Csillagvonatok - Railhead 1.

2

2A K-kapu nevében a K betű a „KH”-nak is rövidített Kficat-haDerech kifejezésre utal, ami az Ó-Föld egyik nyelvén annyit tesz: „Az út megrövidítése”. A kapu működését csak az Őrzők ismerik. Vonatra szállsz, az átmegy a K-kapun, és máris másik világba cseppensz, ahol a nap, amely egy perce sütött rád, már csak apró csillag az égen. Ilyen messzire űrhajóval utazni tízezer évbe is beletelne, ám a K-vonatnak ez csupán pár másodperces ugrás. A kapukon nem lehet sem átgyalogolni, sem kocsival áthajtani. Rakéták és lövedékek ugyanúgy nem jutnak át rajtuk, mint a lézersugarak vagy a rádióhullámok. A K-Bahnon kizárólag vonatok közlekedhetnek: a Birodalom vén, bölcs vonatai, sárkány-szépségesek, amelyek sebesség-ről és távolságról álmodnak, miközben vágtatnak világról világra.

Manapság a legtöbben olyan nemtörődömséggel utazgattak egyik naprendszerből a másikba, mintha városon belül, a kerületek között közlekedtek volna. De Zen azok közé tartozott, akik még érezték az utazás varázsát, és azon az éjszakán, mint mindig, arcát az ablaknak szorítva nézte az elsuhanó világokat.

Csendrobbanás. Tarakat: kövér holdak, gőzt pöfögő kémények. (A vonat megállás nélkül haladt át.) Csendrobbanás. Nyárnak Élete: lent öböl, fent fehér utcák; hogy ilyen helyen élhessen, arról ő legfeljebb csak álmodhatott. Csendrobbanás. Tusk: türkiz égbolton gigászi gázbolygók, félrecsapott szalmakalapok karimáját idéző ferde gyűrűkkel. A Tusknak jó nagy volt a piaca. Lehet, hogy legközelebb ott kéne próbálkoznom, és Ambersait a biztonság kedvéért kicsit hanyagolnom, gondolta. Vagy talán az egész K-Bahnt kerülnie kellene egy darabig; akad bőven lopnivaló odahaza Szurdokban is.

De tudta, hogy úgysem fogja kerülni a vasutat. Nővére, Myka szerint ő sínkósza, akinek úgy kell a K-Bahn, mint drogfüggőnek a szer. Ezzel maga Zen is egyetértett. Nem pusztán lopni járt a vasútvonalakra, hanem azért, mert imádta a változó tájakat, az alagutak bömbölő feketeségét és a kapuk szikrázását. És mindenekfelett imádta a vonatokat, a nagy mozdonyokat: mind egyéniségek voltak, komorabbak vagy kedvesebbek, de mindet az a mély öröm fűtötte, amelyet ő is érzett, ha vasúton utazott.

A mozdonyokat nem érdekelte, milyen szerelvényt húznak. Csillogó személyvagonok vagy rozzant tehervagonok, nekik egyre ment. És rendszerint az utasokkal sem igen törődtek, noha volt bennük romantika, és sok rege szólt arról, hogy szökevény szerelmeseket vagy daliás tolvajokat segítettek útjukon. És ha a vonatra néhanapján egy gyilkos vagy a betétesek pénzével meglépő bankár szállt fel, a mozdony az első állomáson riasztotta a hatóságot, vagy egyszerűen ráeresztette saját karbantartó robotpókjait a bitangra…

Zen ezen tűnődött, miközben a Csillagközi Expressz átrobogott az utolsó kapun, és az alagút hosszú sötétjét egy pályaudvar tágas tere váltotta fel. Ablaktalan várost formázó konténerhalmok, kerámialapokon felfénylő hűvös tükörképek, ablakok előtt elvillanó állomásnévtáblák következtek, majd a vonat kellemes hangon bemondta:

– Szurdok, végállomás. Szurdok. Szíveskedjenek elhagyni a vonatot!

A peronra lépve észrevette, hogy néhány karbantartó pók inal végig a vagonok tetején. Láttukra eltöprengett, hogy a drón vajon leadta-e az adatait a vonatnak, mielőtt az elhagyta az Ambersait. Lehet, hogy a vonat most majd felnyomja, mert nem találta eléggé daliásnak vagy romantikusnak, vagy mert megsajnálta a kifosztott aranyművest. A peronon ballagva elképzelte, ahogy a soklábú robotok rávetik magukat, és harapófogóikkal szétszaggatják − vagy csak lefogják, amíg oda nem érnek a helyi rendőrök.

De egyiket sem tették. Megint hagyta, hogy a félelmei magukkal ragadják, ahogy Mamussal szokott történni. Oda kell figyelnem erre, gondolta; tudta, hogy a túl sok képzelgés hova vezethet. A robotok mentek a dolgukra, ellenőrizték a kocsik közötti vonókapcsokat, rendbe hozták a vonat fényezésének karcolásait. Ő pedig, alig maréknyi másik utas és a nyomukban iparkodó gurulós bőröndök társaságában, a peronzáron át elhagyta az állomást. Úgy tűnt, senkit sem lelkesített fel túlságosan, hogy Szurdokon kellett leszállnia.

