Találj el hozzám

Chapter 3

Jessica

Sípoló hang hallatszik a pilótafülkéből. A vészjelzés, melyet a gyakorlatról olyan jól ismerek. A szívem a torkomban dobog, mert tisztában vagyok vele, hogy mostantól minden megváltozik. A szimulátoros gyakorlat meg sem közelíti a valóságot. Erre nem lehet felkészülni.

Gond van a géppel.

A fülemhez emelem a rádiót, és a kapitány hangját hallgatom.

– Motorhiba. Kényszerleszállás. Ez durva lesz, Jessica. Biztonsági pozíció.

Nem válaszolok Elliotnak. Egyszerűen túlélő módba kapcsolok. Csak egyetlen utas van a gépen, és mindent meg kell tennem, hogy mindketten a lehető legnagyobb biztonságban legyünk. Naná, hogy egy celebről van szó, úgyhogy öröm az ürömben, hogy ha már meg kell halnom, akkor legalább Jacob Arrowooddal együtt távozom e világról. – Mi a franc folyik itt? – kérdi Jacob, amikor odamegyek hozzá.

Valahogy sikerül nyugodt hangon válaszolnom.

– Motorhibát észleltünk. Kényszerleszállást fogunk végrehajtani. Kérlek, vedd fel a biztonsági pozíciót, és próbálj nyugodt maradni!

Legszívesebben felnevetnék, mert valójában minden vagyok, csak nyugodt nem. De ha nem úgy cselekszem, ahogy a gyakorlat során megtanultam, akkor egész biztosan meghalunk. Van egy kis esély arra, hogy Elliot és José szépen leteszik a gépet. Persze annak is megvan a valószínűsége, hogy nem így történik majd, úgyhogy közölnöm kell Jacobbal, mi a teendő.

– Most hova mész? – kérdi.

Mélyen a szemébe nézek, igyekszem magabiztos és világos választ adni, amennyire csak lehetséges.

– Le kell ülnöm a pótülésre, de végig itt leszek melletted! Fontos, hogy egyedül is kijuss a gépből, ha velem történne valami. Ez itt az ajtó. Előbb felfelé kell húzni a kart, aztán megnyomni. Abban az esetben, ha nem lennék magamnál, kérlek, oldozz ki, és vigyél ki a gépből!

– Lezuhanunk?

– Kényszerleszállást hajtunk végre.

Leülök, bekötöm a két biztonsági öv közül az elsőt, közben hálát adok az úrnak, hogy ha meghalok, nem hagyok hátra sem férjet, sem gyermeket.

De a szívem sajog, mert eszembe jut, hogy a húgomnak egyedül kell majd megbirkóznia anyámmal. Csak reménykedni tudok benne, hogy talál valakit, aki elég erős ahhoz, hogy legalább részben levegye a válláról a terhet. Igyekeztem támogatni anyagilag, de évek óta nem voltam Willow Creek Valley-ben, és most nagyon úgy tűnik, hogy soha többé nem jutok haza.

Aztán ott van Grayson. Grayson Parkerson az egyetlen dolog az életemben, amit bánok. Olyan nagyon szeretem, és most végleg el kell engednem. Meghalok, és ő már sosem tudja meg, hogy életem legnagyobb baklövése volt, hogy elhagytam. Ezt sajnálom a legjobban.

Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, mielőtt megpróbálom becsatolni a második övet is. Remegő kézzel matatok a reteszen.

Lehunyom a szemem, és megpróbálok összpontosítani. Muszáj becsatolnom az övet, vagy egészen biztosan meghalok.

Tekintetem végigfut az összes panelen, hogy megbizonyosodjak róla, valóban mindegyik rögzítve van. Az ajtónyitó szerkezetre pillantok, és gondolatban előre lejátszom az összes mozdulatot. Nem szabad azzal foglalkoznom, hogy mi mindent kellett volna még megtennem az életben, és arra sincs értelme gondolni most, hogy mi mindent veszítettem. Ki kell jutnom a gépből, ez a legfontosabb, semmi más nem érdekes!

