Randik és más katasztrófák

1. Hunor-2

– Jobb ajánlatot kaptak?

– Gondolom, több pénzt – húzza el a száját.

– És ezt így oldották meg? A kurva életbe már! Hol van a telefonom?

A kocsimhoz indulok, az udvar végébe álltam be, bakancsommal a sárban gázolva közelítek a hátsó ülés felőli oldalhoz. Imre a nyomomban.

– Már hívtam őket. Nem akarnak velünk tárgyalni, másodjára már fel sem vették, kinyomtak.

Benyúlok a táskámért, a zsebéből előhalászom a telefonomat és rányomok a hívás gombra, várok. Egy, kettő, három, négy… Ötödik csörgésre a hangposta hangja sípol a fülembe. Megszakítom, egyből újra tárcsázok. A megszólaló női hangra egy pillanatra felcsillan bennem a remény, de „A hívott szám jelenleg nem elérhető” mondatára legszívesebben tényleg ripityára törném a készüléket.

– Nem fogják felvenni, tudják, mennyire akarod azt a helyet – ingatja a fejét Imre.

Ez pedig baj, rohadt nagy baj! Túl sok érzelmet mutattam a vásárlással kapcsolatban, a francba már!

Sokkal többet kértek érte, mint ami a piaci ár, egyedül észérvekkel tudtam az összeg alá menni. Más nem fizetné ki nekik azt a nevetségesen magas tételt. Tudomásom szerint nem is volt rá másik vevőjük rajtam kívül. Erre most, a vége előtt visszakoznak… Gratulálok, egyenességből ötös! A tenyeremben szorongatom a készüléket, és kész vagyok a legközelebbi falhoz vágni, amikor Imre sietősen megszólal.

– Nyugi, van egy tervem – mondja, a két tenyerét egymáshoz dörzsölve. Nem tudom, azért csinálja ezt, mert fázik, vagy mert ideges. Esetleg zseniális ötlete támadt. Sürgetően pislogok rá. – Emlékszel Marosán Klaudiára?

– Kellene?

– Az ötödik kerületben vegán éttermet nyitott. Alacsony, barna, csendes nő, megvan?

Nincs. Lövésem sincs, ki az. Annyi emberrel van dolgom, nincs arra kapacitásom, hogy mindenkire, a nevére, küllemére emlékezzem. Ötödik kerület, vegán étterem? Semmi.

– Ők jöttek azokkal az abszurd stukkós ötletekkel? – jut eszembe hirtelen.

– Ők – borzong meg Imre, ahogy visszaemlékszik, mennyi pluszmunkával és ideggel járt megfelelni minden kérésüknek.

– Emlékszem. Egy mozgó fal ide, egy világító a másik oldalra, ez legyen üvegből, az a burkolóanyag legyen olyan, mintha leöntötték volna viasszal. Érted? Legyen olyan, mintha! Frászt kaptam ettől. Vagy legyen viasszal leöntve, vagy ne, de annak mi értelme, hogy legyen olyan, mintha?

– Ma este nyitják meg a helyet.

– Gratulálok nekik, mit csináljak vele? – morgom. Zsebre vágom a telefonomat, leveszem a derekamról az övtáskát, amiben a szerszámokat tartom, és a többi kacat közé dobom.

– Elmehetnél az étterembe – jön utánam Imre.

– Mégis miért? Úgy nézek ki, mint aki odavan a fine dining flancolásért? – fújtatok nagyot. A steakről is csak annyit tudok, hogy hús, amit kenyérrel és ketchuppal eszek. Mit csináljak én egy vegán helyen?

– Nem érted… elmehetnél beköszönni hozzájuk – kacsintgat egymás után többször. Ami ijesztő. Nem is kicsit. Nagyon az.

– Mi baja van a szemednek? – rázom a fejem értetlenül.

– Lehet, megcsípte a hideg – találgatja Róbert, aki mellénk lépett és zsebre tett kézzel figyel minket. Ez pedig átkozottul azt jelenti, hogy e pillanatban senki nem dolgozik. Fasza, miért is fizetek akkor nekik?

Imre értetlenül pislog rá.

– A hideg?

– Az. Ilyen fürdőköntösben nem is csodálom – mutat az asszisztensem világos kabátjára.

– Ez nem is… – kezdene bele a köntös és a szövetkabátja közötti különbség ecsetelésébe, amihez tőlem vár egy kis erősítést. Várhatja.

