Carrie

ELSŐ RÉSZ: VÉRRE MEGY-1

ELSŐ RÉSZ

VÉRRE MEGYÚjsághír a westoveri Enterprise-ban, 1966. augusztus 19.:

TUDÓSÍTÓNKTÓL:

KŐZÁPOR AZ ÉGBŐL

Megbízható személyektől származó információnk szerint a Chamberlain városbeli Carlin Streetre augusztus 17-én kőzápor hullott a tiszta égboltról. A kövek elsősorban Mrs. Margaret White házára hulltak, jelentős kárt okoztak a tetőszerkezetben és megrongálták az ereszcsatornákat, valamint az elvezetőcsövet, mintegy 25 dollár értékben. Az özvegy Mrs. White hároméves lányával, Cariettá-val él otthonában.

Mrs. White-ot egyelőre nem tudtuk elérni.

***

Senki nem döbbent meg, amikor megtörtént, legbelül nem, a tudatalatti szintjén, az ösztönök ősi fészkében. A lányok persze látványosan rémüldöztek a zuhanyozóban, remegtek és megbotránkoztak, vagy egyszerűen nyugtázták, hogy az a liba White megkapta a pofájába megint. Csak néhányuk színlelt meglepetést. Carrie első évtől együtt járt velük iskolába, és azóta nőtt, növekedett ez már, lassan, de feltartóztathatatlanul, összhangban az emberi természetet meghatározó törvényekkel, a láncreakció bizonyosságával haladva a kritikus tömeg felé.

Csak azt nem tudta egyikük sem, hogy Carrie White-nak telekinetikus ereje van.

***

Padra írt szöveg a Baker Street-i középiskolában:

CARRIE WHITE SEGGFEJ

Az öltözőt betöltötték a visszhangok, kiáltások és a csempét permetező zuhany mélyvilági zöreje. A lányok röplabdáztak az első órában, reggeli verítékük könnyű volt és fanyar. Nyújtóztak és tekergőztek a forró vízben, visítozva fröcskölték egymást, fehér szappandarabkák röpködtek kézről kézre. Carrie egykedvűen álldogált, kis béka a hattyúk között – termete zömök, válla és feneke csupa pattanás, arcához tapadt fakó haja csüggesztően ragacsos: csak állt közöttük, félrebillentette a fejét, hagyta, hogy csapdossa a víz, és végigcsorogjon a testén. Mint az áldozati bárány, az örökös céltábla és örökös ünneprontó – és az is volt. Arra vágyott, kétségbeesetten és kitartóan, hogy a Ewen Gimnáziumban is elkülönített tusolók legyenek, mint a többi iskolában Westoverben vagy Lewistonban. Mert itt bámulták. Mindig bámulták.

Aztán egymás után elzárták a zuhanyt, kiléptek az előtérbe, levették pasztellszín úszósapkáikat, törülköztek, dezodort fújtak magukra, felpillantottak az órára az ajtó fölött Összekapcsolták a melltartójuk pántját, bugyit húztak. Gőzfüggöny a levegőben: akár egy egyiptomi fürdő, eltekintve a vízforgó monoton zúgásától. Kiáltások és füttyök bucskáztak egymásnak, mint az összecsattanó, szétszóródó biliárdgolyók.

– …de Tommy azt mondta, hogy utálja, ha ezt hordom, és én…

– …a nővéremmel megyek és a férjével. Mondjuk, túrja az orrát, de a nővérem is, szóval eléggé…

– …suli után letusolok, és…

– …túl smucig, hogy egy rohadt pennyt ráköltsön, úgyhogy Cindi meg én…

Miss Desjardin, a karcsú és lapos tornatanárnő belépett, darunyakát körbeforgatta sietve, és tapsolt egyet.

– Mi a csodára vársz, Carrie? A végítéletre? Öt perc múlva csöngetnek. – Vakítóan fehér sortot viselt, a lába nem elég formás, mégis megkapóak finoman kidolgozott izmai. Ezüstsíp lógott a nyakában, egy egyetemi íjászversenyen nyerte.

A lányok kuncogtak, Carrie pedig felnézett mélán, a forróságtól és az arcát verő víz robajától párás szemmel.

– Hm?

Furcsa, békaszerű hang volt, groteszkül odaillő, és a lányok újra vihogni kezdtek. Sue Snell lerántotta törülközőjét a hajáról egy lélegzetelállító mutatványra készülő bűvész gyorsaságával, és sebesen nekifogott a fésülködésnek. Miss Desjardin ingerülten intett Carrie felé, aztán kiment.

Carrie elzárta a vizet. Csöpögve és bugyogva elhalt a zaj.

Csak amikor kilépett a zuhanyrózsa alól, akkor látták meg a vért, amely lecsordult a combján.