– Jacob? – kérdem, mert azt szeretném, ha ő is a lényegre összpontosítana. – Ugye emlékszel, mit mondtam az ajtóval kapcsolatban?

Bólogat. Látom a szemében a rettegést, és imádkozom, hogy ő ne vegye észre a félelmet az enyémben.

– Kérlek, próbáld megőrizni a nyugalmad, és kövesd az utasításaimat! – figyelmeztetem.

– Hogy hívnak? – kérdi egyenesen a szemembe nézve.

– Jessica.

A szívem hevesen ver, és most csak a gyakorlat miatt vagyok összeszedett. Ha pánikba esem, nem jutok ki innen. Csapatként kell együttműködnünk, és ez azt jelenti, hogy valakinek ép ésszel irányítania is kell a dolgokat. Remeg az egész testem, és olyan félelmet érzek, mint még soha életemben, de mindössze annyit tehetek, hogy imádkozom.

– Rendben, Jessica! – szólal meg Jacob határozottabb hangon. – Örülök, hogy megismerhetlek! Most valószínűleg lezuhanunk és meghalunk. Ha mégis sikerül túlélni a zuhanást, akkor életünk végéig barátok maradunk!

– Vedd fel a biztonsági pozíciót, Jacob! – válaszolom, és próbálok mosolyogni, de elég erőltetettnek tűnhet.

Bólogat.

– Ha nekem nem sikerülne túlélni, kérlek, mondd el Brennának, hogy nagyon szerettem, és végig rá gondoltam! – könyörög Jacob.

– Ez most eszedbe se jusson!

– De a családom! Muszáj tudniuk, hogy szerettem őket!

– Összpontosíts, Jacob! Ne felejtsd, most az a legfontosabb, hogy kijussunk a gépből!

– Ugye megmondod nekik?

Ezt képtelen vagyok most megígérni. Szóba sem jöhet, hogy ezt megvitassuk. Újabb vészjelzés, az utolsó, amely arra figyelmeztet, hogy itt az idő, közeledünk a szárazföldhöz.

– Jacob! – kiáltom határozottan.

– Készen állok!

Jacobra pillantok, és rajta tartom a szemem. Hozzám hasonlóan lehajtja a fejét, én pedig kényszeresen ismételgetem az utasítást, közben egyfolytában imádkozom, hogy ne ez legyen az utolsó pillanatunk ebben a földi létben.

– Biztonsági pozíció! Biztonsági pozíció! Biztonsági pozíció!

Hirtelen felülök, és a torkomra teszem a kezem, mert nehezen kapok levegőt. Az izzadtságtól átázott a pólóm, és a szívem majdnem kiugrik a helyéről.

Csak egy álom volt.

Minden rendben! Minden rendben! Élek!

A szobámban vagyok. Az ágyban fekszem, és biztonságban vagyok.

Addig mantrázom ezt a mondatot, míg a szívverésem le nem csillapodik kissé. Minden éjjel ez az álom kínoz. Ugyanaz a pánik, amitől aztán nehezen kapok levegőt. Az éjszaka további részében aztán megint nem vagyok képes visszaaludni.

A poklok poklát éltem át az elmúlt három hétben. Abból is olyan elegem van már, hogy ennyire fáradt vagyok! A zuhanás kísért engem. Az emlékek, a rettegés és a sötétség nem engedik, hogy túllépjek a történteken, pedig az égvilágon semmi másra nem vágyom jobban!

Ledobom magamról a takarót, és elindulok lefelé a lépcsőn.

