Mr. Svindler

Chapter 2

Beck

– Kevin Bacon azt sem tudja, miről beszél – mondtam, és megütöttem a kis, fekete labdát.

Dexter elugrott, ahogy a labda a golyói felé pattant a falról.

– Mit ártott ő neked?

– Hat lépés távolság… hülyeség az egész.

– Mi? – kérdezte lihegve.

Elég csúnyán el fogom verni, és tudtam, hogy ez nem esik jól a törékeny egójának. Kétségkívül a síelés közben szerzett sérülésre fogja majd, amiről mindig panaszkodott. Szerintem, aki síelni megy, megérdemli, hogy megsérüljön. Ha az ember vaspapucsban száguldozik le egy hegyről, az csak egyféleképpen végződhet.

– Ez egy olyan elmélet, ami szerint a földön mindenki hat emberen át összeköthető. Szóval egy barátnak a barátjának a…

– Nem hibáztathatod ezért Kevin Bacont. Nem ő találta ki – mondta Dexter szerválás előtt.

– Oké, ha ennyire tudálékos akarsz lenni, Karinthy Frigyes se tudja, mit beszél.

– Nem tudom eldönteni, hogy épp elátkozol-e, vagy ukránul beszélsz.

– Magyarul – feleltem, és megtöröltem a homlokom.

Az edzéseimet nem a teremben töltött idővel, vagy az elégetett kalóriákkal mértem, hanem azzal, hogy mennyire izzadtam össze a ruháimat. Valaki feltalálhatna egy izzadtságmérő szerkentyűt. Rendesen megfizetném. Úgy gondolom, hogy az erőfeszítés vezet eredményhez.

– Ő találta ki ezt a marhaságot. Utánanéztem a neten.

– Baszki – morogta, ahogy a labda a piros vonal alatt ütközött a falnak, és ezzel megnyertem a meccset.

Már akkor tudtam, hogy nyerni fogok, amikor pályára léptem. Dexter csak akkor veszített fallabdában, amikor üzleti gondjai voltak, szóval nem akartam az arcába dörgölni a győzelmem.

– Aha. Mi vele a probléma?

Lehajoltam a felém guruló labdáért.

– Hibás az elmélet. Beleástam magam minden ismerősömnek az ismeretségi körébe, de nem találok összeköttetést Henry Dawnay-vel.

– Még mindig találkozni akarsz azzal a vén milliárdossal? – kérdezte Dexter vigyorogva, mintha az üzleti gondjaim jobb színben tüntetnék fel a játékban nyújtott rossz teljesítményét. – Lehet, hogy fel kell adnod.

– Henry Dawnay nem csak egy vén milliárdos. Ő a vén milliárdos, aki köztem, és kilencmillió-négyszázezer font között áll. Egy ekkora összeget nem adhatok fel ilyen könnyen. Minden utat bejártam, de nem találtam hozzá vezetőt. Azt gondoltam, hogy valamelyikőtök talán segíthet. Mi értelme a sikeres, gazdag barátoknak, ha semmi hasznukat nem vehetem?

– Valamelyikünknek? Az öt legközelebbi barátodra gondolsz, akik tűzbe tennék a kezüket érted?

Épp olyan biztosan tudta, hogy viccelek, mint amilyen biztosan tudtam, hogy a United fogja megnyerni a Premier Ligát. Az, hogy a tinédzserkori barátaim mind sikeresek és gazdagok, csak a körülményekből adódott. Nem számított, hogy mit dolgoztak, mert apámon kívül ők a legjobb emberek, akiket ismerek. Tűzbe tettem volna értük a kezem, mert tudtam, hogy ők is ezt tennék értem. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem reklamálhattam, amiért egyikük sem tudott nekem egy találkozót intézni Henry Dawnay-vel. Tudtam, hogy ettől egy hálátlan pöcsnek tűnök. Dexter is mindig ezzel vádolt.

Szememet forgatva az öltöző felé indultam. Le kellett zuhanyoznom, aztán elő kellett állnom egy tervvel.

– Senkinek sem kell tűzbe tennie értem a kezét. Inkább arra lenne szükségem, hogy valaki bemutasson a köztem és a tízmillió font között álló ingatlan tulajdonosának.

– Azt mondtad, kilencmillió-négyszázezer?

– Mondtam már, hogy milyen idegesítő vagy?

– Párszor – válaszolta Dexter, majd belökte az öltöző ajtaját. – Nézd, ha nem találsz közös ismerőst, miért nem nyomozod le, hogy hol van, ütközöl bele, és mutatkozol be neki?

„Kösz-a-tippet” tekintetet meresztettem a barátomra.

– Már megpróbáltam. Múlt hónapban a Dorchester előcsarnokában. Megrázta a kezem, majd elillant, mielőtt bemutatkozhattam volna.

Dexter érthető módon összerezzent. Tényleg nagyon megalázó volt a dolog. Úgy éreztem magam, mint egy kilencéves, aki találkozik Cristiano Ronaldóval.

