KOSZTOS VENDÉG
– Azt hiszem, most már nemsokára jönnek.
Az apa kissé hátratolta fonott kerti székét, és ettől mintha elsüllyedne a sötétedő kertben. Távolabb, a hegyről apró fények villogtak, és úgy látszott, hogy a kert a kis házzal ezen az ideges, nedves csillogáson leng. Az apa egy kerek mozdulattal fölemelte a kezét, gömbölyű, ódon arca oly riadttá vált, mint aki álomból ébred: minden kerek volt rajta, kerek és gömbölyű: alakja, feje, mozdulatai… széke is. Hanem a vörös arcú felesége szikár volt; hegyesen, csökönyösen szikár. Barna haját is mintha makacsságból vágatta volna rövidre. Vöröses karja mosógőzt és mosatlan tányérokat jelentett. Apró, szúrós szemei is az örök nagymosás ködéből néztek egy más, idegen világ felé.
– Miért kell, hogy ő is idejöjjön, az a fiatalember? – Az apa