Anyám úgy hozzászokott a rémálmokhoz, hogy már hetek óta fel sem ébred a kiáltásomra, de az is lehet, hogy már nem kiabálok. Azon tűnődöm, ha az utóbbi igaz, akkor vajon a rémálmoknak is ugyanígy vége szakad-e egyszer… Mindenesetre még ha így is lesz valaha, ez nem az az éjjel, ezért be kell érnem azzal, ami ma jutott: pár óra pihenéssel.

Készítek egy bögre teát, felkapom a kanapéról a takarót, és elindulok a tornác felé. Még mindig ott a hívogató hintaágy, melyet apám szerelt fel azon a hétvégén, mielőtt kisétált az életünkből. Innen a legjobb tojni a világra.

Összekuporodom és a forró bögrét szorongatom. Lassan szürcsölgetem a teát a csendben.

Willow Creek Valley mindig is a kedvenc helyem volt az egész földkerekségen. Csendes és gyönyörű, ideális hely a visszavonulásra. Erdő vesz körbe minket, és a falu legszegényebb lakói – köztük a családom is – azt érezhetik, hogy nekik is jutott egy kis magánélet, ha más nem is.

A hintaágyban üldögélek, és arról az életről álmodozom, amilyen anyának és apának is volt. Férjhez szerettem volna menni, gyereket szülni és a déliek csodás, nyugodt életét élni.

Mindenünk megvolt ehhez. Ebben az álomszerű, tökéletes világban Graysonnal nyitottunk volna egy szállót, és megvalósítottuk volna az álmot, amelyről olyan gyakran beszélgettünk. Minden karnyújtásnyira volt csupán. Aztán rájöttem, hogy minden álom hazugság, és én jól bekajáltam az összeset.

Ugyanis a férjek előbb-utóbb mind lelépnek.

Az apák sosem telefonálnak többé.

És a gyerekek iszonyúan szenvednek ettől.

Tudtam, hogy én ebből nem kérek.

Ehelyett azt választottam, hogy világot látok, és jól is ment minden a repülőgép-szerencsétlenségig.

Fájni kezd a fejem, a halántékomat dörzsölöm.

Jaj, csak ne migrén legyen!

A telefon jelzi, hogy üzenet jött az egyetlen Willow Creek-i barátomtól, akivel végig tartottam a kapcsolatot a távollétem alatt.

Delia: Egy reggeli?

Én: Hát te meg hogyhogy ébren vagy?

Delia: Le sem feküdtem. Szóval? Kaja?

Delia egy gyárban melózik pár várossal odébb. Nem sok a munkalehetőség errefelé… Az igazság az, hogy már a gondolattól is elbőgöm magam, hogy el kell hagyni a házat. Mióta visszatértem Willow Creek Valley-be, vagyis pár hete, ki sem tettem a lábam, csak ha az orvoshoz kellett menni. Végig a házban voltam, és tulajdonképpen anyámon, Delián és a nővéremen, Winnie-n kívül senkinek nincs tudomása róla, hogy itt vagyok. Ha kilépnék a házból és találkoznék másokkal, akkor el kéne mesélnem, hogy mi történt. Mindenki számára egyértelművé válna a hazatérésem oka: kudarcot vallottam az életben.

De egy reggeli nem árthat, ilyen korán talán nem fogok összefutni senkivel.

A terapeutám arra biztat, hogy kis lépésekben haladjak, a fejemben visszhangzanak a szavai: „Amikor gyengének érzed magad, csak nyújtsd ki a kezed, és érezd az erőt!”

A hüvelykujjamba harapok, veszek két mély levegőt, és csak ezután válaszolok.

Én: Persze, de gyere értem! Tudod, a fejsérülés miatt nem vezethetek!

Egészen addig nem ülhetek volán mögé, még biciklire sem ülhetek, amíg az ájulások, a bénító migrének és a zavartság el nem múlik. Tulajdonképpen minden tevékenység tilos, ami veszélyes lenne, ha elveszíteném az egyensúlyomat. A repülőgép-szerencsétlenség egyik kellemes következménye ez is.