– Igaza van – értek egyet Róberttel. – Te tényleg bőrcipőben jöttél ide?

Imre lenéz a lábára, majd nagyot sóhajtva úgy ítéli meg, jobb, ha visszatér az eredeti témánkra.

– Ugye, fogalmad sincs arról, hogy ki az a nő? Marosán Klaudia…

– Kurvára semmi.

– Ma-ro-sán Kft.? – ismétli lassan, tagolva.

Vállat vonok. Annyi névvel találkozom egy-egy munka kapcsán, képtelenség lenne mindegyiket megjegyeznem. A másik dolog pedig, hogy vannak olyan ügyfelek, akikre nem is akarok emlékezni.

Ekkor villámcsapás: összeáll a kép.

– Övé a telek?

– Az apjáé – helyesbít. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. A Marosán név nem igazán mindennapi, hogyhogy nem raktam eddig össze?

Imrének szegezem a kérdést:

– Mikor lesz ez az éttermes puccparádé?

– Nem puccparádé, hanem megnyitó – javít ki, de látja rajtam, hogy ez érdekel a legkevésbé. – Ha jól tudom, ma este – már nyitnám a számat, ám Imre, mint jó asszisztens, megelőz. – Nem kell kiöltöznöd.

Felnevetek, a rosszkedvem hirtelen reménykedőbe vált.

– Ezért vagy te az asszisztensem, Imre – csapok a vállára vidáman, amitől előregörnyed, mint egy marionettbábu. – Nem is kell mondanom semmit, te máris kitalálod.

– Ezt az év végi bónusz kiosztásánál se felejtsd majd el – igazítja meg gondosan oldalra fésült frizuráját. Mintha egy teve nyalta volna végig a fejét.

– Milyen számító lettél – röhögök fel hangosan, amire Imre megvonja a vállát. Az az érzésem, hogy nem viccelt, tényleg komolyan beszélt a bónuszáról. Ha Klaudián keresztül kideríthetek valamit a meghiúsult szerződésről, azt csakis Imrének köszönhetem majd, nélküle most lenne egy ideg-összeroppanásom és egy ripityára tört telefonom. Megkapja azt a bónuszt, bizisten!

A szakállamat vakarom.

Igen ám, de mi van, ha Klaudia semmit nem tud az apja dolgairól. Én sem tudom, anyám miket üzletel a piacon minden kedden és csütörtökön.

Évek óta kinéztem ezt a helyet, pont most, amikor lehetőségem és pénzem is lenne megvenni, valaki ismét közbeavatkozik. Ilyen az én formám. Vesztenivalóm nincs, így ha csak egy fikarcnyi esély van arra, hogy Marosán Klaudia apja is ott lesz lánya éttermének megnyitóján, muszáj nekem is ott lennem és megpróbálni beszélni vele, vagy a lányával. Beszélni, meggyőzni, esetleg erősen hatni rá.

– Na jó – csapja össze a két tenyerét Imre, ami kicsit váratlanul éri Róbertet, aki ijedten ugrik egyet. Imre bocsánatkérőn behúzza a nyakát. – Most, hogy telefontörés nélkül túléltük a nehezét, foglalkozhatunk a másik problémánkkal.

Milyen másikkal?

– Van több is? – kérdezem.

Imre elhúzza a száját. Ennyi év közös munka után pontosan tudom, hogy ez semmi jót nem jelent. Kezdek a legrosszabbra gondolni, amikor Rudi, Róbert fiatal tanulója lép közénk, egy kancsóval a kezében.

– Teát? – nyomja az arcunk elé. Legyintek, Imre azonban pár pillanatig eltöpreng.

– Nem is tudom… – vacillál. – Citromos?

– Nem.

– Cukor van hozzá?

– Nincs – rázza a fejét Rudi, miközben belekortyol a kesztyűs kezében tartott műanyag pohárba.

– És méz?

– Há’ mit hisz maga, hol vagyunk, a Ritzben? Tea van, örüljön annak – mutatja fel a kancsót, amiben a barnás lé ide-oda kezd lötyögni.

Várjunk csak… az előbb nem volt náluk tea. Ezek komolyan hoztak vízforralót egy építkezésre? Már épp megkérdezném, amikor ajtócsapódásra figyelek fel. A ház előtt parkoló fekete autóból egy igencsak ismerős alak száll ki. Hunyorgok, hátha jobban szemügyre tudom venni, ki lehet. Ám nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjek, mert ezt a figurát kilométeres távolságból kiszimatolom.

