Az intézet

1

1Tim Jamieson gépének fél órája el kellett volna indulnia Tampából New York ragyogó fényei és felhőkarcolói irányába, de a Delta még mindig a kapunál vesztegelt. Amikor a Delta képviselője a nyakában biztonsági jelvényt viselő szőke nő társaságában belépett a kabinba, rosszat sejtő, gyászos dünnyögés söpört végig a zsúfolt turistaosztályon.

– Kérem, figyeljenek rám! – kiáltotta a Delta képviselője.

– Mennyivel később szállunk fel? – kérdezte valaki. – De ne színezzen!

– Nem sokkal, és a kapitány biztosítja önöket, hogy nagyjából időre érkeznek meg. Viszont egy szövetségi ügynöknek is utaznia kell, ezért szeretnénk, ha valaki átadná a helyét.

Kollektív nyögés támadt, és Tim látta, hogy többen előveszik a mobiljukat, arra az esetre, ha zűr lenne. Lett már zűr hasonló helyzetekből.

– A Delta Légitársaság felhatalmazott, hogy ajánljak föl egy ingyenjegyet New Yorkig a következő járatra, amely holnap reggel 6:45-kor indul…

Újabb nyögés hallatszott.

– Inkább lőjenek le – mondta valaki.

A képviselő zavartalanul folytatta:

– Ma éjszakára kap egy szállodai szobát, meg négyszáz dollárt. Igazán jó üzlet, emberek. Kit érdekel?

Nem talált jelentkezőt. A szőke nem szólt, csak figyelte a zsúfolt turistaosztályt mindent látó, ugyanakkor valahogy élettelen szemével.

– Nyolcszáz dollár – mondta a deltás fickó. – Plusz a szállodai szoba és az ingyenjegy.

– Úgy alkudozik, mint egy tévés vetélkedő házigazdája! – morogta egy férfi a Tim előtti sorban.

Még mindig senki.

– Ezernégyszáz dollár?

Még mindig senki. Tim ezt érdekesnek találta, bár nem nagyon csodálkozott. Nem csak azért, mert a hat negyvenötös járathoz rohadt korán kell kelni. Az utastársak a turistaosztályon zömmel vagy családosok voltak, akik Florida szépségeinek végiglátogatása után indultak hazafelé, vagy a gátlástalan napozásban leégett párok, vagy drabális, vörös képű, mérges fickók, akiket vélhetőleg az ezernégyszáz dollárnál messze jövedelmezőbb üzletek vártak a Nagy Almában.

Hátulról azt kiáltotta valaki:

– Csapjon hozzá egy Mustang sportkocsit, meg egy kétszemélyes utat Arubába, és már viheti is mindkét helyünket! – Az élc megnevettette az utasokat. Nem hangzott valami barátságosan.

A képviselő a jelvényes szőkére nézett, de onnan nem kapta meg az esetleg remélt segítséget. A nő csak pásztázta az embereket, és kizárólag a szeme mozgott. A deltás sóhajtott, és azt mondta:

– Ezerhatszáz.

Tim Jamieson hirtelen úgy döntött, hogy el akar húzni a jó francba erről a gépről, és stoppolni fog északra. Noha eddig meg sem fordult a fejében effajta gondolat, most éles tisztasággal látta magát, ahogy áll a hüvelykujját felemelve a 301-es út mellett, valahol Hernando megye közepén. Kánikula van, rajzanak a bársonyszúnyogok, egy plakát valami biztosítási ügyvédet hirdet, „Take It on the Run”, bégeti a lépcsőnek használt betonkockára helyezett magnó egy lakókocsi mellett, ahol félmeztelen ember mossa az autóját, és előbb-utóbb jön egy gazduram, és fölveszi oldaldeszkás furgonjába, amelyen dinnyét szállít, és a műszerfalra mágneses hátú Jézus tapad. Még csak nem is a kápé lesz a legjobb. Az lesz a legjobb, hogy egymagában áll ott, sok kilométernyire ettől a szardíniásdoboztól, amelyben a parfüm, a verejték és a hajlakk szaga küzd egymással.

A második legjobb meg az, hogy kifejhet az államból még néhány dollárt.

Teljes hosszában (valamivel több, mint százhetvenöt centire) kihúzta magát, feljebb tolta a szemüveget az orrán, és fölemelte a kezét.

– Legyen kétezer, uram, ezenfelül váltsák vissza a jegyemet, és máris az önöké a helyem.