Randik és más katasztrófák

1.HUNOR – Nem kellene sisak nélkül fent lennie, nagyfőnök! Rá sem nézek a férfira, a kezemben lévő kalapácsra koncentrálok és a faanyagra, amit erősen tartok a bejelölt helyen. Egy ütés a fára, majd még egy. – Fizetnem sem kellene annak, aki elbaszta a munkát, mégis megteszem – háborgok magamban. Bakancsomat a következő biztos pontra teszem, és már a soron lévő lécre összpontosítok. Övembe csúsztatom a szerszámot, és megpróbálom erővel feszíteni a lécet, hátha megadja magát és sikerül elmozdítanom. Az előző vállalkozó, akit az asszisztensem, Imre bízott meg, amíg élek, nem kap tőlünk több munkát, az hótziher. Nem elég, hogy kicserélték az általunk választott anyagot valami silány vacakra, de még tetézték azzal, hogy valamelyik munkásuk rossz szögben rakta fel a deszkákat, amitől az egész sor hibás lett, vissza kellett szedni az egészet, majd újra feltenni őket a helyes irányba. Az összeset. Egytől egyig. Nem csoda, hogy szétvet az ideg. A kontár munkánál is jobban utálom, amikor hülyének néznek és a szemem láttára lopnak meg. Róbert továbbra is árgus szemekkel figyel. – Akkor legalább kösse ki magát a tetőn – próbálkozik. Róbertet már évek óta ismerem, még azelőtt találkoztunk, hogy elindította volna saját, tetőfedéssel foglalkozó vállalkozását. Amikor tegnap délután ácsok nélkül maradtam december közepén, lefedetlen tetővel és sürgős határidővel a nyakamon, nem volt kérdés, kiket fogok felhívni, még akkor is, ha sokat kell utazniuk. Ez a munka nekem is, nekik is megéri. Róbert becsületes ember, és nem mellesleg érti, amit csinál, ezért ragaszkodom őhozzá még úgy is, hogy a négy munkásából kettő inkább csak hátráltatja őt (és most engem is), mint hogy segítené. Nagy balszerencsénkre pont az a dilettáns kettő ért ma rá. Egyszerűbb lenne nagyobb céget felkérni, a munka ezen részét teljes mértékben rájuk hagyni, majd amikor készek, kifizetni őket, és minden kontakt nélkül továbblépni. Igen… ha üzleti vénám lenne, biztosan így tenném. De az nincs. Jobban szeretek egyszerű emberekkel dolgozni, olyanokkal, akik abból élnek, amit megkeresnek maguknak és a családjuknak. Nem egy nagy gépezetbe akarok több pénzt tenni, hogy aztán a főmufti szépen megvehesse a legújabb csodajárgányát. Mi lenne a kisvállalkozókkal, ha senki nem bízna bennük, ha senki nem adna nekik esélyt? Mindenki a startvonalnál kezdi. Pontosan tudom, mekkora löketet tud adni az elején, ha valaki hisz benned, esélyt ad, és tudod, hogy választhatna mást, de ő melletted dönt. Róbertre pillantok, aki a tető másik oldalán szurikáta módjára nyújtogatja a nyakát, leellenőrizve, hogy mennyire veszélyes helyen vagyok pontosan. Elnyomok egy mosolyt. Mások talán csak egyszerű munkást látnak benne, aki mocskos ruhában, kötött sapkában és a munkától piszkos kézzel nyit be a boltba, de Róbert és az összes srác, aki nála dolgozik, hét napból hetet gürcöl, napfelkeltétől egészen sötétedésig. Az emberek hajlamosak mindent a külső alapján megítélni, tévesen. A vállam felett felé pillantok. – Az alkalmazottai használnak biztosítókötelet? – kérdezem. Elhúzza a száját. – Nem, de ha maga leesik, kijön a tévé is, és akkor nekem reccs. Inkább a nyakamnak lesz reccs, de oly mindegy. – Ha viszont a Jóska esik le – folytatja az elmélkedését, én pedig jobbnak látom nem megkérdezni, ki az a Jóska, mert ha jól tudom, ilyen nevű munkása nincs is –, akkor ő megrázza magát, mint a macska, és visszamászik. Én mondom magának, annyi lesz a hírnevemnek, ha