Randik és más katasztrófák

2. Kinga-1

2.KINGA

Nagyot fékezek a piros lámpánál.

– Nem tudnád halkabbra venni? Borzalmas ez a zene! – próbálja túlüvölteni a hangszórókból dübörgő Nirvana-számot Saci.

A lányra pillantok, aki az anyósülésemen ül. Alig látszik ki a rengeteg szatyor közül, egyet a bokája között szorongat, egyet pedig az ölében egyensúlyoz a táskájával együtt. Már akkor tudtam, hogy problémás utas lesz, amikor az iskola parkolójában beszállt az autómba, sőt, az első kanyarnál biztos voltam benne, hogy ki fogom őt hajítani útközben. A véleményem azóta sem változott. Ez az én kocsim, az én zenémmel. A Smells Like Teen Spirit a vezetős himnuszom, ha el meri nyomni, én komolyan kidobom őt az összes fahéjas csigájával és a francos díszeivel együtt, amiket összekészített az adventi vásárra, ahová tartunk.

Minden bizonnyal nem gondolatolvasó Saci, mert ebben a pillanatban a műszerfal felé nyúl és kikapcsolja a zenét, majd ugyanazzal a mozdulattal benyomja a rádiót. Vált néhány adót, amíg megtalálja a neki tetszőt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszadől az ülésre.

– Így már sokkal jobb – bólint elégedetten, amikor felcsendül az egyik agyonjátszott karácsonyi szám, amit ebben az órában valószínűleg már sokadszorra ismételnek meg.

Nagyot sóhajtok, és a kormányon lévő gombra teszem az ujjam, ami a zenelejátszóért felelős. Az idegőrlő dallamok elhalkulnak és újra énekelni kezd Kurt Cobain.

– Hát ilyet! – kapok a mellkasomhoz hitetlenkedve. – Láttad ezt? Magától visszaváltott. Biztosan elromlott – emelem fel a jobb kezemet védekezően.

– Biztosan… – dünnyögi. Saci felém sandít, kétkedve vizslat engem. Tudom, hogy átlát rajtam, azonban előveszem a lehető legkedvesebb vigyoromat, pislogok is hozzá párat, amire a szemét forgatva legyint. – Mindegy, szerencsére úgyis mindjárt ott vagyunk.

Igen, hatalmas szerencsénkre.

A lámpára pillantok, ami még mindig pirosat jelez, és felnézek az égre. Az időjárás-jelentés estére enyhülést ígért hóesés fronton, a helyzet viszont éppen az ellenkező irányba tart. Ha így folytatja, reggelre szép hóréteg fedi be a várost, aminek egyedül akkor örülnék, ha nem kellene kilépnem a lakásomból. Így viszont csak púp a hátamon.

Utálom a decembert.

A karácsonyi dalokkal, a mézeskaláccsal, a töltött káposztával, a kényszeredett ajándékvásárlással, a hamis családi összejövetelekkel együtt. A Harry Potter azon részeit is áttekerem, amiben karácsonyi zenék vannak, pedig vérbeli Mardekárosként, ez igazán szívszorító tett.

A piros színt is utálom, amiben az egész város tündököl ilyenkor. Alapjáraton imádom a pirosat, a kedvenc bőrdzsekim is tűzpiros strasszokkal van kirakva, és a múlt hónapban vásárolt, azóta abszolút favoritommá vált rúzsom is élénkbordó árnyalatú. Oké, az a kijelentésem, miszerint utálom a pirosat, nem teljesen állja meg a helyét. Mindegy is, a karácsony által kisajátított piros színt akkor is ki nem állhatom! Ha megtehetném, a lehető legmesszebb kerülném el ezeket, elutaznék egy olyan helyre, ahol minimum harminc fok van, homokos tengerpart, vagy még jobb: óceán.

Azonban hála az iskola igazgatójának, ezt az álmomat nagyon gyorsan el kellett felejtenem, és helyette egy teljes hétig egyenesen a frontvonalból élvezhetem majd azt a helyet, ahol a karácsonyi láz egy abszolút másik szintet ölt, ahol igazán megmutatkozik, mennyire elértéktelenedett ez az ünnep. Egy felnagyított marketingfogássá vált csupán, amivel arra sarkallják a vevőket, hogy minél inkább kiürítsék a pénztárcájukat, ott, ahol nemcsak a leárazott fejhallgatókért megy komoly harc ilyenkor, hanem az utolsó csomag bejglibe szánt mákért is. Na, hol van ez a hely pontosan? Na, hol? Nem máshol, mint a plázában. Hurrá!

