Robotok és birodalom

1. A leszármazott

Gladia megtapogatta a kerti nyugágyat, hogy nem túl nyirkos-e, és leült. Egy gomb megnyomásával félig fekvő helyzetbe állította, egy másikkal pedig aktiválta a diamagnetikus mezőt, amitől, mint rendesen, most is tökéletes ellazultságot érzett. És miért is ne? Valójában úgy egy centiméterrel az ülés bevonata felett lebegett.

Kellemes, langyos éjszaka volt, olyan, amelyen az Aurora legszebb, illatos, csillagfényes arcát mutatta.

Gladiát hirtelen elfogta a szomorúság, ahogy az égboltra bonyolult mintákat rajzoló számtalan apró, sziporkázó fénypontot figyelte; a fénypontokat, amelyek még ragyogóbbnak látszottak így, hogy a ház világítását letompíttatta.

Hogyan lehetséges, töprengett, hogy élete huszonhárom évtizede alatt sohasem tanulta meg a csillagok nevét, és azt, pontosan melyik melyik. Az egyikük körül keringett szülőbolygója, a Solaria; ez volt az a csillag, amely élete első három évtizedében egyszerűen csak „a Napot” jelentette számára.

Gladiát valaha Gladia Solariának hívták. Ez még akkor volt így, amikor húsz évtizeddel, vagyis kétszáz standard galaktikus évvel ezelőtt megérkezett az Aurorára, és a név nem éppen barátságos utalást jelentett idegen származására. Egy hónappal korábban volt saját kétszázadik évfordulója, de semmivel sem emlékezett meg róla, mert nem szívesen gondolt azokra a napokra. Azelőtt pedig Gladia Delmarre volt a neve…

Kissé összeszorult a gyomra. Már majdnem el is felejtette ezt a vezetéknevet. Vajon azért, mert ilyen régen volt? Vagy inkább azért, mert keményen dolgozott azon, hogy elfelejtse?

Az eltelt évek alatt egyszer sem bánta meg, hogy elhagyta a Solariát, sohasem hiányzott neki.

Erre most mégis?

Talán az lehetett az oka, hogy hirtelen ráébredt: túlélte? Eltűnt, történelmi emlék volt csupán, ő pedig még mindig élt? Vajon ezért hiányzott most neki?

Eltűnődve meredt a semmibe. Nem, nem hiányzik, jelentette ki magában határozottan. Nem vágyakozik utána, nem akar visszatérni oda. Csak azt a semmihez sem fogható, tompa ürességet érezte, ami akkor tölti el az embert, ha eltűnik az életéből valami, ami addig, még ha negatív értelemben is, létezése szerves részét képezte.

Solaria! Az utolsó az űrlakóvilágok közül, ahol az emberiség megtelepedett és otthonra lelt. És ennek következtében, talán a szimmetria valamiféle rejtélyes törvényének engedelmeskedve, egyben elsőként is pusztult el.

Elsőként? Ezek szerint lesz második, harmadik és továbbiak?

Gladia erre még jobban elszomorodott. Egyesek úgy vélték, ezt valóban így kell érteni. Ha viszont ez igaz, akkor a már régóta otthonául szolgáló Aurora az első betelepített űrlakóvilágként a szimmetriaszabálynak megfelelően az utolsó lesz az ötvenből, amelyet utolér majd a végzet. Így a bolygó talán még a legrosszabb esetben is kihúzza az ő hosszúra nyújtott élete végéig; ezzel kellett beérnie.

A tekintete megint a csillagokat fürkészte. Tudta, hogy reménytelen. Képtelenség lett volna kibogarászni, hogy a sok, egymástól megkülönböztethetetlen fénypont közül melyik a Solaria napja. Úgy gondolta, talán a fényesebbek egyike lehet az, de még ezekből is több száz ragyogott odafent.

Felemelte a karját, és tett egy mozdulatot, amit magában csak „Daneel-mozdulatnak” nevezett.

Nem számított, hogy sötét van. Daneel Olivaw robot szinte rögtön ott termett mellette. Még aki ismerte őt több mint húsz évtizeddel korábbról, amikor Han Fastolfe megtervezte, az sem fedezett volna fel rajta semmilyen észrevehető változást. Széles, markáns vonalú arcát, hátrafésült, rövid, bronzbarna haját, kék szemét, és magas, jókötésű, tökéletesen emberi testét pontosan olyan fiatalnak és érzelemmentesnek találta volna, mint annak idején.

– A segítségére lehetek valamiben, Gladia asszony? – kérdezte a robot nyugodt hangon.

– Igen, Daneel. A csillagok közül melyik a Solaria napja?

Daneel fel sem pillantott.

– Egyik sem, Gladia asszony– felelte. – A Solaria napja az évnek ebben a részében csak három óra húsz perckor kel fel.

