Találj el hozzám

Chapter 4

Grayson

Csak állok és bámulom a nőt, akit valaha szerettem. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem csak képzelődöm. Stella említette ugyan, hogy visszatért, és én három hete minden nap arra a pillanatra vártam, hogy egyszer csak megpillantom, de… semmi nem történt. Végül megállapítottam magamban, hogy biztos ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett.

Egy kéz érintését érzem a vállamon, erre rögtön elfordítom a fejem. Nem is kéne, hogy érdekeljen, hogy Jessica itt van! Elvégre eltelt tizennégy év, és mindketten továbbléptünk. Ha valóban így van, akkor egyáltalán nem kéne úgy éreznem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.

– Készen állsz a falatozásra? – kérdi Jack.

– Naná!

– Akkor jó! A mostani bevetés miatt mindjárt éhen halok!

– Te mindig éhen akarsz halni! – kuncogok.

Teljesen mindegy, hogy téves riasztásra vagy négyes riasztási fokozatra reagálunk, Jack határozottan meg van róla győződve, hogy már az is jutalmat érdemel, hogy egyáltalán kikászálódott az ágyból. Ez a jutalom neki mindig a kaja. Ma este bozóttűzhöz riasztottak minket, de szerencsére még azelőtt kivonultunk, hogy kontrollálhatatlanná vált volna a helyzet. Valószínűleg a focisták ott gyújtottak tábortüzet, ahol nem kellett volna. Persze arról szó sincs, hogy Jackkel ne követtünk volna el hasonló ostobaságokat gyerekkorunkban…

– Ez tény.

Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy ne nézzek oda. Nem mintha enélkül nem lennék képes a legapróbb részletekig felidézni a külsejét. Egyenes, sötétbarna haj, élénk, mézszínű szempár és szeplős orca, melyet megpróbál elrejteni a világ szeme elől. Hogy lehet, hogy most még annál is sokkal gyönyörűbb, mint ahogy az emlékeimben élt?

Az asztalunkhoz megyünk, és én szándékosan úgy foglalok helyet, hogy háttal legyek neki. Ha nem így tennék, le sem tudnám venni róla a szemem, és meghiúsulna az eredeti tervem, hogy semmibe veszem.

Elhagyott engem!

Úgy határozott, hogy a kettőnk kapcsolata nem éri meg az erőfeszítést. Négy teljes éven át szerettem, és ő négy perc alatt romba döntött mindent.

– Jól vagy? – legyint meg Jack az étlappal.

– Persze, jól!

– Tényleg? Ugyanis elég furán viselkedsz. Nyilván semmi köze ahhoz, hogy Jessica pont három asztallal arrébb ül mögötted, ugye?

– Semmi – rázom meg a fejem, és kissé összeszorítom az ajkam.

– Egyértelmű. Nem úgy volt, hogy megszökött?

– Nem megszökött. Elment.

– El. Most meg visszajött.

– Úgy tűnik. De kit izgat? – vágom rá gyorsan, közben mereven bámulom az étlapot.

– Igen, pont úgy nézel ki, mint akit nem érdekel – nevet fel. – Te vagy a nemtörődömség mintapéldánya!

– Váltsunk témát, Jack!

Ehhez most tényleg nincs kedvem. Jessica Walker már nem az én gondom! Ő döntött így. Úgy futott el, mintha égett volna a lába alatt a talaj. Semmi nem tudta visszatartani. Sem az, hogy mindent megadtam volna neki, sem pedig az, hogy iskolás korunk óta éjjel-nappal együtt voltunk.

– Úgy hallom, végleg hazajött – kuncog Jack, miközben átfutja az étlapot.

Nagyot sóhajtok. Jack jól szórakozik: ő a kutya, én meg a csont…

– Stella is mondta, ennyit én is tudok.

– Ja – bólogat, miközben fel sem emeli rám a tekintetét. – És hagytad, hogy többet is mondjon, vagy elvágtad a beszélgetést?