Delia: Ott leszek tizenöt perc múlva!

Ismerem a vezetési stílusát, inkább tíz perc lesz az. Bemegyek a házba, felkapok magamra egy pulóvert, megmosom a fogam és megfésülködöm. Nagyot sóhajtok, amikor meglátom magam a tükörben. A rémálmok miatt azt érzem, mintha csak tegnap történt volna, de a sebek valójában már begyógyultak.

Az arcomon nincs már véraláfutás, a fejemen lévő sebhely még gyógyulgat ugyan, de már haj fedi; csak ennyi maradt az agyamban lévő vérömleny eltávolítása után. A repedt bordák is összeforrtak, bár még nem teljesen, de mint említettem, ezeket ránézésre senki nem venné észre. Szerintem az utcán bárki menne el mellettem, a régi Jessica Walkert látná, akinek a lábai előtt hevert a világ.

De ezek csak a külső, látható nyomok, legbelül egészen más a helyzet.

Csupán halvány árnyéka vagyok egykori önmagamnak.

Nem mindig sikerül jól kifejeznem magam, nem vagyok képes autót vezetni, és valószínűleg soha többé nem is repülhetek a légnyomáskülönbség miatt.

Itthon egy teljesen új helyzettel is szembe kell néznem. A hazatérésem egy újabb szorongást hozott elő, mégpedig a férfi miatt, akit elhagytam. Nem tudom, hogy idő közben milyen emberré vált. Az ismerősök is aggasztanak, mert mindenki itt él a városban, aki egykor. A kisebbségi érzés folyton erősödik bennem, és csak arra tudok gondolni, az emberek alig várják, hogy kegyetlenkedhessenek velem.

„Nem elég jó a csaj! Sose fog elérni semmit, mindig a padlót fogja súrolni! Meglátod! Sose lesz belőle semmi! Pont ott fogja végezni, ahol az anyja!”

A fejemben visszahangoznak a szavak. Különösen egy női hang égett belém, mint egy fülbemászó dallam, egy nőé, aki nem bírta elviselni, hogy egy levegőt kelljen szívnia velem.

Kopogtatnak a fürdőszoba ajtaján. Kinyitom, és megpillantom anyámat.

– Ó! – kiált fel riadt szemmel. – Nem tudtam, hogy már fent vagy.

– Megint rémálmom volt.

– Azt hittem, hogy már elmúltak – mosolyog rám szomorúan.

– Bárcsak így lenne! De nem ez a helyzet.

– Hova igyekszel ilyen korán? – kérdi, és végignéz az öltözékemen.

– Delia elhív. Evés – kezdek bele, de hirtelen elakadok, mert tudom, hogy nem ezek a megfelelő szavak, nem ezt akartam mondani. Pár másodperc szünetet tartok. Nagyon rosszul kezelem ezt a helyzetet. Az agyam azt akarja mondani, hogy Delia felhívott, és átjön, hogy elvigyen reggelizni, de aztán a számon valami teljesen más jön ki. Anyám egy szót sem szól, csak türelmesen megvárja, míg összeszedem magam és újra megpróbálom összerakni a mondatot.

– Delia elvisz reggelizni – nyögöm ki végül.

– Biztosan jó ötlet? Mármint belefutni pár ismerősbe a városban?

Éppen ez az, amivel meg kell küzdenem. Az elmúlt tizennégy évben egyedül éltem. Attól a naptól fogva, hogy elhagytam a várost, megtanultam a saját lábamon megállni, és egyedül is boldogultam. Gondoskodtam magamról, és bebizonyítottam, hogy nincs szükségem senki másra.

Most pedig napról napra jobban vagyok. Nem akarok ebben a börtönben élni, minél előbb vissza akarok térni abba az életbe, amelyet elképzeltem magamnak.