Kinyitottam a szekrényem ajtaját, megragadtam a telefonomat, és megnéztem, kaptam-e üzenetet. Két nem fogadott hívás Danielle-től. Baszki. Még egy gubanc, amivel foglalkoznom kell.

– Hozzáfértem a naptárához, úgyhogy…

– Azt meg hogy a francba?

– Inkább hagyjuk. Hihető kifogásra van szükségem, hogy ne vágjanak börtönbe. Ha jól értelmeztem, számos brit törvényt megszegtem, és egypár nemzetközit is, hogy hozzájussak ahhoz az információhoz. Csak reméltem, hogy megérte.

– Hát, remélem, hogy dutyiba kerültök Joshuával.

Figyelmen kívül hagytam a feltételezését, miszerint a baráti társaságunk egy másik tagja is részt vett a dologban. Logikus következtetés volt, mert Joshua szeretett kormányzati szervezetek rendszereibe betörni. Méghozzá kikapcsolódásként. Mi, többiek inkább csak fallabdáztunk.

– Befolyásos ember vagyok ingatlanos körökben, sok a kapcsolatom, és pénzem is van. Francba, még azt is tudom, hogy milyen klotyópapírt használ a pasas. De ez nem elég ahhoz, hogy találkozzak vele.

Máshogy festettek volna a dolgok, ha a születési anyakönyvi kivonatomon a vér szerinti apám neve szerepelt volna.

– Nyugodj le, és találj ki valamit!

– Remek tanács – motyogtam, ahogy az e-mailjeimet görgettem a telefonomon.

Megláttam egyet közülük, amit Joshua küldött, Henry utazási programját és az időbeosztását tartalmazta. Leültem a padra, és megnyitottam a csatolt fájlt, abban reménykedve, hogy szervezett egy ebédet vagy egy meetinget valakivel, akit ismerek.

De sajnos nem. Semmi. Mondjuk, volt egy üresnek látszó hete, ami talán egy nyaralás lehetett.

– Tőle akarod megvenni az épületet Mayfairben, igaz?

– Igen. Abban a sorban minden ingatlan az enyém, csak az nem. Az a leglepusztultabb az összes közül, és még csak nem is csinál vele semmit. Ott áll üresen, felújításra várva. Hogy én újítsam fel.

Amióta az eszemet tudom, megszállottja voltam annak az épületnek.

– Nézd, a legrosszabb esetben kitalálsz egy kerülő megoldást.

Megráztam a fejem.

– Én nem kerülök. Én beleállok a feladatba.

Többször is átfuttattam a számításokat. Addig nem lehet profitom, amíg meg nem kaparintottam Henry épületét. És nem voltam hajlandó veszteséget termelni. Különben is, ez nem csak a pénzről szólt.

Abban az épületben lakott anyám, amikor megtudta, hogy terhes velem.

Abból az épületből lakoltatták ki, amikor a párja, a vér szerinti apám és egyben az épület tulajdonosa, megtudta, hogy terhes.

Amikor apám meghalt, egy távoli unokatestvér örökölte meg az épületet, és amikor anyám tinédzserkoromban elmesélte a történetet, elszántam magam, hogy megveszem. Talán azt gondoltam, hogy ha az enyém lenne, amit meg kellett volna örökölnöm, akkor a sok rossz helyreállna.

Akkor lerombolhatnám, és újraépíthetném.

Újraírhatnám a történelmet.

A dokumentumot tanulmányoztam, amit Joshua küldött. Miért volt egy üres hete? Hisz nem volt nyaralós típus. Az egyetlen referencia a héten két betű volt. M&K. Rákerestem a neten. Mit jelenthet? Ahogy görgettem a találatok között, nem tudtam elképzelni, hogy egy wigani bútorboltról, vagy egy amerikai DJ-ről lenne szó. Henry viszont nem elég, hogy régóta vagyonos, még rangja is van. Azt hiszem, gróf lehet, de nem használta a titulust. Biztos voltam benne, hogy nem Wiganben vásárol, és hogy nem foglalkoztat DJ-ket.

Fel akartam hívni Joshuát, de ekkor megláttam egy újabb e-mailt. Amikor megnyitottam, egyből észrevettem az M&K-hét dátumait. Egy elektronikus esküvői meghívó volt. Úgy tűnt, Joshua épp annyira volt kíváncsi, mint én. Egy egész hetes esküvő? Ezeknek az embereknek nincs munkája? Az M Matthew-t jelentett, a K pedig Karent, vagyis a vőlegényt és a menyasszonyt. Rákerestem a nevükre a neten, de nem ismertem őket. Ez nem volt meglepő. Olyan párnak tűntek, akik egy krokettpályán találkoztak. Matthew sportkabátot és szalmakalapot viselt. Nem gondoltam volna, hogy az örökölt vagyonnal rendelkező emberek máshogyan néznek ki, mint az átlag, de rajtuk valahogy mégis látszott. Talán a rendezetlen haj miatt, vagy hogy sütött róluk, hogy el vannak kényeztetve.