találkozik a talajjal. – A hírneve miatt aggódik, vagy miattam? Mert Jóska miatt nem, az biztos. Bárki is legyen az. Néhány másodpercig csendben gondolkozik a válaszon, aztán megszólal. – A hírnevem miatt – vallja be őszintén. Felnevetek. – Akkor ezt megbeszéltük – bólintok, és ezzel lezártnak tekintem a kötéltémát, visszafordulok a munkához. Róbert egy darabig még furcsán néz rám, ám látja, hogy ablakon kidobott idő volt a szónoklata, hangosan cicceg, és ő is visszatér a saját dolgához. Megvetem a lábamat, törzsemmel a szarufát támasztom. Kezembe veszem a terepszínű kabátom mellé helyezett ásványvizes flakont és lecsavarom a kupakját. Magam előtt tartom, amíg elnyomok egy ásítást. A tegnapi napom leginkább az átszervezésről szólt, amit egy éjszakába nyúló irodai melóval toldottam meg. A vendéglő határidős, teljesen át kellett alakítanom az e havi ütemezést, mindezt egy idióta balfék miatt, aki a saját zsebét sokkal fontosabbnak tartotta, mint a becsületességet. Az ünnepek előtt mindenképpen be akarom fejezni az összes munkánkat, ezért dolgozom most is vakulásig karácsony hetében, amikor mások már kezdenek lassítani. Kénytelen leszek keresni egy motelt, ahol meghúzhatom magam a fővárosban, ha nem akarok naponta több órát vezetni azért, hogy itt lehessek az építkezésen. Mert itt kell lennem, nincs több hiba! Na, nem mintha terveznék bármit is a szentestére, a csajok, buli, rock and roll harmincon túl csajokat, bulit, rock and rollt még csak nyomokban sem tartalmaz. A vendéglő tulaja viszont baromira nem így gondolja, szilveszterre hatalmas nagy banzájt tervez. A baj csak az, hogy a hely, ahová ezt szervezné, nincs kész. Tető nélkül pedig igazán érdekes este elé néznek majd. Így is egy hónappal eltoltuk a határidőt, most igazán sietősre kell vennünk a dolgokat, ha be akarjuk fejezni a megbeszélt napra. A vállamat masszírozom, ami a forgószékben alvás miatt igencsak tiltakozik minden mozdulat ellen. Rohadtul nem volt jó ötlet az éjszakázás. Meghúzhattam volna magamat valamelyik nővéremnél is, de egyikőjük szónoklata sem hiányzik most az életemből: „Ne dolgozz annyit, mikor házasodsz már meg, mikor lesznek gyerekeid, nem kellett volna Lillát elengedned, beszélj vele, próbáld meggyőzni őt, mit tötörészel ennyit?” Azt sem tudom, mit jelent az, hogy tötörészni. A családomnál mindig ugyanaz a téma. Beleiszom a vizembe, és ahogy hátrahajtom a fejemet, megpillantom a földúton megcsillanó fekete járművet. Pontosan az épülő ház előtt parkol le, nyomban ki is nyílik az anyósülés felőli oldal, és az asszisztensem, Imre száll ki belőle. Még be sem csukja az ajtót, a cipője alatt összegyűlt lucskos sárban megcsúszik, majdnem hanyatt vágódik. Nagy szerencséje, hogy a reflexei túltesznek az ügyességén, időben megkapaszkodik a kocsi tetejében, így talpon tud maradni. A térdemre könyökölök, jó műsornak ígérkezik Imre sétája a feljárón át egészen a bejáratig, amit kerítés hiányában a betonból kiálló vasrudak jelentenek. Róbert két munkása is észreveszi őt, érdeklődve fordulnak felé. Imre elég furcsa látványt nyújt egy építkezésen világos szövetkabátjában, nyakában kockás sállal, bőrkesztyűben. Remélem, nem ünneplős nadrágot vett fel, mert ahogy elnézem őt és a sárban síelős sétáját, kevés rá az esély hogy innen tisztán térjen haza. Kezében egy mappát egyensúlyoz, úgy közeledik a házhoz. – Hol van, Polgár úr? – érdeklődik a két fiútól, miközben a járdára lépve próbálja letisztítani a cipőjére ragadt vizes földet. – Kicsoda? Milyen