– Anya…

– Tudom, tudom – emeli a kezét a magasba. – Tudom, hogy felnőttél és már nem szükséges aggódnom érted! Csak annyi, hogy nem szeretném, ha bármi bajod esne, édesem! Ennyi, semmi több! Ismerem az ittenieket, és az emberek pletykálnak a hazatérésedről…

– Akkor is meg kell próbálnom – lépek ki a fürdőből az előszobába, és a falnak támaszkodom.

– Igen. Ez így van – helyesel, és bár van némi visszakozás a hangjában, valamennyi büszkeséget is kihallani. – Bevetted a gyógyszereket?

Mintha azt mondta volna az imént, hogy már nem szükséges aggódnia értem…

– Igen, bevettem.

Ha nem tettem volna, magzatpózban fetrengenék könyörögve, hogy valaki mentsen ki ebből a szorult helyzetből…

– Nos, akkor érezd jól magad!

– Köszönöm, anya! – mondom mosolyogva, és megszorítom a kezét.

– Én próbálkozom, édes kislányom! – sóhajtja.

– Tudom, anya. Mindketten így vagyunk ezzel.

– Most pedig menj! – mondja, és puszit nyom az arcomra. – Szeretlek!

– Én is szeretlek!

Anyám sok mindenen keresztülment az életben, de mindig képes volt szeretet adni nekünk. Sosem épült fel igazán abból a megrázkódtatásból, hogy apám elhagyta. De a nővérem, Winnie és én tisztában voltunk vele, hogy anyaként megállta a helyét. Mindig szeretett minket, és minden tőle telhetőt megtett, hogy felneveljen minket. A szíve összetört ugyan, de mi csak annyit láttunk az egészből, hogy mennyire erős.

Apám viszont egy kalap szart sem ér. Úgy hagyta el anyámat és a két lányát, hogy vissza se nézett.

Mikor leérek a földszintre, az ablakon át megpillantom a fényszóró erős fényét. Delia még a tíz percet is alulmúlta, ez azért elég lenyűgöző.

A családomat leszámítva ő az egyetlen ember, akivel találkozom. Az első napok borzasztóan teltek, mert nagy fájdalmaim voltak, a testem tele volt sebekkel. Aztán ahogy teltek-múltak a napok, a sebek gyógyulni kezdtek ugyan, de én bezárkóztam a csigaházamba. Nem mozdultam ki innen, így nem kellett magyarázkodni a történteket illetően.

Bemeséltem magamnak, hogy mindössze egy hosszúra nyúlt vakációról van szó.

Beszállok a kocsiba. A kezem megremeg, mert kezd eluralkodni rajtam a szorongás.

Delia a tenyerébe veszi a kezem.

– Minden rendben lesz! Csak elfogyasztunk egy jó kis reggelit egy szokványos, hétköznapi kedd reggelen…

– Igen, minden rendben lesz! – sóhajtok egyet, és mosolyt erőltetek magamra.

– Így van!

Delia vezet, én pedig légzőgyakorlatokat végzek. Behunyom a szemem, és az elmúlt hetekben tanult gyakorlatokra összpontosítok.

Hála az égnek nem jut idő arra, hogy a szorongás eluralkodjon rajtam, mert kis idő múlva elérjük az éttermet. Willow Creek Valley szegényebb negyedében nincsenek nagy távolságok. A jómódú családok házai sokkal messzebb vannak a városközponttól, de mi Deliával nem abban a negyedben nőttünk fel. Mi a város ezen részében éltünk. A gazdag családok gyermekei messziről elkerülik ezt a városrészt, mert egyáltalán nem akarnak keveredni velünk.

De azért akadt egy fiú, aki egyáltalán nem így viselkedett. Noha a szülei utálták még a gondolatát is, hogy velem hozta össze a sors, Grayson Parkerson tojt az egészre. Szeretett engem annak ellenére, hogy anyám hol az élelmiszerboltban dolgozott, hol pedig a szálló szobáit takarította, vagy a kocsmában szolgált fel, hogy fizetni tudja a számlákat. Grayson nem tett különbséget szegény és gazdag között, őt nem a vagyoni helyzetem érdekelte, hanem én.

