Csillagvonatok - Railhead 1.

1

1Hallga csak…

Épp a Harmónia utcán futott, amikor meghallotta. Eleinte halk volt, de aztán egyre tisztábban szólt, túlszárnyalta az utcák moraját. Odakint a sötétben, túl a városon szirénahang búgott fel magányosan, akár a bálnák éneke, ő pedig erre a hangra várt. A Csillagközi Expressz bedübörgött az Arany Elágazás felől, és jöttében dalolt.

Az ő sietsége így már egészen természetesnek hatott: már nem is tetthelyről menekült, csupán a vonatot akarja elcsípni. Csupán Zen Starling volt; vékony, barna srác, aki riadt tekintettel, kabátja zsebében a lopott ékszerrel iszkolt a Harmónia utcán, átcikázva a hol itt, hol ott megnyíló és összezáruló tömegen. Arcát időnként kirajzolta az ódon üvegházak közt csüngő lámpafüzérek fénye, ahogy hátra-hátrapillantva szemmel tartotta az őt hajszoló drónt.

***

Ki hitte volna, hogy az aranyműves drónt uszít utána? Eddig úgy tudta, az Ambersai Bazár kereskedői eltűrik a tolvajlást, feltéve, hogy a tolvaj csak ritkán lop ugyanabból a boltból. Mintha még portékájuk időnkénti megdézsmálását is méltányosnak találták volna cserébe azért, hogy árusíthatnak a keleti szárnyvonalak legnagyobb piacán. A Bazár emberemlékezet óta ígéretes vadászterületet nyújtott e roppant város aljanépéből mindazoknak, akik hozzá hasonlóan fiatalok voltak, merészek és becstelenek.

Az Ambersai nagy hold volt. Anyabolygójának piszkossárga korongja éber szemként meredt odafentről a nyüzsgő utcákra, ám az üzletek külső pultjairól eleséget vagy karkötőket elcsenő Zent valahogy sosem vette észre. Az árusok viszont néha igen, és fenyegetéseket kiáltozva, bambuszbotot suhogtatva meg is kergették. De pár utcasarok után többnyire felhagytak az üldözésével, és mindig talált tömeget, amelyben el tudott tűnni. A Bazárban nappal és éjjel is nyüzsgött a nép: nemcsak a kávézókban, a bárokban és a szexboltokban, de a mesteremberek és fémkereskedők standjainál is. Az utóbbiakból egy teljes kerületnyi kínálta a mélyűri bányatársaságoktól felvásárolt nyersanyagot. Az Ambersai helyi aszteroidaöve úgy tele volt nemesfémekkel, akár egy drága nyaklánc.

A dolgok véletlen egybeesése folytán aznap éjjel ő is pont egy drága nyakláncot emelt el. Még a zsebén át is érezte: neki-nekiütődött a csípőjének, miközben az állomáshoz és a közelgő vonathoz vezető csúszós lépcsősoron nyargalt lefelé.

Általában kevesebbel is beérte. Az Ambersaira tett útjain rendszerint néhány bokaperec vagy orrkarika volt a zsákmánya. De amikor észrevette az aranyműves pultján fekvő nyakláncot, úgy érezte, vétek lenne kihagyni egy ilyen jó lehetőséget. Az aranyműves asszonyság a nyakláncot épp szemlélő vásárlóval tárgyalt, és más, még értékesebb holmikat próbált a figyelmébe ajánlani. Az áruvédelemre felbérelt embere őrködés helyett sportműsort vagy háromdét nézett fejpánttal és olyan üveges tekintettel, amely a videófolyamot közvetlenül a látókérgükkel befogadókra volt jellemző.

Mielőtt Zen agya felfogta volna, mire készülnek az ujjai, már le is nyúlta és a kabátjába rejtette a nyakláncot. Aztán félrefordult, és igyekezett lazának tűnni, miközben ismét elvegyült a tömegben.

Húsz lépést sem tett meg, amikor valaki az útjába állt. Mivel leszegett fejjel ment, így először csak a lány vaskos bakancsát, piros esőkabátját és a dereka köré kötött övet pillantotta meg. Felemelte a tekintetét. Az esőkabát kapucnijának árnyékában kislányos arc halvány körvonala sejlett fel, de e pillantásnál többre már nem maradt ideje. Az aranyművesnek addigra feltűnt, hogy meglopták, és az őr is észbe kapott: visszanézte a stand biztonsági videóját, és látta rajta, ahogy ő elemeli a nyakláncot.

– Tolvaj! – rikoltotta az aranyműves, az őr pedig bambuszbotot ragadott, és a tömegen át Zen felé nyomult.

– Gyere velem! – szólt a lány.

Ő ellépett mellette. A lány meglepő erővel lecsapott rá, és megmarkolta a karját; ő megtántorodott, de kitépte magát a szorításból. Háta mögött már hallatszott a vásárlókat félretaszigáló botos őr ordítása.

– Zen Starling! – kiáltotta a piros kabátos lány. De nem, ezt nyilván nem kiálthatta. Biztos rosszul hallotta. Hiszen honnan is tudhatná a nevét? Rohanni kezdett, és felszívódott a Harmónia utca tolongásában.