A fenébe!

– Ez mit keres itt?

Jobb kérdés: hogy a jó büdös francba talált meg?

Húzós lenne azt mondani, hogy bujkálok előle, márpedig valóban azt teszem, ezt viszont nem kell tudnia senkinek. Társaságban inkább úgy fogalmaznék, Vasvári Iván az a tipikus ügyfél, akivel egyszer is sok találkozni. A kákán is csomót kereső alak, bár még mindig jobb, hogy ő jött el, s nem az alacsony, köpcös Barta, vagy az igencsak intelligenciahiányban szenvedő Gergő, akik szintén résztulajdonosok a Smaragd Wellness Klinikán. A klinika… Az is csak a bajt hozza a fejemre.

Imre a szemüvegét kezdi el igazgatni. Helyes, legalább tudja, hogy ezzel lőttek az év végi bónuszának.

– Beállított az irodába, nem volt más választásom – emeli fel védekezően a két tenyerét.

– Persze, nem volt más választásod, mint idehozni – sziszegem. Mennyi esély van rá, hogy ha a kerten át elhúzom a csíkot, azt nem veszi észre? A latyakos gyümölcsös felé pillantok, ami nem a legbiztonságosabb terepnek néz ki. Gondolatban máris elképzelem, ahogy elesek és beverem a fejemet egy kőbe, vagy ahogy átszúrja a tüdőmet egy faág, rozsdás szög lyukasztja ki a gyomromat. Mindegy, micsoda, egyik sem riasztana el a meneküléstől. Még a szőr is feláll a hátamon a pasas láttán

– Mindenképpen látni akarja a telket – szűri a fogai között halkan Imre, folyamatosan az orvos felé kapkodva a tekintetét.

A telket akarja látni? Ez hülye?

– Mínusz tíz fokban? – rökönyödöm meg.

Most már biztos, Vasvári Iván nemcsak elviselhetetlen, de egy idióta is. Ember, normális ez? Rajtam bakancs van, de szétfagynak az ujjaim benne.

Imre kinyitja a száját, ideje nincs válaszolni, mert Iván öles léptekkel szeli át az udvart. Nem igazán érdekli, hogy min kell pontosan átgázolni, magabiztosan, úgy mintha otthoni terepen mozogna.

– Éppen jókor jött, doktor úr – üdvözli őt széles mosollyal Imre. Nagyot horkantok, mert az öröme annyira élethű, mint az a kitömött halszobor, amit az egyik ügyfelünktől kaptam ajándékba.

Átlátszóbban nem megy neki?

Iván felvonja a szemöldökét.

– Igen? Eddig teljesen úgy tűnt, mintha le akarna rázni – mondja semleges hangon, pont úgy, mint aki tisztában van vele, hogy az emberek kilencven százalékát rázza a hideg, amikor megjelenik. – Hunor, jó látni magát – nyújtja felém a kezét.

Sóhajtok.

– Az érzés sajnos még mindig nem kölcsönös.

Nem arról van szó, hogy bármi bajom lenne a személyével, a szépészeti beavatkozásokkal, vagy azzal, amit képvisel. Ha ettől boldogabb lesz az illető, akkor mit bánom én? Csak ha az ember négy nővel nő fel, akkor kicsit másképp kezdi el látni a dolgokat. Vasvári Iván konkrétan abból él, hogy nagyobb cickót és kisebb orrokat csinál önértékelési zavarokkal küzdő nőknek. Való igaz, nem ismerem a karrierjét, sőt azt sem tudom, miként választja ki a pácienseit, de az újabb klinikával, aminek felhúzásával felkerestek, ugyancsak az a céljuk, hogy több pénz landoljon a zsebükben.

Az elképzeléseik viszont tetszettek. Nagyon is. Jó esélyt látok rá, hogy ez lesz a karrierem legnagyobb kihívása, nem tudom, készen állok-e a feladatra, de az istenért, meg akarom próbálni. Egy idő után az embert már nem vonzza a pénz, a tárgyak sora, amiket meg tudna venni. Ez már másról szó. A kihívásról, arról hogy mindig jobbat és maradandóbbat alkossak. Ezért próbálok szakmai szemmel nézni a klinikára, egy lépésre, ami hatalmasat lendítene a hírnevemen.