úr? – kérdez vissza az idősebb, Loránd. Megvakarja a feje búbját, aztán újra két kézzel markolja meg a lapátot, amit eddig egyetlenegy dologra használt: támaszkodásra. – A mérnök úr… – pontosít Imre. – Há’ itt olyan biztos nincs. Az asszisztensem idegesen felfújja az arcát, megigazítja a szemüvegét. Két percet sem töltött a hidegben, és a fehér bőrén máris megjelentek a piros foltok. – Ne idegesítsen, hol van a főnöke? A lapát nyelét támasztó fickó megvakarja az állát, úgy néz ki, mint aki nagyon gondolkodik azon, hogy mit is csináljon Imrével. Végül dönt és elkurjantja magát. – Róbert! – üvölti. – Gyere, Róbert, valami mitugrász keres! – Már ne is haragudjon, de minek nevezett engem? – rökönyödik meg a hallottakon Imre. – Milyen mitugrász? – kiált le Róbert a tető másik oldaláról. Kötött sapkájának csupán a bojtját látni, ami minden mozdulatra előre-hátra pattog, mintha önálló életet élne. – Valami okulárés kerti törpe – méri végig Imrét. – Az urat keresi. – A jóistent? – hökken meg Róbert. – A templom arra van, itt nem talál megváltást – mutat az utca felé a másik munkás, Rudolf. A lépcsőn ül, kezében egy ételhordó, amiből már az ötödik rántott húsos szendvicset pusztította el az elmúlt percekben. Hogy enni látom, nekem is megkordul a gyomrom. Róbert rutinosan a tető szélére lépked, csípőre teszi a kezét, ami nála elég gyakori tevékenységnek számít. Ismét elkiáltja magát: – Mi a fenéről beszéltek? Ahelyett, hogy a szátokat jártatjátok, nem ártana dolgozni! – feddi meg őket. – Ebédszüneten vagyunk, főnök! – Ne ordibálj! Milyen ebédszünet? Délután három óra, ebéd délben volt. – Akkor uzsonna – legyint a fiatal srác. Erre akaratlanul felhorkantok. Ha csak feleannyira végeznék normálisan a munkájukat, mint amilyen rafináltak tudnak lenni, már befejeztük volna a mai adagot, és nem kellene majd szenteste napján is húznunk az igát. Jelen állás szerint ugyanis még a karácsonyfát is itt fogjuk feldíszíteni, az hótziher. – Tudja, főnök, leesett a vércukrom, muszáj volt ennem valamit. Róbert kezdi elveszíteni a türelmét, leveszi a sapkáját és azzal csapkod a levegőben. – És te? – int a másiknak. – Segítesz neki megrágni a falatokat? – Én vigyázok rá, nehogy túlságosan felmenjen a cukra. Ezen természetesen mind a ketten nagyon jól szórakoznak, Róbert faarccal fohászkodik az égiekhez birkatürelemért, megborzolja hiányos haját és visszateszi a sapkáját, amin felgyülemlett dühét kitöltötte. Észreveszi az asszisztensemet, aki behúzott nyakkal próbál megállni egy helyben. – Üdvözlöm, Imre, mi járatban erre? – int neki Róbert. Imre minden magas hangra összerezzen, ez most sincs másként. Nincs igazán hozzászokva az ilyen terephez, pedig már több mint három éve dolgozunk együtt. Itt mindenki így kommunikál egymással, üvöltve, kiabálva, tőmondatokban, hogy mit-mikor-hol kellene, nincs idő felesleges kedveskedésekre. – Főnök, maga ismeri a zsebcirkálót? – döbben meg az ételhordós srác. – Ez a zsebcirkáló a nagyfőnök asszisztense, aki utalja a fizetésedet, te anyák szomorítója! – kapja le újra fejéről Róbert a bojtos sapkát, majd ledobja azt a tetőről. – Ha szeretnél ebben a hónapban is pénzt kapni, akkor fogd be a szád és végre csináld azt, amiért itt vagy! – Mármint mire gondol, góré? – Húzzál dolgozni! – üvölti a főnöke. Ezt hallva mind a két munkás felpattan és a leszegésre váró szarufákhoz siet. Róbert megvárja, amíg nekikezdenek a feladatuknak, végül jelez Imrének, szabad a pálya, most már közelebb merészkedhet a tetőhöz. – Hunort