***

A Zennek otthont adó város meredek falú árokra hasonlított. Szurdok házai és gyárai az állandó viharoktól sújtott, egykapus Angkat bolygó egyik mérföldnyi mély kanyonjának falain, egymás hegyén-hátán emelkedtek. Helyszűkében az épületek felkuporodtak minden hozzáférhető kiszögellésre, feltapadtak a szirtekre, és ellepték a hidakat, amelyek átíveltek a sziklafalak közti szakadékon – a szakadékon, amelyben szutykos eső verte a mindenfelé csüngő kábeleket és a himbálózó neonfeliratokat, és a szmogban légitaxik, kompok és bérlimuzinok repkedtek hangos rotorcsattogással. A meredeken feltornyozott épületek közt ezernyi vízesés zubogott a mélyben rejlő folyó felé, mind hozzáadva saját zúgását az ipari zóna sokféle zajához. Szurdokot a lakói Robajvárosnak nevezték.

Szabványidőben számolva Zen épp csak tízéves múlt, amikor ideköltöztek Mamussal és Mykával. Korábban a Santherakin laktak, még korábban a Qalaton, és hogy előtte merre, azt már felidézni sem tudta. Olyan sokfelé, hogy a silány lakásokról és a mindig más égboltról csupán elmosódó emlékei maradtak. A korábbi lakhelyeikről általában sietve távoztak, mindig azok elől menekülve, akik Mamus szerint a nyomukban voltak. De Szurdokra érve Myka és Zen már kezdett rájönni, hogy az üldözőik csupán az anyjuk képzeletéből kiszivárgó rémálmok, akárcsak a „gondolathullámok”, amelyeket Mamus időnként a falakból és ablakokból kiáramlani vélt. Így hát innen már nem mentek tovább, és amennyire tőlük telt, megpróbáltak Mamusról gondoskodni. Myka gyári munkásként jutott álláshoz, az öccsét viszont a pénzkereset könnyebb módjai vonzották.

Ám annyira azért nem is voltak könnyűek ezek a módok. Eléggé megviselte a hajsza, ott az Ambersai Bazárban. A lopott nyaklánc az állomásról kijövet még mindig húzta a kabátzsebét, mintha balszerencsét akarna hozni rá. Szeretett volna megszabadulni tőle, ezért a neonpocsolyák és a sistergő vízesések között eltrappolt az utcába, ahol Bogaras Bácsi boltja állt.

A drónt, amely kameráit esőn, párafüggönyön és tömegen át rászegezve követte, Zen nem vette észre.

***

Bogaras Bácsi valójában nem is bácsi volt, hanem kaptárszerzetes. A testét kolóniába gyűlt nagy, barna bogarak alkották, amelyek a gallyakból, madzagból, csirkecsontokból maguknak összetákolt, nagyjából emberforma vázon mászkáltak. Millióan lehetnek, gondolta Zen, miközben kezében a nyaklánccal a bolt mögötti félhomályos, szűk irodában álldogált. Bogaras Bácsi koszos zsákvászon csuhája alól zizegés hallatszott. Csuklyája árnyékában az arc mint holmi papírfalú darázsfészek vagy mint három helyen is kilyukasztott lepény derengett: a két szemrés és a rojtos száj mögött a sötétben csillámló bogártestek hemzsegtek. A szájnyílásból szóló hangot ezernyi egymáshoz súrlódó fűrészfogas rovarláb keltette.

– Ez szép darab, Zen. Szebb, mint a szokásos szemét, amit általában hozol.

A maszk nyílásain át hosszú rovarcsápok integettek a fiú felé. A legtöbb kaptárszerzetes a K-Bahnon tett végtelen és titokzatos zarándokutakkal töltötte az idejét. Kereskedelemmel csak elvétve foglalkoztak, de Bogaras Bácsi remekül értett hozzá; ugyanolyan jól alkudozott, mint bármely ember.

– Kétszáz – zümmögte.

Ez legalább százzal kevesebb volt, mint amennyit Zen remélt, de fáradt volt, és meg is utálta már a nyakláncot, így hát letette Bogaras Bácsi mocskos pultjára. A vászonköpeny alól rovarokkal borított, ormótlan ruhafogaskéz emelkedett fel, és az ékszer után nyúlt.

Zen kilépett a bolt ajtaján, és közben megszámolta a kötegnyi bankót, amelyek mindegyikén a Császár videoarcképe mosolygott. Aztán hazaindult, ugyanazzal az érzéssel, mint mindig, ha végzett – mintha kurta szabad szárnyalás után térne vissza a kalitkába.

Elfeledkezett arról, hogy hátranézzen. Nem látta, ahogy a drón a neonködből leereszkedik Bogaras Bácsi boltjára. Odabentről fény villant, kurta csörömpölés hangzott, majd a drón ismét előbukkant, és mindaddig ott lebegett, amíg oda nem ért egy piros esőkabátos lány, aki felpillantott rá. A gépezet megdöntött rotorokkal Zen után lódult, a lány pedig követte, gyalog.