A legnagyobb forgalomban sokszor meggyűlik a bajom a közlekedéssel, ez ma sincs másként, nem kis késéssel érkezünk a bevásárlóközpont elé. A parkolóban körözve találok egy szimpatikus helyet, ahová szerencsére a kis autóm minden nehézség nélkül befér. Alig állítom le a kocsit, Saci már ki is pattan, magához veszi a csomagjait, és a pláza bejárata felé igyekszik. A fejemet ingatom. Nincs mit tenni, muszáj lesz követnem őt és túlélnem valahogy ezt a hetet.

Összeszedem a dolgaimat, lezárom a járművet, és néhány káromkodást elmormolva utánairamodok.

– Kinga! Gyerünk, siess már! – lép be előttem a nagy üvegajtón. Világosbarna haját hiába próbálja megzabolázni, a hirtelen klímaváltozás miatt a szépen kiegyenesített tincsei kezdik visszavenni eredeti, göndör mivoltukat.

Velem ellentétben természetesen ő odavan ezért a felhajtásért, ami a karácsonyi előkészületekkel jár. Önként jelentkezett az adventi vásárra kísérőtanárnak, sőt szerintem a sütemények felét is ő készítette, saját kezűleg. Mintha pár eldeformálódott keksz, amit felcímkézünk, jótékonysági célú pénzgyűjtésként segítene jobb emberré válni. A fenéket! Sokkal több emberségre utal mondjuk, ha nem csapjuk az ajtót a másik arcába, mint ahogy azt ő tette az előbb.

Kinyújtott karral megtartom a nyílászárót. Miért nem választotta inkább a forgóajtót? A vállamra akasztott vászontáska a szövetkabátomon keresztül mélyed a bőrömbe. Az egyik kezemben egy tálca lekváros linzert, a másikban pedig a fekete ruhazsákba bújtatott jelmezt egyensúlyozom.

Nagyot fújtatok, aminek köszönhetően a homlokomra tapadt frufrum jólesően meglibben. Érzem, ahogy egy kövér izzadságcsepp kezdi meg útját a homlokom tetején. A beszárított hajamnak, a Saciéhoz hasonlóan, valószínűleg lőttek, mivel a parkolóból egészen ideáig loholtam a lány után. Követem Saci elnyújtott lépteit, a velem szemben tóduló tömeg azonban eléggé megnehezíti a dolgomat. Még ezek is! Mintha eddig nem lenne éppen elég borzalmas ez a nap.

– Ne lökdössenek már! – mérgelődöm.

Az embereket is úgy utálom ilyenkor.

Megállok egy pillanatra, mert félő, ha továbbmegyek, a hömpölygő emberáradat visszasodor az utcára. Oldalra lépek, és várok néhány másodpercet, amíg egy cseppnyit lecsillapodik a kitóduló sokadalom. Megigazítom a kezemben tartott dolgokat és felpillantok az emeletre, ahol ugyanaz a látvány fogad, ami minden évben ilyenkor. A bevásárlóközpontok már októberben kirakják a karácsonyi díszeket és az aranyba bújtatott dekort, hogy minél előbb lázba tudják hozni az embereket, és több pénzt le tudjanak húzni a potenciális vásárlók kártyájáról.

Miért van az, hogy egy feldíszített fenyőfa egyből költekezésre sarkall minket? Nekem is ég a zsebem, pedig csak három másodperce vagyok az épületben. Mondjuk, nem mintha máskor annyira kordában tudnám tartani ezt az érzést. Azt nem mondanám, hogy borzalmasan bánok a pénzzel, mert az utóbbi időben egész szép összeget tudtam félretenni, de a maradék… egyszerűen kifolyik a kezeim közül, hiába zárom össze szorosan a markomat.

Most is, a cipőbolt mellett ácsorogva egyből megakad a pillantásom egy ezüstösen csillogó, magas sarkú csizmán. Szinte a kirakatra tapadok.

Harmincszázalékos leértékelés!

Ránézek a karórámra, majd a tekintetemmel Sacit keresem, aki mindeközben szintén megállt az út kellős közepén, és mérgesen pislog, a kezével int felém, hogy jó lenne, ha nem hátráltatnám őt ennél is jobban.

– Jól van, jövök – fújtatok.

Ennyit a csizmáról.

Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, a belső hangom sosem hagyott eddig cserben, mindig pontosan jelzett. Itt most nem arra gondolok, amikor fáj a mellem, ami jelzi, hogy másnap esni fog az eső, és valóban esik másnap. Nem, ezek valós hangok. A fejemben. Tényleg.

Mint amikor lediplomáztam:

Még meggondolhatod magad, Kinga… Dobd a képükbe azt a darab papírt, amiért éveken át szívattak, hadd dugják oda, ahová való! A seggükbe!

Vagy amikor elkezdtem beadni az önéletrajzomat néhány iskolába:

Kinga, ne! Ne tedd, ne menj tanárnak!

Legvégül pedig, amikor megkaptam a munkát:

Gratuláljak? Mégis, minek? Annak, hogy viszlát, Bora-Bora, és helló, ideg-összeroppanás? Ha már ennyire utálod az életedet, miért nem mentél a Szaharába teveürüléket takarítani?

A hangszóróból üvöltő, karácsonyi zenének nevezett, a hallásom ellen elkövetett erőszak sem segít a hangulatomon. All I want for Christmas is you… (Amit karácsonyra szeretnék, az te vagy), hogyne. Én inkább csendet, békét és magányt szeretnék ezekkel a linzerekkel és egy üveg csokilikőrrel együtt a kanapémon.

Saci mellé lépek, aki ránt egyet a vállára akasztott batyun.

– Arra van a mosdó – mutat a hátam mögötti folyosóra. – Ott át tudod venni a jelmezedet.

– Muszáj ezt? – nyögök fel fáradtan.

Amikor a gimnázium igazgatója a kezembe nyomta a zsákot, azt hittem, viccel, nem is, biztos voltam benne, hogy szórakozik velem. Még meg is jegyeztem, mekkora poéngyáros lett így hirtelenjében, ám az arckifejezése rezzenéstelen maradt, amiből tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Óriásiban.

– Muszáj, máskülönben nem mi nyerjük a legjobb adventi asztalnak járó díjat – feleli Saci mániákusan. Ilyenkor mindig hatalmasra mereszti a szemét, ami annyira hátborzongató, hogy elmehetne egy Stephen King-film kasztingjára, és simán megnyerné vele a főszerepet.

– Ó, Jézus, az maga lenne a vég! – kapok ijedten valahová a szívem környékére. – Gyorsan, gyorsan, add ide a zsákot, hadd vágjam fel az ereimet a vállfával.

Saci lassan pislogva ingatja a fejét.

– Nem tudnál egy kicsit kevésbé szarkasztikus lenni?

– Nem. Ez a szexepilem.

– Én azt hittem, azok a melleid.

– Ők a következők a sorban – vágom rá vigyorogva. Saci a füle mögé helyez egy elszabadult tincset a hajából, a mozdulat közben megakad a szemem egy világító apróságon. – Te komolyan fenyőfa alakú fülbevalót viselsz? – döbbenek le teljesen. Hogy lehet valaki ennyire egy ünnep megszállottja? – Inkább megyek és lehúzom magam a vécén – mondom végül, majd hátat fordítok a lánynak és a mosdó folyosója felé indulok.

– Előtte fertőtlenítsd le az ülőkét! – kiált utánam.

Hogyne, pontosan azután, hogy szemen fújom magam paprikasprével.

Bemegyek a női részlegbe, végignézek a fülkéken, de mindegyiknél pirosat jelez a zár, foglalt az összes. Amíg várakozok, felemelem a fekete ruhazsákot, és bár nem kellene, mégis lehúzom a cipzárat. Megpillantom, mi lapul a vállfán, és bennem reked a levegő, összerezzenek.

Mi a jó fészkes fene ez?

Abban reménykedve, hogy csak a szemem káprázik, kiveszem az anyagot, nem törődve azzal, hogy szépen összehajtsam a kölcsönzőből elhozott zsákot, egyszerűen hagyom leesni a földre. Magasba emelem, de hiába keresem a nadrágot, vagy bármit, ami a hosszú szakállú jó öreg Télapóra emlékeztetne, nem találom. A Mikulás sztriptíztáncosnői pályára lépett? Ez micsoda? Hol van a ruha többi része? Egy apró szoknya, egy sapka, egy kabátszerű felső és egy vastag öv. Ennyi? ENNYI?

– Elnézést, van valami baj? – áll meg mellettem egy középkorú nő. Aggodalmasan dönti oldalra a fejét.

– Baj az van, nem is kicsi – felelem elhűlve.