Ez viszont édeskevés ahhoz, hogy a tulaj csapat összes tagját megkedveljem. Kábé annyira elég, hogy elviseljem Ivánt három mondat erejéig.

A legjobb lesz most is gyorsan elintézni, amit akar. Hagyom, hogy elmondja, aztán mindenki visszatérhet a saját dolgához. Ő az implantátumaihoz, én pedig a befejezetlen tetőhöz. Ám meglepetten látom, hogy az eddig hátul tevékenykedő Loránd, Róbert fiatalabb munkása jelenik meg sietős léptekkel. Még mindig ugyanaz az ételhordós doboz van a hóna alatt, amit egész nap szorongatott.

– Jól hallottam, hogy egy doktor van itt? – lihegi.

– Miért, beteg vagy? – kapja fel a fejét Róbert, gyors mozdulattal a srác homlokára helyezi kesztyűs tenyerét, leellenőrizve a hőmérsékletét. Gondolom, teljesen normális, mert aggodalom helyett idegesség ül ki az arcára. – Loránd, nem adok több szabadnapot, ha erre megy ki a játék!

– Csak egyetlen, gyors kérdésem lesz, ígérem – a mellkasára teszi a kezét, a baj csupán az, hogy a jobb oldalra, ahol, hacsak nem valami biológiai furcsaság, nem fogja megtalálni a szívét. Róbert az orra alatt motyog valamit az istenről, állatkertről és kerítésről, aztán mérgesen int a srác felé, aki felvidult arccal támadja le a semmit nem értő Vasvári Ivánt.

– Doktor úr, úgy örülök, hogy találkoztunk, tudja, már egy ideje van ez a gondom. Amikor sokáig tartom így a kezemet – emeli fel karját egy igencsak furcsa pózban a magasba –, vagy így a fejemet – ropogtatja a nyakát –, akkor az egész testem elkezd bizseregni.

– Az agyad bizsereg – ad a munkásának Róbert egy szolid taslit. Lorándot ez nem igazán zökkenti ki, tovább kérdezi az orvost.

– Maga szerint ez normális? Látja, megint rákezdett!

Iván felvonja a szemöldökét.

– Plasztikai sebész vagyok – magyarázza neki.

Loránd széttárt karral mered rá.

– És az mit jelent?

– Hogy maximum agyat tud neked beültetni – válaszol Iván helyett Róbert, amire akaratlanul elnyomok egy mosolyt. Loránd pár másodpercig pislogva dolgozza fel a hallottakat, végül csalódottan legyint.

– Agy nem kell, ezt a bizsergés kellene elmulasztania – rázza a fejét csüggedten.

Inkább úgy döntök, véget vetek ennek a kis színjátéknak, és magamhoz veszem a szót.

– Mi járatban erre, Iván? – fonom össze a testem előtt a karjaimat, hátammal a kocsim oldalát támasztom.

– A telket akarom látni.

Felhorkantok.

– Én pedig egy jakuzziban lazulnék.

– Azt megteheti, miután megmutatta a helyet.

– Két hete járt ott – emlékeztetem.

– Két hét alatt sok minden változhat.

A homlokomat ráncolom.

– Nem az építőiparban és nem decemberben, mínusz tíz fokban – mutatok rá, hogy ilyen időben képtelenség dolgozni.

– Igaza van a górénak, télen befagy a cement – ért egyet velem Loránd.

– Meg a seggem is – teszi hozzá a teáját szürcsölgető Rudi, én pedig Iván felé lövök egy amolyan „látja, én megmondtam” nézést.

– Úgy értik, megfagy a cement, nem? – javítja ki az első fiút Imre.

Loránd kérdőn vizslatja őt.

– Maga valami nyelvész, hogy mindig kioktat?

Mielőtt veszekedés alakulna ki, gyorsan lezavarom a Vasvári-témát.

– Ahogy látja, nem érek rá, ha szeretné, Imre szívesen megmutatja a helyet önnek.

– Nézze, jön a karácsony, az egész hetem be van táblázva. Csak meg akarok bizonyosodni, hogy minden az elképzelések szerint halad.

Mélyen beszívom a csípős levegőt. Az egyetlen normális tulajdonos közöttük Marton Olivér, azért is, mondjuk, mert ő nem akarja a mínusz tíz fokban körbejárni a telket. Pontosabban a kurva nagy semmit, mivel eddig a bontási folyamatok zajlottak, így valószínűleg az üres pusztát kell majd bámulnunk.

