Agatha Raisin és a tekeklub réme

ElőszóA gonosz jelenléte és a baljós szándék szinte tapintható a levegőben, amikor két ember azért ül össze, hogy eltervezzék egy harmadik meggyilkolását. A legtöbb emberölést, amint azt a rendőrök megerősíthetik, az áldozat barátja vagy rokona követi el, de legalábbis olyasvalaki, akit az elhunyt ismert. Az efféle bűntények többnyire pillanatnyi felindulásból, egy vita hevében következnek be, Angliában nagyjából az esetek egyharmadában az elkövető drog vagy alkohol befolyása alatt áll. Így aztán különösen kegyetlen, amikor két teljesen józan ember dugja össze a fejét, hogy egy gyilkosság szörnyű forgatókönyvét csiszolgassa. Hacsak nem M. C. Beaton az a bizonyos személy, akivel együtt tervezget valaki… Ha erről van szó, akkor csupa móka a feladat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy M. C. Beaton – Marion – ne vette volna komolyan a bűntényeket, csak hát nehezen tudta elfojtani másokra is ragályos humorát. Még amikor a leghitványabb rémtett legsötétebb pillanatait vitattuk is meg, rendszerint akadt valami kacagnivaló. Amikor elkezdtem Marionnal a közös munkát, épp egy betegségből lábadozott, és rendkívül kimerítő volt számára a számítógép előtt ülni és gépelni. Mivel sok éve ismertem, nagy örömöt jelentett, hogy segíthettem neki, s közben rendre elámultam, hogy könyvek tucatjai után, amelyeket több mint negyven év alatt írt, hogyan szikráznak fel a fejében még mindig az ötletek – új gyilkosságok, amelyek próbára teszik a rettenthetetlen Agatha Raisint. Marion bátorított, hogy én is gyűjtögessek ötleteket – mondván, ami megtetszik neki, majd átgyúrjuk és beledolgozzuk valamelyik könyvtervbe. A többit egyszerűen elvetette azzal, hogy „csacsiság”. Szeretett eljátszani a sztorikkal, de pontosan tudta, merre akarja vezetni a cselekményt, és fontos volt számára, hogy ebben összhang legyen köztünk. Az ötletek általában jelenetek formájában körvonalazódtak Marion fejében. Nem feltétlenül csak gyilkossági szcénákként: lehettek ezek egyéb balszerencsés események és buktatók is, amelyek feltűnnek Agatha útján, aztán ezekből haladtunk előre vagy visszafelé a cselekményben. Tudom, nem szokatlan egy írótól, hogy vizualizálja, hogyan gördül majd tovább a sztori, sőt, húsbavágó, hogy „lássa” maga előtt a környezetet, az eseményeket, hogy „hallja” a fejében a dialógusokat, és képzelete segítségével életre keltse a szereplőit. Talán e sok, fejben végzett munka miatt jellemzi számos alkotó magányos munkaként az írást, mégis mindnyájuknak kell valaki – egy barát, egy szeretett személy, egy szerkesztő –, aki figyelemmel kíséri az alakuló művet, és ha kell, bátorít, megerősít vagy irányt mutat. El tudják képzelni, milyen szerencsés vagyok, hogy megoszthattam a gondolataimat Marionnal, és milyen fantasztikus volt ráhangolódnom az ő elképzeléseire? Sok szempontból akárha magával Agatha Raisinnel beszélgethettem volna. Marion számos vonást belegyúrt magából a főhősébe, habár ezeket az önmagától kölcsönzött jellemvonásokat messze eltúlozta a magánnyomozó figurájában. Agatha olyasmiket mond és csinál, amiket Marion sosem mondott vagy tett, de talán gyakran szeretett volna. Vagyis Marion mindig pontosan tudta, hogyan reagálna Agatha egy-egy helyzetben, hiszen elképzelte, ő maga mit tenne hasonló szituációban. Mindent tudott a hőséről, amit tudni lehetett. Egy nap, amikor a szokásos tea és keksz társaságában üldögéltünk, szóba jött Rudyard Kipling Female of the Species című verse, és Marion magabiztosan kijelentette: Agatha jól ismeri ezt a verset. „Ismeri Kiplinget – fogalmazott –, és nem kevésbé rajong Agatha Christie-ért.” Ez aztán egy érdekes ötlethez vezetett, ami izgalomba hozta Mariont, ám ahogy sok más, kiszámíthatatlan irányba kanyargó elgondolással történt, végül ezt is egy kézlegyintéssel intézte el: „Nem rossz, de nem ebbe a könyvbe.” Ezeket az ötleteket, jeleneteket félretettük, hogy majd egy másik Agatha Raisin-kötetben használjuk fel. Marion sosem szerette elpazarolni a jó gondolatokat, ha tudta, hogy adódik majd alkalom az ideális felhasználásukra. Lehet belőlük egy izgalmas fordulat Agatha eljövendő sorsában, jelenet egy új történetben. Mint láthatják, Marionnak nem állt szándékában visszavonulni, ahogy Agatha visszavonulását sem tervezte. Carsely, Mircester, Ancombe, Comfrey Magna lakói az összes többi kitalált vagy valós cotswoldsi helyszínnel egyetemben soha nem alhatják békés álmukat. Mindig ólálkodik majd egy gyilkos valahol a környéken, és Agatha Raisin mindig ott lesz, hogy megtalálja a bűnöst. Marion sajnos nincs már közöttünk. Nagyon hiányoznak a nála tett látogatásaim, és az idő, amelyet a közös ötleteléssel töltöttünk. Ezzel együtt még mindig mosolyt tud csalni az arcomra. Amikor Agatha kénytelen szócsatát vívni valami kellemetlen fráterrel, mondjuk, Wilkes főfelügyelővel, hallom Marion hangját: „Na, itt lett elege. Most megmondja neki, hogy…” Ilyenkor gyakran vissza kell venni Agatha keresetlen szavaiból. E könyvnek és az utánozhatatlan Agatha Raisinnek, na meg az őt segítő szereplők kedves hadának köszönhetően tehát kapcsolatban maradtam Marionnal, és remélem, önök is így lesznek ezzel. Soha nem szerzett még nagyobb örömet egy gyilkosság tervezgetése… R. W. Green