– Nem tök mindegy, hogy egy órára jött, vagy egy napra, esetleg a hátralévő életét itt tölti majd? Zéró különbség!

– Hülye idióta – kuncog magában.

Épp arra készülök, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, amikor megérzem, hogy Jessica mellettem áll. Felé fordítom a fejem, és vissza kell fognom magam, mert legszívesebben tetőtől talpig végigmérném.

Mosolyog, de némi bizonytalanság tükröződik a tekintetében.

– Szia, Gray!

– Jess!

– Én… én csak köszönni szerettem volna neked. Hogy… – kezdi, majd tart egy kis szünetet, lehunyja a szemét, vesz egy mély levegőt és folytatja. – Hogy s mint vagy?

– Jól, kösz! – vágom rá. Gyors pillantást vetek rá, majd igyekszem másfelé fordítani a tekintetem. Nem kell erőltetni a dolgokat. Élhetünk egy városban úgy is, hogy nem beszélgetünk. Elvégre az elmúlt tizennégy évben sem szóltunk egymáshoz, úgyhogy menni fog!

– Ó! Az jó! – pillant Jessica Jackre, majd újra rám.

– Jess! De jó, hogy látlak! – mondja Jack, majd feláll és megöleli.

Jessica teste kissé megremeg, majd hátrébb lép.

– A francba! Ne haragudj! Megfeledkeztem róla, hogy megsérültél! – sajnálkozik Jack rémült tekintettel.

– Semmi baj! Örülök, hogy látlak, Jack!

Jack visszaül a helyére, vet egy pillantást rám, majd Jess felé biccent.

– Szóval? Te hogy vagy? – kérdem, de egy porcikám sem kívánja ezt a beszélgetést. Seggfejnek érzem magam, de nem bírok másként viselkedni. Haragszom rá! Ennyi idő után hirtelen feltűnik, és visszarepít a múltba. Évekbe telt, míg túlléptem rajta, és most egyetlen pillanat alatt újra itt ez a szívdobogás…

– Minden rendben!

– Örülök!

Delia is az asztalunkhoz sétál, és Jess vállára teszi a kezét.

– Sziasztok, srácok! Jess! Anyám hívott, hogy menjek haza. Segítenem kell neki. Szóltam Jennie-nek, hogy elvitelre kérjük a kaját.

Jess bólint egyet, majd felém fordul.

– Jó, hogy láttalak, Grey!

– Ja! Úgyszintén!

Nagyot sóhajtok. A legjobb barátom le sem veszi rólam a szemét. Eltelik pár másodperc, és még mindig mereven bámul rám.

– Mi van? – kérdem.

– Mekkora seggfej voltál!

– Miért? Tán megérdemli, hogy kedves legyek? Elhagyott, a rohadt életbe!

– Úgy viselkedsz, mint egy kamaszlány – nevet fel. – Lépj túl a sérelmeken, és viselkedj felnőttként, tökfej! Iszonyú dolgokon ment keresztül ez a csaj, te meg kifejezetten szemét voltál. Nem jellemző rád… Mikor vetted fel ezt a stílust?

A bejárat felé nézek. Jessica és Delia kisétálnak a kávézóból, és Jess integet nekem. Nem tudom, mit várt ettől a találkozástól. Szerettem. Mindent megadtam volna neki, ő meg sarkon fordult és elhagyott. Vissza se nézett!

Most pedig, hogy nem úgy alakult az élete, ahogy elképzelte, hazatér. Én meg felejtsek el mindent, ami történt? Kötve hiszem! Nekem sem alakult túl fényesen az életem…

De van itt valami, ami zavar.

– Hogy érted, hogy iszonyú dolgokon ment keresztül?

Jack keresztbe teszi a karját és vigyorog. Úgy tűnik, hogy tud valamit, amiről nekem fogalmam sincs.

– Emlékszel arra a repülőgép-szerencsétlenségre, amiben az a színész is benne volt, aki a Navigatorban játszik? Pár hete történt…

– Jacob Arrowood? – kérdem.