keresem – kacsázik a sárban. – Idefent van. – Megint? – A tekintetével körbejárja a tetőt, engem keres. Nem kell neki sok idő, meg is talál. A pupillája kitágul, ijedten kap a fejéhez. – Legalább sisakot vennél fel! – Én mondtam neki – bizonygatja Róbert védekezően. Na, szép! Hirtelen kiráz a hideg. Amíg mozgásban van az ember, nem is érzi, milyen mínuszok repkednek. – A lényeget, Imre – dünnyögöm. – Megjöttek a kaposvári cégtől a papírok – emeli fel a kezében szorongatott mappát. – Tökéletes, ezért jöttél? Ha csak ezért utazott ide, kidobott idő volt. A telek szinte már az enyém, olyan közel van, hogy magam előtt látom, amint a teraszon iszogatom a reggeli feketémet. A karnyújtásnyira már nem is megfelelő szó rá. Eddig azt gondoltam, szentimentális baromság, amikor az emberek azzal jönnek, hogy hosszas keresgélés után végre megtalálták álmaik otthonát. Mindig azt hittem, hogy nem álmaik otthonát találták meg, hanem az éppen eléjük tett választékból a számukra legjobb opciót. Ehhez próbálják igazítani az álmaikat. Pont ilyen kertet képzeltem, pont így gondoltam a fák elhelyezését, a napsugarak is pont jó irányból érkeznek a teraszra. Hogyne… mintha egy ingatlanos betanult szónoklatát hallanám! Igen ám, csak aztán én is megtaláltam ezt a bizonyos álomhelyet. Amikor tavaly egy családi házat húztunk fel a külvárosban, minden reggel elhaladtam egy telek mellett, ami igazából semmiben sem különbözött a többitől. Egy üres parcella, egy félig felhúzott, lebontani való alappal. Valami megmagyarázhatatlan okból mégis más volt, mint az eddigi összes hely, ahol jártam. Akkor éreztem először: ez az a hely. A HELY. Felkerestem hát a tulajt, ő persze hallani sem akart az eladásról. Egészen a múlt hónapig. Piacra dobták, én pedig azonnal ugrottam a lehetőségre. Egy cég tulajdona, így minden sokkal gyorsabban ment a vártál. Talán túl gyorsan is. – Azért jöttem, nehogy ismét összetörj egy telefont. Inkább passzolnám az újabb kört a szervizben, a múltkor is olyan furcsán néztek rám, hogy egy hónapon belül már harmadjára jártam náluk. Imre belekezd az elektronikai készülékek fontosságáról szóló meséjébe, felhívja a figyelmemet a takarékosságra, arra, hogy talán meg kellene nézetnem az idegeimet. Elég! Kezembe kapom a szerszámot és nekiállok folytatni a munkát. Kicsivel több mint három éve dolgozunk együtt, ő pedig rendületlenül, minden hasonló alkalommal elmondja ugyanezt a mesét. Nem csoda, hogy már unom. Nagyot sózok a lécre, ezért Imre mondatának végét épphogy csak hallom: – Visszaküldték a szerződést, nem eladó. Hirtelen felkapom a fejemet, olyan váratlanul, hogy elvétem az ütést, a lendülettől pedig előredőlök. Reflexszerűen rántom magam elé a kezemet, így sikerül megkapaszkodnom a gerendában, a térdem ellenben fájdalmasan ütközik a léccel. – A frászt hozod rám! – sipítja Imre, majd könyörgőre fogja. – Kérlek, nem jönnél le? Ha leesik, az a maga hibája lesz! – mutat vádlón Róbert felé, aki megdöbbenve hátrál. – Tessék! Nem megmondtam, hogy engem fognak okolni? – tárja szét tanácstalanul a karját. Egyenes helyzetbe tolom magam, és intek a többieknek, hogy jól vagyok. A biztonság kedvéért azért mégis úgy döntök, jobb lesz lemásznom. Összeszedem a dolgaimat és az állvány felé veszem az irányt. Hallom, ahogy Imre azt ecseteli Róbertnek, mennyibe is fájna neki, ha amiatt büntetnék meg, mert a munkásai nem tartják be az előírás szerinti szabályokat. Amint leérek, azonnal a rögtönzött asztalra dobom a cuccomat, és Imréhez fordulok.