EpilógusGERGŐ
Az ajtó előtt leverem a bakancsomról a havat, biccentek az éppen strázsáló őrnek, aki a cigicsikkjét pöccinti a latyakos hóba.
– Ez nem átjáró, öcskös, a főbejárathoz kerüld meg az épületet – vakkantja oda nekem.
Fáj minden végtagom, az összes izmom, a bánatnak sem hiányzik egyetlen elvesztegetett másodperc sem, amit akár már alvással is tölthetnék. Elnyomok egy mosolyt, mert azzal, hogy megállított, csak azt bizonyítja, hogy tényleg odafigyel a dolgára. Megfogom a pulcsim kapucniját és ledobom a fejemről, az alatta lévő sapkát is lekapom.
Az őr szemében felismerés csillan meg, egyetlen pillanat elég neki, hogy rájöjjön, ki áll előtte. Az arca falfehérre színeződik.
– Bocs, főnök. Ebben a szerelésben meg sem ismertem.
Megveregetem a vállát, nem akarom, hogy emiatt szar