Ez a pasas a legmenőbb celeb, mindenki megőrül érte! Az utolsó akciófilm, amit forgatott, hetekig vezette a nézettségi listát, és a szerencsétlenség csak növelte a népszerűségét. Napokig csak róla szólt minden híradás, amikor a személyzet és az utasok után kutattak a baleset után.

Jacob bólogat.

– És azt tudod, hogy ki volt még a gépen?

Eltart kis ideig, míg a fejemben összeáll minden mozaik. Jessica légiutas-kísérőként dolgozott. Ennyit sikerült leszűrnöm Stella és Winnie csevegéséből. Mindig igyekeztem kerülni a témát, de olyan lelkesedéssel beszéltek Jessről, hogy kénytelen voltam hallgatózni. Milyen menő, mondták, hogy csupa hírességgel repül… Akkor épp Stella kedvenc zenésze volt az ügyfele, és Jessica küldött Winnie-nek egy közös fotót.

– Tessék? – kérdem, és közben majdnem kilöttyintem a kávét. – Ő is gépen volt? És nekem miért nem szólt senki?

Jack vigyorgó képe úgy felhúz, hogy legszívesebben bemosnék neki egyet.

– Hékás! Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy nem akarsz tudni róla semmit. Minden Jessica Walkerrel kapcsolatos információ tiltólistára került, nemdebár? Csakúgy, mint…

– Igen, pontosan – vágok közbe, mert nem szeretném, ha kiejtené a nevét a száján. – És ő is!

– Haver! Arra nem gondoltál még, hogy te vagy a közös pont? Úgy értem, két csaj, két borzalmasan végződő szerelmi történet. Mintha volna valamiféle mintázat…

Csak az asztalt nézem szótlanul, mert az igazság az, hogy ez nekem is megfordult már a fejemben. Tulajdonképpen mindennap gondoltam rá. Összesen két nő volt az életemben, és mindkettő elhagyott. Jessicával még gyerekek voltunk, amikor jártunk, és én feleségül akartam venni őt. A csillagokat is lehoztam volna neki az égről, de nem álltunk készen a házasságra. Amikor találkoztam Yvonne-nal, minden más volt. Egyetemista voltam, ő pedig az énekesi karrierjét építgette. Hasonló anyagi körülmények között éltünk, vagyis ő volt anyám minden álma. De harcoltam ellene, mert csak én tudtam, hogy nem állok készen a randizásra, aztán mégis járni kezdtem vele.

– Legalább Yvonne nem vitt magával mindent, amikor elhagyott. Sőt kifejezetten megérte a szenvedés!

– Amelia miatt tényleg megérte – vigyorog Jack.

Bár korábban sosem gondoltam magamra egyedülálló apaként, a lányomat semmiért nem adnám!

– Amikor Jessica elhagyott, semmim sem maradt!

– Ha nem így történt volna, most nem lenne Melia – vonja meg a vállát Jack.

– Ez igaz! – válaszolom.

– Stellával van? – kérdi Jack.

– Igen. Ott alszik. Így tudtam vállalni az esti műszakot.

Megérkezik a rendelésünk, és Jennie melegen mosolyog ránk.

– Egyetek, fiúk! Muszáj erősnek lenni, ha meg akarjátok menteni a várost!

– Látod? Jennie tudja, mi a dörgés! – vágja rá vigyorogva Jack.

– Jennie meg van róla győződve, hogy a főztjével minden probléma megoldható!

– Így is van! – mosolyog rám Jennie, és felhúzza a szemöldökét. – Vernonnal ötvenhárom éve vagyunk házasok. Nincs az a baj, amelyik nem orvosolható némi szeretettel, megértéssel és egy kis szívvel-lélekkel készített házi koszttal!

Arrafelé fordítom a fejem, ahol az imént Jessica ült.

– Úgy hiszed?