Egy esküvő tökéletes helyszín lehetne Henry megközelítéséhez. Nyugodt és jókedvű lenne, ahogy az ismerősei körében kikapcsolódik.

De az ő ismerősei nem az én ismerőseim.

Az én pénzem új volt, mint a hajnali napfény, és emiatt nincs helyem az esküvőn.

– Ha már itt tartunk, hogy van Danielle? Sikerült már tönkretenni a kapcsolatotokat? – kérdezte Dexter, visszarántva a valóságba.

Felnéztem a telefonomról.

– Mi? Jól van.

Ebben nem voltam olyan biztos. Megint magamra haragítottam. Amikor legutóbb beszélgettünk, közölte, hogy szeretné komolyabbá tenni a kapcsolatunkat, de én szerettem a felszínes, sekélyes randikat. Pár vacsora egy héten, amit a nálam alvás követ. Többre nem volt időm. Mindig a következő üzletemen dolgoztam, és új lehetőségekre vadásztam. Ez nem hagyott sok időt az életemben, és azt a keveset szerettem a barátaimmal tölteni. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de a nők csak általánosságban léteztek számomra. Egy nő sosem volt igazán fontos. Így hát az elmúlt pár hónapban Danielle-lel jártam, azelőtt Juliett-tel, a nyár végére valószínűleg valaki mással fogok járni. De vissza kéne hívnom Danielle-t. Elfoglalt voltam, és ez a Henry-dolog kezdett az agyamra menni.

– Mikor vitted el utoljára vacsorázni? Vagy mikor beszélgettél vele utoljára, a hálószobádon kívül?

– Jézusom, mi vagy te, pszichológus?

Bűntudat kúszott a bőröm alá, de a telefonom képernyőjén maradt a tekintetem. Lemondtam a szombati vacsorát. Megint. Dühös volt, úgyhogy hagytam neki egy kis teret. De már csütörtök volt. A rohadt életbe! Vissza kellene hívnom. Ha ezt bevallom Dexternek, azt fogja mondani, hogy egy pöcs vagyok. Mondjuk, nem terveztem vallomást tenni. Egyszerűen el voltam havazva, és megfeledkeztem Danielle-ről. Megnéztem az üzeneteim, hogy a hangjából felmérjem, hol a helyem.

Három „hívj vissza” hangüzenetet töröltem ki. A negyedik már egy „hol vagy?” volt, az ötödik még egy „hívj vissza”, de itt már nyugodtabbnak hangzott. Ez jó így, pont, ahogy reméltem. A hatodik hangüzenetre viszont nem számítottam. Na jó, talán legbelül mégis. Végighallgattam, ahogy szakít velem. Hangjának tónusa nyugodt volt, szavai pedig élesek.

– Minden rendben? – kérdezte Dexter, az arcomat tanulmányozva.

Megállítottam a hangüzenetet.

– Egy önző, munkamániás seggfej vagyok. És Danielle Fisher exe.

A nap folyamán másodjára rezzent össze Dexter. Ezúttal is teljesen érthetően.

Megvontam a vállam, mintha nem lehetett volna mit tenni. Mintha nem teljes mértékben az én hibám lett volna.

– Előbb kellett volna visszahívnom.

Dexter bólintott, ahogy a dereka köré tekert egy törülközőt.

– Ebben igazad van, de ha tényleg neked való lett volna, nem felejted el. Vagy felvetted volna neki a telefont. Beszélni akartál volna vele.

– Mit tudsz te a kapcsolatokról, meg a tökéletes nőről?

– Épp eleget.

– De nem Stacey az – mondtam, a jelenlegi párját említve.

– Stacey nem… Attól még, hogy én elbasztam a lehetőségemet a tökéletes nővel, neked nem kell. Tanulj a hibáimból!

Felsóhajtottam, és visszatértem az e-mailhez, amit Joshua küldött.

– Majd szólok Stacey-nek, hogy csak átmeneti barátnő, amíg meg nem találod az igazit.

– Ne legyél fasz!

– Te se – feleltem.

Tényleg pöcs voltam. Danielle lemondónak tűnt, mintha nem értem volna fel az elvárásaihoz. Talán ezért fájt. Olyan hangnemet ütött meg, mint a tanárom, amikor azt mondtam neki, hogy nem tervezek egyetemre menni. Mindig is jó jegyeim voltak, de nem volt kedvem továbbtanulni. Nem az én világom volt ez, minél hamarabb pénzt akartam keresni. Kétlem, hogy ugyanabban a hangnemben beszélne hozzám, ha most találkoznánk. Azt gondolta rólam, hogy lusta vagyok, pedig épp ellenkezőleg. Henrynek, Karennek és Matthew-nak talán bejött az egyetem, de én hasznosabban akartam tölteni az időmet. Pénzre volt szükségem.

De akármennyit is kerestem, nem kerültem közelebb Henry Dawnay köreihez.

Ennek változnia kell. Ki kellett találnom, hogyan juthatnék be az esküvőre.