Jessica
– És milyen érzés volt újra látni őt? – kérdi dr. Warvel, miközben a takaró szegélyét morzsolgatom.
– Jó.
– Pontosabban?
– Nem is tudom. Részben úgy érzem, hogy örülök, hogy vége. Egy másik részem meg azt gondolja, hogy milyen jó, hogy ilyen szarul ment! Legalább nem kell annyit erőlködni…
Alig hagyják el a szavak az ajkamat, máris érzem, hogy elönt a düh. Iszonyúan idegesít, és szerencsétlennek érzem magam, hogy nem vagyok képes irányítani a beszédemet. Persze a nagybetűs életben összekapom magam, és úgy teszek, mintha nem zavarna, de ebben a szobában bátran kiengedhetem a dühömet.
– Ugorjon neki még egyszer! Csak lassan és nyugodtan! – hajol előre dr. Warvel a székben.
– De utálom ezt az egészet!
– Tudom. Itt és most azon dolgozunk, hogy jobban menjen. Megerőltető, tudom,