– Ó, fiam! Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom! – kacsint Jennie. – Megbocsátani tudni kell! – teszi hozzá nevetve. – Mondjuk, ha nem tudsz főzni, akkor lehetnek bajok…

Jackkel elnevetjük magunkat.

– Nos, Gray és én hálásak vagyunk, hogy ide mindig betérhetünk egy kis harapnivalóért – mondja Jack, és nekilát a tojásrántottának.

– Mindig! Nemcsak finom reggelivel, de egy-két jó tanáccsal is szolgálhatok. Ma például az jutott eszembe, hogy olykor éppen akkor találsz rá arra, amire szükséged van, amikor egyáltalán nem keresed – mondja Jennie, majd sarkon fordul, és eltűnik a konyhában.

Én meg csak ülök magamba roskadva. Négy éve először fordul elő velem, hogy valami kibillent az egyensúlyomból. Azon a napon jött helyre az életem, amikor Ameliát először a karomban tartottam. Yvonne a szülés után rohant, hogy elérje a Franciaországba tartó gépet.

– Reggeli, életvezetési tanácsadással egybekötve – viccelődik Jack. – Több borravalót érdemel!

– Nem hinném, hogy ez működik.

– Persze, hogy nem! Te és a főzés… – csipkelődik Jack. – Tudom, miről beszélek, hiszen kóstoltam már azt a szart, amit te ételnek hívsz…

– Én a megbocsátásra gondoltam – mondom tűnődve.

Jack hátradől, és a tányérra teszi a villát.

– És mégis mi a franc tart vissza, Gray? Semmi! Mi értelme cipelni a harag terhét? Ez a düh, ami folyton benned tombol…

– Pontosan tudod, hogy miért! És egyáltalán nem vagyok mindig dühös…

A legtöbbször azért sikerül leküzdeni. Elhagyott mind a két nő, akit szerettem. Az is igaz, hogy pár éve nem járok senkivel, lassan olyan leszek, mint egy szerzetes. Egyedül nevelem a lányomat, és csak ő van nekem, meg a meló. De jó ez így.

Minden úgy jó, ahogy van.

– Persze, értem én! Ott van neked Amelia – veszi a kezébe a villát, és felém mutogat vele. – Ha engem kérdezel, ami veled történt, az egy áldás! Yvonne nem akart mást, csak a pénzedet meg a kapcsolataidat. Mindent elvett, amit csak lehetett… Nem volt könnyű, de az az önző szajha tett neked egy szívességet azzal, hogy elhagyott!

Nem először hallom ezt… A barátaim is többször hangoztatták, a testvéreim is, sőt még Yvonne családjától is megkaptam. Nem voltunk egymáshoz valók, de ezt akkoriban nem vettem észre. Vagy inkább nem akartam tudomásul venni. Jess tátongó űrt hagyott maga után, ezért könnyen elhittem Yvonne hazugságait.

– Lehet, hogy így van. De majd meséld el ezt Ameliának, amikor felnő, és arról kérdezget, hogy neki miért nincsen anyukája!

Jack szereti a lányomat. Mindenki szereti. Okos, vicces és makacs, mint az öszvér. Mindenkit képes megnevettetni. A sírása viszont szívfacsaró.

– Értem én. Hát… Nem én leszek az, aki bántja! De egyszer ő is meg fogja látni a valóságot. Az anyja nem érdemelt meg téged, és sosem volt számodra az igazi!

– Mindenki ugyanezt mondta arról a másik bizonyos valakiről is – sóhajtok egy nagyot.

Jessica… Anyám ugrált örömében, mikor véget ért a kapcsolatunk.

– Hogy is van az a mondás? Ha valami nem a tiéd, engedd el… – mondja Jack.

– … és ha mégis, úgysem veszítheted el! – egészítem ki a mondatot, és az ajtó felé pillantok, ahol Jessica nemrég távozott.

Jessica valóban visszatért, de én nem vagyok biztos benne, hogy egymásnak teremtett minket az ég.