A POCSOLYA
Lehajol hozzám az ég szürkén, szétszakadva a fák ágai között, egyszerre a nyakamba zúdul. Apró cseppek táncolnak rajtam egyre kövérebben. Kiugrok a temető árkából, rohanok, rohanok… egy pillanatra megtorpanok. Elsodorjam az erdőt, vagy lefussak a völgybe az apró, kis házak közé?
Békén hagyom őket odalent, az erdőt se bántom, hiszen úgyis patakok zuhognak belőlem mindenfelé. Kicsit lusta vagyok, ez a bajom. De hát innen is annyi mindent látok – minek csavarogjak? Nem rossz ez a hely a temető mellett. A dombok alatt emberek feküsznek, össze van kötözve a lábuk. Egyszer majd, ha kedvem támad, elviszem őket. Vannak napok, hogy látogatók jönnek. Virágot, koszorút tesznek a dombokra. Letérdelnek, és nagyokat sóhajtoznak. Engem átlépnek.
Hanem ami sok, az sok. Van itt egy alak, egy
