéd a kocsit üresbe? – kérdezte az egycentis résen keresztül.
Bólintottam.
– Amikor elkezdelek húzni kifelé, állítsd le a motort, a sebességváltót pedig tartsd parkolóállásban, amíg le nem veszem a láncokat.
Megint bólintottam, és néztem, ahogy a kocsijához sétál. Ajtócsapódást hallottam, majd azt, hogy beindul a motor. Aztán a kocsim megbillent, és az árokból lassan visszagurultam az útra. A pasas kiszállt, egy zseblámpával a kezében, és megnézte a sárvédőt.
Egy szitakötő szállt a motorháztetőmre. Teljesen mozdulatlanul ült ott, miközben a férfi leguggolt, hogy megvizsgálja a gumiabroncsaimat. Aztán lekapcsolta a lámpát, és visszament az autó mögé. Újabb csattanás következett, és egy perccel később a pasas visszatért az ablakhoz.
– Átnéztem az autót. Nem látok semmilyen sérülést. Nem lesz gond, vezethesz.
– Köszönöm – mondtam, és két húszdollárost csúsztattam ki a résen.
Úgy láttam, ezen jól szórakozik.
– Ez most ingyen volt. Vezess óvatosan!
Visszament a kocsijához, dudált egyet, és barátságosan felemelte a kezét, miközben elhajtott mellettem a ködbe.
- Writer