Bárcsak most is így lenne!

Utoljára annyit hallottam róla, hogy megházasodott, született egy gyönyörű kislánya, és a család tulajdonában lévő egyik szállót üzemeltette valahol az országban.

Neki szívesen megmutatnám magam.

Kérdezhetnék róla Deliától, de korábban megegyeztünk, hogy sosem teszünk fel egymásnak olyan kérdéseket, amire nem igazán akarunk választ kapni – és ez egészen biztosan olyasmi, amit nem szívesen hallanék.

Életem legnehezebb döntése volt elhagyni őt, de számomra akkor vált bizonytalanná kettőnk jövője, mikor az anyja kijelentette, hogy az ő szemében sosem leszek családtag. Arra számítottam, hogy ezért előbb-utóbb úgyis elhagy, úgyhogy én tettem meg az első lépést, és ezzel önmagamnak ártottam a legjobban.

Delia leparkol. – Na, akkor irány, tömjük meg a hasunkat, mert mindjárt éhen halok! – fordul felém a kocsiban.

Belégzés. Öt, négy, három, kettő, egy. Kilégzés. Megismétlem háromszor a légzőgyakorlatot, majd bólintok egyet.

– Rendben. Mehetünk!

Belépünk a helyiségbe, és azzal szembesülök, hogy Jennie még mindig pincérként dolgozik itt.

– Kit látnak szemeim? Csak nem Jessica Parkert? Micsoda meglepetés, atyám! Pont olyan szép vagy, mint mikor utoljára láttalak!

Elmosolyodom, mert valami melegség sugárzik belőle. Mindig annyira kedves, és a szíve csordultig tele szeretettel! Kétlem, hogy bárki bármi rosszat tudna mondani róla.

– Te vagy a legjobb dolog a városban – válaszolom mosolyogva.

– Vernon! – kiáltja a konyha felé. – Gyere csak! Ide süss, ki jött hozzánk a világhírű reggelidért!

– Jó reggelt kívánok, Miss Jessica! – dugja ki a fejét Vernon a konyha ajtaján.

Hirtelen nyugalom száll meg, és hatalmas megkönnyebbülést érzek. Rájövök, feleslegesen aggódtam a kimozdulás miatt, hiszen ez a város mindig jó szándékkal fogadott, és annak ellenére is szeretnek, hogy én elfutottam a szívfájdalom elől.

– Jó újra látni, Mr. Vernon!

Rám kacsint, majd egy szempillantás alatt újra eltűnik a konyhában.

– Tiétek a legjobb asztalom. Kövessetek, lányok! – mondja Jennie, majd felkap két étlapot, és az egyetlen szabad asztalhoz kísér.

– Semmit sem változott ez a hely – állapítom meg, és alaposan körbenézek.

Mélyvörös támlás padok, fekete, lakkozott asztalok és fekete-fehér kockás padló. A falon futballmezek lógnak.

– Nos, minek megjavítani azt, ami el sem romlott? – mosolyog Jennie. – Ez a város azért nem változott semmit, mert egyszerűen nem volt szükség változásra!

– Olyan jó látni téged! – válaszolom neki mosolyogva, és elveszem a kezéből az étlapot.

– Téged is nagyon jó látni, édesem!

– Hármas asztal! – kiabálja Vernon a konyhából.

– Nemsokára hozom az ételt. Tudom, a szokásos – siet Jennie a konyhába, mielőtt még válaszolhatnék.

Nem csodálkoznék, ha még mindig emlékezne rá, hogy a palacsinta a kedvencem. Ahányszor betértünk ide, minden alkalommal azt kértem.

