Stella
Beck fogta a kezemet, ahogy elhagytuk a hotelszobát, hogy csatlakozzunk a lenti piknikhez. Fáradtan keltem fel. A testemmel nem volt gond, de a lelkem sajgott. Talán régóta így volt már, csak nem vettem észre. Alig hittem el, hogy elmeséltem Becknek, hogy mit tett Matt és Karen. Biztosan azt gondolta rólam, hogy egy papucs vagyok.
Ahogy kiléptünk a téglaverandára, megjelent Karen. Nem volt hová menekülni. Ott álltunk egymással szemben, és a szégyentől kavarogni kezdett a gyomrom. Szégyelltem, hogy nem mondtam neki semmit, és hagytam, hogy rosszul bánjon velem.
– Ó, sziasztok! – mondta, ahogy lenézett a Beck kezével összefont kezemre. – Úgy látszik, továbbra is napsütés lesz.
– Gyönyörű az idő – feleltem, a legjobb kamumosollyal az arcomon.
Még ha lett is volna bátorságom mondan