Legszívesebben hangosan röhögnék, de ez, látva Iván komolyságát, csak egy nyögésbe fullad. A baj, úgy látszik, valóban csőstül jön, nem elég, hogy itt maradtam egy tető nélküli házzal, húzós határidővel, erre jön a Marosán-ügy, és habként a tortán Vasvárival is jópofiznom kell.

– Nem bízik bennem? – kérdezem.

– Még szép, hogy nem – vágja rá azonnal. – Ahogy a retardált Gergőben sem, aki hetente talál ki új, abszurd ötleteket. A saját szememmel akarom látni a helyet. Ha tehetném, ott állnék maga mellett minden egyes tégla lerakásánál, de mivel… Megkérné a munkását, hogy ne simogassa a vállamat?

– Csak leporoltam – szabadkozik Loránd, aki valóban a férfi drágának tűnő kabátját fogdossa.

Páros lábbal kellene kirúgnom az összeset! Akkor viszont munkások nélkül maradok. Újra. Patthelyzet.

– Sajnálom, Iván, ahogy látja, dolgozunk. Nem érek rá.

– Én azt hittem, lassan vége a munkaidőnknek – söpör le egy nem létező szöszt Iván válláról a még mindig itt tébláboló fiú. Erre a mondatra Róbert felkapja a fejét.

– Tudod mit jelent a munkaidő, fiam? A napnak azt a részét hívják így, amit az emberek munkával töltenek. Mondd csak, te mennyit dolgoztál ma? – teszi fel költői kérdését munkásának, aki erre a kezén kezdi el számolni a ledolgozott óráit. Róbert megelégeli és tarkón suhintja őt. – Mit lábatlankodsz még mindig itt? Menjél fel a tetőre, és ott tedd magad hasznossá!

– Jaj, főnök, tudja, hogy félek odafent – próbál kiszabadulni Róbert szorításából, ő azonban erősen tartja a fülénél fogva.

– Mit vétettem, hogy ilyen munkásokkal vert meg az ég? – dünnyögi az orra alatt, miközben a kert vége felé indul, mind a két srácával.

Nézem a távolodó alakjukat, és bennem is pontosan ugyanez a kérdés vetődik fel. Lehet, igaza van Imrének, simán megtehetném, hogy a fűtött irodámban üljek, kávézóból hozatott löttyöt kortyolgassak, nyugalomban, csak a munkámra koncentrálva. Remek szakemberek dolgoznak a kezem alatt, elegendő lenne csak őket ellenőrizni. Ám hála apámnak és az elfuserált géneknek, amiket tőle örököltem, képtelen vagyok kiadni a kezem közül az irányítást, főleg akkor, ha a tét a saját cégem, a megélhetésem és a jövőm.

– Egy órát kérek, aztán erre az évre megszabadul tőlem – hallom Iván alkudozását. Ismerem már a fazont annyira, hogy tudjam, levakarhatatlan. Addig fog a nyakamra járni, amíg meg nem mutatom neki a telket.

Megrázom a fejemet. Az istenért sem akar semmi sem úgy alakulni, ahogy azt terveztem.

– Itt a kulcs, vidd haza a kocsit – előhalászom a kabátom zsebéből, majd odadobom Imrének a kulcscsomómat.

– Akkor elmész vele? – bök Iván felé, mire bólintok.

Imre megnyugodva kifújja a bent tartott levegőt.

– Derítsd ki, mikor lesz a megnyitó. Nem tudom, mikor végzek, de ott találkozunk az étteremnél – morgom.

Meg kell puhítanom annyira a nőt, hogy elárulja, mit tervez az apja pontosan, és ha ehhez az kell, hogy flancos vegán tofufasírtoktól legyek rosszul és töltsem az egész éjszakát a mosdón, nem baj, megéri. Muszáj sikerülnie, mivel konkrétan eladtam a lakásomat, annyira biztos voltam a dologban. Ergo, egy hete kábé nincs hol aludnom, ha az irodám kanapéja nem számít hálónak.

Először viszont mással kell foglalkoznom. Elvinni a doktort és megmutatni neki a kurva nagy semmit. Felveszem a kabátomat és görcsöt kötve a nyelvemre, úgy, ahogy vagyok, koszosan a kapu felé indulok.

– Jöjjön, Vasvári, nézzük meg az ezer négyzetméteres üres pusztájukat.