***

David R. Congress: Árnyékból a fényre – Carietta White esetének dokumentált történései és az azokból levont következtetések (Tulane University Press, 1981), 34. oldal:

Aligha vitatható, hogy Miss White korai éveire vonatkozóan a telekinézis rögzített eseteinek teljes hiánya nem vezethető vissza másra (amint ezt White és Stearns Telekinézis, avagy ismét egy őstehetségről című tanulmányában megállapította), mint hogy a tárgyak pusztán az akarat útján történő elmozdításának képessége csakis akkor jelenik meg, ha az illető személyt rendkívüli stresszhatás éri. Valóban rejtett képességről beszélhetünk, hiszen évszázadokon át csak a jéghegy csúcsa emelkedett ki a szélhámosság tengeréből.

Elméletünket szűkös és főként hallomásból származó bizonyítékokra alapozhatjuk ebben az esetben, ám ez is elégséges annak kimutatására, hogy Carrie White rendkívüli mértékű TK-potenciállal rendelkezett. Nagy tragédiánk, hogy elkésve és csak kibicként vizsgálódhatunk…

***

„BAJ-nok!”

Chris Hargensen rikkantott először, éles hangja a csempézett falaknak ütődött, és a zárt térben tovább remegett. Sue Snell levegőért kapkodott a feltörő nevetéstől, és különös, zavart keverékét érezte az undornak, hitetlenkedésnek, bosszúságnak és szánalomnak. Carrie ostobán állt, fogalma sem volt, mi történik. Atyavilág, mintha még soha…

– BAJ-nok!

Már együtt kántálták mindannyian. Valaki hátulról (talán újra Hargensen, Sue nem tudta kivenni a visszhangok esőerdejében) felüvöltött harsányan, gátlástalanul és féktelenül:

– Dugd fel!

– BAJ-nok! BAJ-nok! BAJ-nok!

Carrie bambán állt a kör közepén, gyöngyökben csepegett bőréről a víz. Csak nézett türelmesen, mint egy birka, szótlan zavarodottságban, hogy bohócot csináltak belőle (mint mindig); de nem mutatott meglepetést.

Sue fortyogó undort érzett a gyomrában, amint a menstruációs vér első sötét cseppjei érem nagyságú foltokban a kőre pottyantak.

– Az istenért, Carrie, megjött! – kiabálta. – Mosd le!

– Hm?

Értetlenül nézett körül, haja arcához tapadt a fülénél; mint egy sisak, vállán a pörsenések egy csomóban; és tizenhat éves kora ellenére a gyötrelem félreismerhetetlen, halvány árnyékai a szemében.

– Azt hiszi, a rúzshoz kell! – fakadt ki Ruth Goganből a kárörvendő ujjongás, ami aztán sivalkodó vihogásba fulladt. Sue később visszaidézte, bele is illesztette az általános képbe, de ebben a pillanatban ez is csak a zűrzavar egy értelmetlen foszlányának tűnt. Tizenhat? Ezen töprengett. Tudnia kell, mi ez, nem létezik, hogy…

Cseppekben a vér. Carrie még mindig az osztálytársaira hunyorgott megrökönyödve.

Helen Shyres megfordult, és úgy tett, mintha most nyomban elokádná magát.

– Vérzel! – üvöltött Sue dühösen. – Vérzel, te hülye állat!

Carrie végignézett magán.

Felsikoltott.

Az öltöző páráján élesen hatolt át a hang.

Egy tampon vágta mellbe, és toccsanva a lábához zuhant. Vörös virág áramlott szét a rostokon.

Az iszonyat, undor és megvetés robajló kacaja állt össze valami szörnyűséges ricsajjá, a lányok tamponokkal és egészségügyi betétekkel bombázták, a táskájukból vagy a törött falitartóból ráncigálták ki, és úgy verték Carrie testét, mint a jégeső. És a kántálás:

– Dugd fel! Dugd fel! Dugd fel!

Sue is dobálta, dobált és ordított a többiekkel, bár nem tudta pontosan, mit csinál – egy ráolvasás jutott az eszébe, és felfénylett neonbetűkkel: Nincs ebben semmi rossz semmi rossz igazán semmi… Még izzott és villódzott biztatóan, amikor Carrie váratlanul felvonított, aztán horkanva és nyögve csépelni kezdte karjával maga körül a levegőt.

