MISA ÉS A NYARALÓK
Jól emlékszem arra a napra, amikor kijöttem Etelhez. Az állomáson várt kék kötényben, bekötött fejjel, merev, idegen arccal. Leszálltam a kopott kis strandtáskámmal, és átöleltem. Nem adta vissza az ölelést. – Szervusz, Misa, Isten hozott. – Én pedig azt gondoltam: jobb lenne visszafordulni, mert ez nagyon kedélytelen. De akkor már mentünk lefelé az úton. A táskámat néztem. Etel széles, hűséges hátát. Kicsit előttem ment. Olykor szólt valamit, mintha csontokat hajigálna maga mögé.
– Majd segítesz a kertben meg a ház körül. – Aztán távoli, csikorgó hangon: – Sajnálom, hogy ez történt veled.
Mi történt hát velem? Szinte láttam a leveleket, amiket Etelhez írtam. – Semmi keresetem, a lányom Törökországba ment táncosnőnek. Megszökött. Elvitte félretett kis pénzemet. – Ó, I
