Az intézet

5

5A vizsga második fele könnyebb volt az elsőnél, és úgy gondolta, hogy egész tűrhető munkát végzett. Mindenesetre nem tartott sokáig. Amikor kijött az iskolából, látta a csinos vörös lányt: magányosan ült egy padon és sírt. Luke azon tűnődött, vajon rosszul csinálta-e meg a tesztet, és ha igen, mennyire rosszul? Nem-oda-mehetsz-amit-elsőnek-választottál rosszul, vagy maradj-te-csak-a-népfőiskolán rosszul? És milyen érzés lehet olyan aggyal élni, amely nem ismeri az összes választ. Talán oda kellene mennie, hogy megpróbálja vigasztalni. Csak nem tudta, hogy a vörös lány jól kezelné-e, ha egy olyan srác vigasztalná, aki lényegében kölyök. Valószínűleg felszólítaná, hogy ássa ki a startgödröt. Eszébe jutott a szemetes, amint megmozdul – az ijesztő volt. Kinyilatkoztatás erejével hasított belé, hogy az élet lényegében egy hosszú felmérő, és nem csak négy-öt választás van benne, hanem a választások tucatjai, köztük olyan szarok, mint néhanapján, vagy talán igen, talán nem.

A mama integetett. Luke visszaintett, és futni kezdett a kocsi felé. Amikor becsatolta magát, a mama megkérdezte, mit gondol, sikerült-e a vizsga.

– Remekül – felelte Luke és a lehető legragyogóbban mosolygott, de közben is a vörös lányon járt az esze. A sírás is rossz, de ahogy lekókadt a feje – mint szárazságban a virág –, amikor Luke megmutatta neki a hibát az egyenletében, az valahogy még rosszabb volt.

Fölösleges erre gondolni, de persze az ember nem képes. Csak próbálj meg nem gondolni a jegesmedvére, mondta egyszer Dosztojevszkij, majd meglátod, hogy minden percben az eszedbe jut az átkozott.

– Mama!

– Tessék?

– Szerinted az emlékezés áldás vagy átok?

Anyjának ezen nem kellett töprengenie; csak az isten tudta, hogy ő mire emlékezett.

– Mindkettő, drágám.