A lányok megálltak: a robbanás végre elérkezett. Ez volt a kitörés: a pillanat, amikor néhányan valóban megilletődtek. Annyi év után, ami azzal telt, hogy: gyerünk, fordítsuk föl az ágyát a Keresztény Ifjúsági Táborban; meg találtam egy szerelmes levelet, amit Carrie írt a Vagány Bobby Pickettnek, másoljuk le és adjuk tovább mindenkinek; meg dugjuk el a bugyiját valahova; meg tegyük ezt a kígyót a cipőjébe meg nyomjuk a víz alá még egyszer; meg Carrie mindig az utolsó a biciklitúrákon, egyik évben gizda a neve, a másikban hurka, örökké izzadságszagú, és soha nem éri őket utol, aztán megcsípi a csalán, amikor a bokorban kakál, és mindenki észreveszi (viszket a valagad?, vakarózzál); meg Billy Preston mogyoróvajjal kente be a haját, amikor elaludt a tanulószobában; meg a csipkedések, a gáncsolások a folyosókon, a padjáról levert könyvek, a tárcájába rejtett obszcén képeslap; meg Carrie a gyülekezeti pikniken, ahogy esetlenül letérdepel az imához, és régi kockás szoknyáján a varrás úgy reped fel a cipzár mentén, mintha hatalmas szellentés hallatszana; meg Carrie képtelen elkapni a labdát, még zsinórlabdában is, arcra zuhan másodikban a moderntánc-kurzuson, és letörik a fogából egy darab, röplabdánál a hálóba rohan; a harisnyáján fut a szem vagy mindjárt futni fog, blúza hónaljánál verejtékfoltok; meg hogy Chris Hargensen felhívta iskola után a Kelly Fruit Companytől, és rákérdezett, tudja-e, hogy azt a szót, hogy takonypóc, úgy írják, hogy C-A-R-R-I-E. Aztán most ez: és elérte a kritikus tömeget. A régen várt utolsó szívatás, cikizés: beütött. Maghasadás: kész.

Hátrált, vonítva a hirtelen támadt csöndben, hájas karja az arca előtt, még egy tampon pattant le a szeméremszőrzetéről.

A lányok figyelték, ünnepélyes fény a szemükben.

Carrie a négy nagy zuhanyzó egyikének széléig húzódott vissza, és lassan ülő helyzetbe csuklott össze. Hosszan, fájdalmasan nyögött. Szeme fehéren, ködösen forgott, mint a hízóé a böllérkés alatt.

Sue szólalt meg lassan, tétován:

– Lehet, hogy neki most először…

Abban a pillanatban tompa csapódással kivágódott az ajtó, és berontott Miss Desjardin, hogy kiderítse, mi ütött beléjük.

***

Árnyékból a fényre (41. oldal):

A szakírók mind orvosi, mind pszichológiai szempontból egyetértenek abban, hogy Carrie White menstruációs ciklusának kivételesen késői és traumatikus kezdete lehetett látens tehetségének kiváltó oka.

Hihetetlennek tűnhet, hogy Carrie még 1979-ben sem volt tisztában az érett nő havi ciklusával. Hasonlóképp érthetetlen, hogy anyja a lány majd tizenhét éves koráig nem keresett fel nőgyógyászt a menstruáció elmaradásával kapcsolatban.

A tények azonban kétségbevonhatatlanok. Amikor Carrie White észrevette, hogy a hüvelybemeneten keresztül vérzése van, el sem tudta képzelni, mi történik. Egyáltalán nem ismerte a menstruáció fogalmát.

Egyik osztálytársa, Ruth Gogan, aki túlélte az eseményeket, beszámolt róla, hogy egy évvel a történtek előtt a Ewen Gimnázium öltözőjébe lépve látta, amint Carrie tamponnal törli le a rúzst a szájáról. Miss Gogan megkérdezte: „Mi a francot csinálsz te?”, mire Miss White visszakérdezett: „Nem így kell?”. Miss Gogan pedig ráhagyta: „De. Dehogynem.” Ruth Gogan több barátnőjének elmondta ezt (kérdésekre válaszolva közölte, hogy akkor „tök arinak” találta a jelenetet), és ha a későbbiekben bárki is fel akarta világosítani Carrie-t, hogy valójában mire való az, amivel szépítkezik, láthatóan ugratásnak vette a magyarázatot, és elengedte a füle mellett. Rendkívül gyanakvó maradt az ügyben.

***

Amikor a lányok órára mentek, és a csengő már elhallgatott (néhányan kislisszoltak a hátsó ajtón, mielőtt Miss Desjardin számba vehette volna a jelenlevőket), Miss Desjardin a bevett gyakorlathoz folyamodott hisztéria ellen, és lekevert egy hatalmas pofont Carrie-nek. Valószínűtlen, hogy beismerte volna, mekkora örömöt jelentett ez neki, vagy hogy Carrie csak egy nyafka hájpacni az ő szemében. Abban az évben kezdett tanítani, és még azt illett hinnie, hogy minden gyerek jó.

Carrie felnézett rá szerencsétlenül, eltorzult rángatózó arccal.

– M-M-Miss D-De-Des…

– Kelj fel – szólt rá Miss Desjardin szárazon. – És kapd össze magad.