Grayson meccsei után mindig beültünk a kocsijába, és egyenesen ide jöttünk, hogy feltöltsük a szénhidrátraktárakat édességgel. A sarokboxot választottuk, Grayson átkarolt, én pedig állandóan a kabátját viseltem. Ha történeseten pomponlány lettem volna, akkor mi lettünk volna a tipikus amerikai álompár, akiről az egész város beszél. Nekem nem volt lehetőségem a sportolásra, és a közönség soraiban sem foglaltam helyet péntekenként, mert melóznom kellett, de Grayson mindig értem jött, amikor végeztem a műszakkal.

Nem kellett szégyellnem magam, mert szeretett és kész. Akkor is, ha szegény, szomorú vagy épp dühös voltam. Ő volt az oka, hogy nem estem szét.

Csak a végén aztán ez nem volt elég.

– Mire gondolsz? – néz a szemembe mosolyogva Delia.

– A múltra – válaszolom, és összekulcsolva tartom a kezem az étlapon.

– Itt nem nehéz. Minden négyzetcentiméter a múlt emlékeit hívja elő.

– Így van.

Delia múltja sajnos nem valami tovatűnt emlék. Gyerekkora óta Joshua Parkersonba szerelmes. Joshua a Parkerson fiúk legidősebbike, és a legmegfoghatatlanabb a testvérek közül. Delia türelmesen várt, és közben arról álmodozott, hogy egy napon talán többet fog jelenteni a srác számára. De Joshua mindig ellökte magától, kivéve azt az egy alkalmat, amikor egyszer megcsókolta itt, a kávézó folyosóján, a nyilvános telefonnál. Delia ehhez a mágikus pillanathoz ragaszkodott képzeletben évekig.

Látom, hogy arrafelé siklik a tekintete, mintha mindkettőnk szeme előtt egyszerre elevenedne meg az emlék.

– Mi van Joshsal? – kérdem.

– Honnan tudjam?

– Ő is elment?

– Is? – kérdezi hunyorogva.

– Igen – bólogatok. – Nem úgy volt, hogy a Parkerson fiúk szanaszét szóródtak az országban? Elvégre nem kell egy család minden tagjának ugyanabban a városban dolgoznia… A szülőknek mindig nagy álma volt egy szállodalánc. Anyám legutóbb mintha említette volna, hogy Wyomingban is nyitottak egy szállót, amelyet Oliver vezet.

– Igen, de… – rázza meg a fejét Delia finoman. – Úgy értem, nem mindenki ment el.

– Igaz, Stella biztos itt maradt – vágom rá.

Stella a legfiatalabb a testvérek közül, még ha mindössze hat perccel később jött is a világra az ikertestvérénél, Olivernél. Nagyon elkényeztették. El sem tudom képzelni, hogy az apja valaha elengedte volna maga mellől.

– Winnie-vel elég gyakran találkoznak – teszem hozzá.

– Hát, Stella maradt, igen. De… – harap az ajkába Delia.

– És Alex? Vele mi a helyzet? – vágom rá.

– Nem, Alex a savannah-i szállót irányítja – válaszolja.

El tudom képzelni, mennyire szeretheti! Alex egyidős velünk, és mindig imádott bulizni. Savannah a tökéletes helyszín, ha az ember bulira és némi komolyságra is vágyik.

– És mi újság vele? – kérdem.

– Mikor legutoljára beszéltem vele, remekül volt – válaszolja mélyen a szemembe nézve Delia, és hátradől a széken.

– Mindig csíptem.

– Alex a legjobb fej – vigyorog Delia.

Ezzel azért vitába szállnék. Az én szívemben Grayson volt a legjobb, viszont Delia nagyon jóban volt Alexszel, és folyton náluk lógott. Persze ennek részben az volt az oka, hogy így Josh közelében lehetett, de ez mindegy is. Alex jó haver volt. Klassz kis csapat voltunk. Kicsit idegesítőek, gyerekesek és ostobák.