Értetlenül nyitja a száját, majd valószínűleg úgy ítéli meg, ő megkérdezte, amit megkövetelt az illem, innentől oldjam meg egyedül. Egyszerre két fülke is kinyílik, így nincs is igazán alkalmam elmagyarázni a nőnek a problémám gyökerét. Besétál az egyik szabad helyre, én pedig a másik felé veszem az irányt. Lehajtom az ülőke fedelét, ledobom rá a táskámat, majd bezárom az ajtót.

Oké, lehet, nem is olyan gáz a helyzet. Még az is előfordulhat, hogy a ruhát felvéve meglepődök. Ebben, mondjuk, igazán kételkedem, de adok neki egy esélyt. Felakasztom az apró mellékhelyiség oldalán lévő fogasra és pár másodpercig csak állok előtte, farkasszemet nézve a dologgal.

– Ez a vég kezdete – ingatom a fejemet. Nagy sóhaj kíséretében leveszem a hosszú szárú csizmámat, aztán a farmeromat is, és egy mély levegőt véve belebújok a vállfán lógó förtelembe.

Nem tudom, hogy Pocsainak – az igazgatónak – szemüveget kellene-e hordania, vagy én híztam két ruhaméretet az elmúlt hetekben, de a szoknya egy számmal kisebb, mint ami szükséges lenne, vagy direkt úgy tervezték, hogy teljesen rám feszüljön. A dereka legalább gumis, így nem fenyeget az a veszély, hogy a cipzárral kelljen bajlódnom. Lesimítom az anyagot, aminek az alját fehér fodrok díszítik, és ahogy lepillantok a combomra, elkap a hányinger. Nem is gondolkozom, egyszerűen minden hezitálás nélkül kinyitom a mosdó ajtaját.

Néhány lépést teszek előre a tükörhöz, a kezdeti hányinger azonnal átcsap elszörnyedésbe, teljes sokkban állok a csapok előtt. Ó, szentséges anyám! Ez valami vicc akar lenni?

Nincs mese, ez a jelmez minden bizonnyal a Mikulás nyári ruhája, amit még tízévesen viselt. Az anyag éppen csak eltakarja a fenekemet, és mivel nem vagyok egy harmincnégyes méret, teljesen ráfeszül a bőrömre.

Én ezért biztosan kinyírok valakit!

Nem tudom eldönteni, hogy ez az egész valami elfuserált tréfa akar lenni, vagy a jelmezt egyszerűen valamelyik kínai oldalról rendelte az igazgató, mert inkább tűnik egy felnőttfilm-forgatás kellékének, mint egy gimnáziumi tanár ruhájának, amit egy adventi vásáron kellene viselnie. A betlehemi kisjézus biztosan nagy szemeket meresztene, ha így jelennék meg előtte.

Én hülye, miért nem néztem meg otthon, milyen is ez a jelmez pontosan? Most itt állok félig pucéran egy bevásárlóközpont mosdójában, úgy, hogy odakint vár rám négy pokolfajzat, akikre nekem kellene felügyelnem. Miért mentem tanárnak? Lehettem volna állatkerti gondozó, túl sok különbség nem hiszem, hogy van a két állás között. A kanos kis tinédzser fiúk és a bagzó nyulak pont elférnek egymás mellett.

A kagyló szélére támaszkodom a tenyeremmel, néhány mély légzőgyakorlattal próbálom kontrollálni a gyilkolási kényszeremet, ami jelen pillanatban olyan mértéket öl, hogy puszta kézzel és egy nagy rozsdás lapáttal intézném el azt, aki átadta a diplomámat.

Oké, nincs semmi veszve, ez is egyszerű akadály, amit az élet sodor elém, ezzel is edzve engem, ha már magamtól olyan lusta vagyok, hogy az edzőterem közelébe sem toltam a képemet két teljes hete.

Visszamegyek és gyorsan magamra kapom a felsőt, a csípőm köré tekerem az övet, aztán ismét odalépek a tükör elé. Jobban szemügyre veszem a piros anyagot, ami a mellkasomra tapad, oldalra döntöm a fejemet. Hm. A két oldalt megkötős rész nem is olyan rossz, a dekoltázsa viszont majdnem olyan mély, mint az én érzéseim egy jó francia krémes iránt. Ami hatalmas! Szerencsére magamon hagytam az egyszerű csipkés topomat, így a melleim a helyükön maradnak, nem fenyeget a veszély, hogy közszemlére teszem őket egy egész plázányi ember előtt. Teljes mértékben vállalható.