– De elvérzek! – sikoltott Carrie, keze vakon fölemelkedett, és Miss Desjardin fehér rövidnadrágjára kulcsolódott. Véres ujjnyom maradt utána.

– Én… te most… – A tornatanárnő szája keserves grimaszra húzódott; hirtelen megragadta Carrie-t, és rázta, míg az föl nem tápászkodott. – Állj ide!

Carrie imbolyogva állt a zuhanyozó és a tízcentes falitartó között, majd előrebukott, lógott a melle, a keze bénán himbálózott. Mint egy majom. Bámult fénylő szemmel, kifejezéstelenül.

– Szóval kiveszel innen egy betétet… – mondta Miss Desjardin vérfagyasztó hangon, sziszegve. – Nem kell pénz, úgyis eltört… kiveszed… hallod, leszel szíves te csinálni! Úgy viselkedsz, mintha azt se tudnád, mi a menzesz!

– Menzesz?

Az ostoba és megadó rettegés Carrie értetlen arcán túl valóságos volt ahhoz, hogy semmibe lehessen venni. Rita Desjardint szörnyű előérzet kerítette hatalmába. Ilyen nincs. Ő nem sokkal tizenegyedik születésnapja után már menstruált, a lépcső tetejéről kiáltotta le izgatottan: ’Mama, megjött!’

– Carrie? – Közelebb lépett. – Carrie?

Carrie összerezzent. Miss Desjardin is visszahőkölt, mert abban a pillanatban döngve összedőltek és szétgurultak a sarokba támasztott baseballütők.

– Carrie, ez az első vérzésed?

De most már nem is kellett kérdeznie. Sötéten, sűrűn ömlött a vér, foltokat hagyott, és kis patakokban folyt végig Carrie lábán, mintha átgázolt volna egy vérfolyamon.

– Úgy fáj – nyöszörgött Carrie. – A gyomrom…

– Elmúlik – mondta Miss Desjardin, szánalma szégyenkezéssel vegyült, kellemetlenül érezte magát. – Meg kell… érted, meg kell állítani a vérzést. Neked…

Villanás a fejük fölött. Puskalövésszerű pukkanás: egy villanykörte aludt ki sisteregve. Miss Desjardin ijedten felkiáltott, és átfutott az agyán

(az egész rohadt bagázs összedől), hogy ilyesfajta dolgok mindig is történtek Carrie körül, ha zaklatott volt – mintha üldözné a balszerencse. Aztán másfelé terelődtek a gondolatai. Elővett egy betétet a törött falitartóból, és kicsomagolta.

– Figyelj – mondta. – Fogod, és…

***

Árnyékból a fényre (54. oldal):

Anyja, Margaret White 1963. szeptember 21-én adott életet Carrie White-nak, bízvást bizarrnak nevezhető körülmények között. A White-ügy tüzetes tanulmányozása rávilágít, hogy Carrie volt ennek a különc családnak az egyetlen tagja, aki valaha is az érdeklődés homlokterébe került.

Mint már korábban megjegyeztük, Ralph White 1963 februárjában vesztette életét, amikor is egy portlandi építkezésen kicsúszott egy acélgerenda a hevederből. Mrs. White ettől fogva egyedül élt Chamberlain egy külvárosi bungalójában.

A White család már-már fanatikus, fundamentalista vallási meggyőződése következtében Mrs. White-ot gyászában senki sem látogatta. Akkor is egyedül volt, amikor hét hónap múltán vajúdása megkezdődött.

Szeptember 21-én délután fél kettő tájban a Carlin Street-i szomszédok felfigyeltek a White-bungalóból jövő sikolyokra. Ennek ellenére a rendőrséget csak este hat óra után értesítették. A késedelemre kétféle, egyaránt elszomorító magyarázat kínálkozik: vagy a szomszédok nem kívántak belekeveredni egy rendőrségi intézkedésbe, vagy a Mrs. White iránti ellenszenvük volt oly erős, hogy inkább várakozó álláspontra helyezkedtek. Mrs. Georgia McLaughlin, a három helyi lakos egyike, aki hajlandó volt információval szolgálni, kifejtette, hogy azért nem hívta a rendőrséget, mert azt hitte, a sikolyok valamiféle „pápista rítussal” vannak összefüggésben.

Amikor a rendőrség hat óra huszonkét perckor megérkezett, a sikolyok már megritkultak. Mrs. White-ot ágyában találták az emeleten, és mivel véráztatta a lepedőt, és egy kés hevert a földön, az intézkedést vezető tiszt, Thomas G. Mearton először erőszakos behatolásra, testi sértésre gyanakodott. Csak ezt követően vette észre Mrs. White mellén a részben még méhlepénnyel borított csecsemőt. Az asszony nyilvánvalóan maga vágta el késsel a köldökzsinórt.