Már kezdte azt hinni, hogy megúszta, amikor meghallotta a légcsavarok cserregését, és hátranézve meglátta a drónt, amely úgy lebegett a járókelők feje felett, mint valami nagy cserebogár. Csillogó, ijesztő és katonainak tűnő gépezet volt, páncélján ide-oda siklott a neonlámpák visszfénye, lézerszemei vörösen izzottak. Az alján levő baljós gubókban Zen fegyverzetet gyanított. Ha a drón utoléri, és egyebet nem is tesz vele, a fotóját és a tartózkodási helyét fellőheti a helyi adatbárkára, ez pedig a nyakára hozná a zsarukat vagy az aranyműves gorilláit.

Így hát kékről feketére kapcsolta át ómódi flanel okoskabátja színét, és befúrta magát a tömegbe, miközben fülelt, hogy hallatszik-e már a vonat dala.

***

Ambersai állomás: a pazar színházhoz illő magas homlokzaton kék fénnyel lángolt a bejárat felett függő K-Bahn embléma. Megafonhangok állomásnévsorokat dörögtek. A kültéri lámpák alatt bagolylepkék és kaptárszerzetesek, na meg koldusok, utcakölykök és utcazenészek rajzottak. Emitt árusok kínálgattak főtt tésztát, gyümölcsöt és fűszeres teát, amott utasra vadászó riksasofőrök civódtak. És aztán, túlzengve lármát és karattyolást, felbődült a vonathang.

Zen átkelt a peronzáron, és kifutott a peronra, amely mellé épp akkor állt be az Expressz. Elsőként a fényes vörös-arany lemezekkel burkolt, hosszú törzsű, hatalmas Helden Hammerhead mozdony gördült be. Majd kivilágított ablakok sora következett, és két peronangyal, amely kóbor szivárványként villódzott a kocsik oldalán. Néhány mellette álló turista az angyalokra mutogatott, és pocséknak ígérkező fotókat készített. Ő kitartott a helyén a K-Bahn utazóinak forgatagában, és bár legszívesebben hátranézett volna, tudta, hogy nem szabad megtennie. Ha a drón ott van, akkor épp erre, egy bűntudatos kifejezéssel hátraforduló arcra vár.

Az ajtók szétnyíltak. Zen a leszállók mellett benyomult az egyik vagonba. Odabent édes illat terjengett, mintha a vonat egy tavaszidőben járó bolygóról érkezett volna. Az ablak mellé ült, és a lábától a kerámiapadlón át a kopottas üléskárpit mintázatáig mindenhová nézett, csak az ablakon túlra nem, pedig leginkább oda szeretett volna. A többi utas ingázó volt, meg néhány motorikfutár, amely a gépagyába zsúfolt adatokkal a vonal távolabbi állomásain lévő egy-egy céghez igyekezett. A vele szemközti dupla ülésen elterülve és egymást átkarolva két tini aludt: sínkószák a K’mbussiról vagy a Galaghastról. Gazdagnak és jóképűnek tűntek, akár a háromdé-sztárok. Zenben felötlött, hogy leszálláskor magával viszi a táskáikat, de ezen az éjjelen ki-kihagyott a szerencséje, és inkább úgy döntött, nem kockáztat.

A vonat nekiindult, olyan finoman, hogy alig vette észre. Aztán az Ambersai állomás lámpásai elmaradoztak, felerősödött a hajtóművek dübörgése, és felgyorsult a kerekek ritmikus csattogása. Óvatosan kikémlelt az ablakon. Eleinte, a belső tükröződések és a kint tovasuhanó városi fények zűrzavarában nehéz volt bármit is kivenni. Aztán ismét észrevette a drónt: ablakmagasságban, a vonatéval azonos tempóban repült, rotorlapátjai szilánkokra szeletelték a fényt, miközben seregnyi szeme, kamerája és ki tudja még mije mind rá meredt.

A vonat befutott egy alagútba, és ő már csak saját vékony tükörképét bámulhatta: a vagon ringását követve remegő, kiugró arccsontokat és a bagolylepkék szárnyfoltjaihoz hasonló nagy, üres szemeket.

A vonat felgyorsított. Süvítése nőttön-nőtt, mígnem hangtalan dörrenéssel – afféle csendrobbanással – átszáguldott a K-kapun, és minden megnyugtatóan furcsa lett. Egy időtlen pillanatra Zen kilépett az univerzumból. Úgy érezte, zuhan, noha nem volt már semmiféle „lefelé”, amerre zuhanni lehetett volna. Az üres ablakokon túl fellobbant valami, ami nem egészen volt fény…

Aztán újabb csendrobbanás, és a vonat kicsusszant egy másik, hétköznapi alagútból, és lassított egy újabb, hétköznapi állomás előtt. Ezen a bolygón kisebb gravitáció és fényes nappal fogadta az utazókat. Zen kényelmesen hátradőlt az ülésben, és elvigyorodott, mert maga elé képzelte a hoppon maradt drónt, ahogy visszafordul az Ambersai üres alagútjából, innen ezer fényévnyire.