Chapter 3
607 Words
HITTEL ÉS HIT NÉLKÜL
Halló, halló, öregem!
Az alacsony, szürkeruhás férfi megáll. Összehúzza a szemöldökét, gyanakodva fölnéz.
Hosszú, vigyori pofa áll előtte. Kockás barna ruha, pillangó nyakkendő, félrecsapott kalap van rajta.
– Mondja, hogy jár maga? Mindig figyelem – kérdezi a szürkeruhás.
– Mi az, hogy hogyan megyek? – Mereven féloldalt ejti a fejét. – Nem mindegy az magának?
– Nem hát! Rossz nézni. Tudja, mi jut az eszembe? Az a báb, akit dróton rángatnak, aztán paff, összeesik! Hát Ön is. Leejti fejét, lógatja karját, vállát behúzza.
– Nézze, kedves Sóhár, az ember egy bizonyos korban… –mentegetőzik.
Sóhár összecsapja a kezét, fölnevet.
– Mit akar attól a bizonyos kortól barátom? Hát mit gondol, hány éves vagyok?
– Harmincnégy. Na mondjuk, hárommal több.
– Ötvenéves, öregem! Annyi bizony. És Ön, ha jól emlékszem, szintén.
– Negyvenkilenc!
– Na látja! Semmi köze annak a korhoz. Hit nincs magában, az a baj.
– Nézze, ha prédikálni akar…
– Ne féljen! Nem tud felülemelkedni, nincs mosolya. Most is, ni, milyen morcos.
– Kérem, én humorista vagyok.
– Hát aztán! Azért még nem kell kétségbeesni. Azt mondja humorista…
– Olvashatta!
– Jó, tudom. Híres. Most mire gondol, hogy mit agyaljon ki? Holnapra rendelték a szerkesztőségbe… Vasárnapi szám… Persze.
A humorista sóhajt. – Igen, asszony, két gyerek. Őértük dolgozom annyit.
– Ezért ír annyit? Hát így nem lehet. Nézzen egy kicsit körül.
– Mit nézzek?
– Hát az embereket, az utcát, hisz nem lát semmit. Menjen a ligetbe. Vagy utazzék a Hortobágyra…
– Ne szavaljon! – Fáradt legyintés. – Ön festő.
– Higgye el, nagyon sokat dolgozom. De akkor magamba szállok. Elmélyedek, gondolkozom. Az ember szeresse, amit csinál. Egy vagyok a munkámmal.
– Igen, az öné gyönyörű mesterség.
– Nem, nem mesterség. Imádkozás. Olyankor nincs feleség, család, azt is elfelejtem, hogy ajtó van. Csak Isten, meg én.
– Ez mind szép, de egy humorista…
– Hát nem mindennek a teteje a humor, a nevetés? Micsoda hallatlan szellem kell ahhoz! Fölülemelkedés. Ez nem megy hit nélkül. A mai emberek felszerelik magukat pénzzel, ruhával, aztán ha nincs, kétségbe esnek. Mert már ők sincsenek. Összes értékük, amit magukra aggatnak, amit a zsebükbe tömnek.
– Azt hiszi, nekem könnyű? – kezdi Sóhár. – Három évig szobafestő voltam.
– No! – ütődik meg a humorista.
– Bizony! Nem tudtam másképp megélni.
– Én mindjárt újságnál kezdtem.
– De Ön mindig csak a munkát, a feladatot látja. Elvégezzük, az ördög vigye el. Essünk túl rajta. Azt hiszi, csak maga? Híres festő. Fölhívják telefonon. Pali bácsi, két akvarell kéne szerdára. – Jó. Mennyiért? Méret? – Megbeszélik. Óra múlva újra csöngetnek. Pali bácsi, baj van, négy kép kéne. Az öreg vakaródzik. – Jó, meglesz. – Bánja is ő, mennyit, csak fizessenek. Hát akkor kérem inkább menjen hivatalba az ember. Áhítat kell mindenhez! Tudja, hogy sírok munka közben?
– Tessék? – mondja a humorista.
– Sírok. Így, ahogy mondom. Mikor Jézust festem. A stigmáknál… csurog a könnyem. Képzelje csak el. A kápolnák csöndje. A nap besüt az ablak mozaikján. Olyan boldog az ember és minden olyan kimondhatatlanul gyönyörű. Egyszer lezuhantam a létráról.
– Semmi baj! Tizenhat métert estem. Azt hiszi, nem töröm ki a nyakam, ha Isten… Vagy mikor egy falusi templom keresztjét aranyoztam. Senki sem mert fölmászni. Hát akkor én, én! Magas? Hát aztán? Annál közelebb vagyok Istenhez!
– Bizony, nekem mosolyogni kéne – szól a humorista. – Csak tudja, úgy lehúzzák az embert azok a mindennapi gondok.
– Azt hiszi, Michelangelónak nem voltak gondjai? De hite is volt, csak ez a különbség. Hitt Istenben és a Művészetben. – Úgy, na persze. Tényleg, miért játsszék az ember tragédiát? Nevetséges.
– Hát csak húzza ki magát öregem. A viszontlátásra!
1940
1940
- Writer