– Igen. Amúgy nemsoká hazajön. Minden testvér egyébként. A szülők házassági évfordulójára.

– Mindig nagy ramazurit csaptak ebből az alkalomból.

– Kérdezhetek tőled valamit? – tologatja Delia a sótartót maga előtt.

– Persze!

– Miért szakítottál Graysonnal?

– Pontosan tudod, miért – válaszolom elsápadva.

– Csak annyit tudok, amennyit innen-onnan hallottam. Egészen pontosan azt, hogy te elmentél egyetemre. Azért szakítottál vele, mert azt gondoltad, hogy hosszú távon nem működött volna a távkapcsolat. Főleg így, hogy másik államban éltetek…

Grayson két évvel idősebb nálam, és én akkoriban biztosra vettem, hogy örökké együtt leszünk, mégpedig azért, mert nagyon szerettük egymást. És akik ennyire szeretik egymást, azokkal nem fordulhat elő, hogy a kapcsolat nem működik… Egyszerűen elképzelhetetlen volt.

De olyasvalakit szerettem, akinek a családja lenézett engem. Így teljesen más. Grayson ugyan a pártomat fogta, legalábbis megpróbált megvédeni, de én akkor is éreztem a belőlük áradó megvetést. A nyomás aztán egyre inkább érzékelhetővé vált. Elképzeltem, hogyha egyszer választania kell, akkor mellettük dönt majd. Függött tőlük minden szempontból, náluk volt a jövője kulcsa. Azt gondoltam, hogy apámhoz hasonlóan Grayson is a saját boldogságát és érdekét választja helyettem. Fiatal voltam, és ostoba. Úgy okoskodtam, hogy ha én hagyom el, nem fog fájni.

Ennek épp az ellenkezője történt. Rettenetesen fájt, és túlságosan éretlen voltam, hogy belássam a hibámat, és visszamenjek hozzá.

– Mit számít? A gimis szerelem amúgy sem tart örökké – vágom rá. – Már vége, és biztos vagyok benne, hogy tökéletes az élete.

Delia lehajtja a fejét, és hosszan kifújja a levegőt.

– És az hogyan lehet, hogy a nővéred minden másnap Stellával lóg, és te semmit sem tudsz az égvilágon?

Mielőtt erre bármiféle választ adhatnék, Jennie kihozza a rendelést. Korog a gyomrom, és az idejét sem tudom, mikor volt utoljára részem ilyen fejedelmi reggeliben.

A tányért bámulom, megérintem a peremét, és azt sem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

Ez most tényleg a valóság? A baleset előtti életem a hatékony időbeosztásról szólt. Gyakran kora reggel repültem, előtte edzeni mentem. Előkészítettem a kirándulást, ahogy a megrendelőm kívánta. Az ügyfeleim többsége hírességekből állt. Nem emlékszem olyan esetre, amikor úgy tudtam volna elfogyasztani egy reggelit vagy egy ebédet, hogy ne kelljen közben csinálni valamit vagy rögtön utána rohanni valahová. Arról nem is beszélve, hogy ilyen kiszolgálásban soha nem volt részem.

– Mit tervezel? Meg is eszed, vagy csak szerelmesen nézegeted? – horkan fel Delia.

– Mindkettő!

Kacagunk egy jót, mire megszólal a csengettyű az ajtón.

Hirtelen felkapom a fejem, bár ekkor még fogalmam sincs, miért olyan érdekes számomra, hogy mi történik épp a bejáratnál. Amikor aztán tudatosodul, olyan érzés fog el, mintha nem pusztán egy repülőgépen száguldanék a föld felé, hanem az egész bolygó zuhanna velem. Előttem áll a férfi. Egy kék szempár, a barna fürtök, a felejthetetlen mosoly, és én máris gyorsabban veszem a levegőt.

Grayson Parkerson nemcsak hogy a városban van, hanem éppen előttem áll, és nagy szemekkel mered rám.