– Óh, valóban? – kérdezte Gladia csalódottan. Valahogy magától értetődőnek tekintette, hogy minden csillag, amelyik véletlenül érdekli őt, bármikor látható, amikor csak kedve támad felpillantani az égre. Persze hogy más-más időpontokban kelnek fel és nyugszanak le. Ennyit még ő is tudott. – Akkor hát a semmit bámultam.

– Az éjszakai égbolt, mint arra az emberek reakcióiból következtetek – mondta erre Daneel, mintha vigasztalni próbálná –, mindig gyönyörű, függetlenül attól, látható-e egy konkrét csillag, avagy sem.

– Persze, persze – vonta meg a vállát Gladia elégedetlenül. A nyugágy ülő helyzetbe ugrott, ő pedig felállt. – Én viszont a Solaria napjára lettem volna kíváncsi; bár annyira azért nem, hogy itt üljek három óra húszig.

– Még ha így is tenne – folytatta Daneel –, akkor is távcsőre volna szüksége hozzá.

– Távcsőre?

– A csillag nem igazán látható szabad szemmel, Gladia asszony.

– Ez egyre rosszabb és rosszabb! – Gladia végigsimított a nadrágján. – Előbb meg kellett volna kérdeznem téged, Daneel.

Az, aki ismerte Gladiát húsz évtizeddel korábbról, amikor megérkezett az Aurorára, bizony észrevette volna rajta a változást. Daneellel ellentétben ő csak ember volt. Százötvenöt centiméteres magasságával majdnem tíz centiméterrel maradt el egy űrlakó nő ideális testmagasságától. Gondosan ügyelt karcsú alakja megőrzésére, és a mozdulataiban nyoma sem volt gyengeségnek vagy merevségnek. A hajában azonban már megjelentek az ősz szálak, a szeme alatt finom ráncok képződtek, a bőre pedig kissé érdesebbé vált. Még nyugodtan elélhetett tíz-tizenkét évtizedig, de tagadhatatlan tény volt, hogy többé már nem fiatal. Ez azonban nem zavarta.

– Ismered az összes csillagot, Daneel?

– Azokat igen, amelyek szabad szemmel is láthatóak, Gladia asszony.

– És azt is tudod, mikor kelnek és nyugszanak az év bármelyik napján?

– Igen, Gladia asszony.

– És tudsz róluk egy csomó más dolgot is?

– Igen, Gladia asszony. Dr. Fastolfe egy alkalommal megkért, hogy gyűjtsek csillagászati adatokat, hogy gyorsan, a számítógépe használata nélkül hozzáférhetőek legyenek számára. Mindig azt mondta, barátságosabb, ha én mondom el neki az információkat, mint ha a számítógépe tenné. – Majd, mintha számítana a következő kérdésre, hozzátette: – Azt nem magyarázta el, hogy ennek mi az oka.

Gladia felemelte a bal karját, és a megfelelő mozdulatot tette vele. A házában abban a pillanatban felgyulladt a fény. A nyugágyig elhatoló, halvány fényben szinte tudat alatt több robot jelenlétét is érzékelte, de nem törődött ezzel. Egy jól szervezett háztartásban biztonsági és kényelmi okokból mindig voltak robotok az ember közelében.

Gladia vetett még egy utolsó futó pillantást az égboltra, ahol a csillagok most már halványabban látszottak a ház erősebb fénye miatt. Kissé megrántotta a vállát. Hiábavaló próbálkozás volt. Különben is, mire ment volna vele, ha látja annak az elveszett világnak a napját, egy pislákoló pontot a sok között? Ennyi erővel akár találomra is kiválaszthat egy fénypontot, kinevezheti a Solaria napjának, és bámulhatja azt.

A figyelme Daneel felé fordult, aki türelmesen várt rá. A robot arcának nagy része árnyékban maradt.

Gladia önkéntelenül is megint arra gondolt, milyen keveset változott Daneel azóta, hogy olyan régen először találkozott vele dr. Fastolfe házában. Persze átesett néhány javításon. A nő tudta ezt, de ez csak amolyan érintőleges, mellékes információ volt, amit az ember inkább távol tart magától, és jó mélyre elás.

Ez is annak az általános viszolygásnak a része volt, ami az emberi lényekre is kiterjedt. Az űrlakók vasszervezettel és harminc-negyven évtizedes élettartammal büszkélkedhettek, de azért őket is kikezdte a kor. Gladia egyik combcsontja titán-szilikon csípőízülethez csatlakozott. A bal hüvelykujja teljes egészében mesterséges volt, bár ezt alapos ultrahangvizsgálat nélkül senki sem tudta volna megállapítani. Még az idegei egy részét is kicserélték. De ilyeneket bármelyik másik, az ötven űrlakóvilág valamelyikéről érkezett, hasonló korú űrlakóról el lehetett volna mondani. Pontosabban negyvenkilenc világ, hiszen a Solariát már nem lehetett közéjük számolni.

Ezekre a dolgokra azonban még csak utalni is a gusztustalanság legalja lett volna. A róluk készült orvosi leleteket – amelyeket tárolni kellett, hiszen előfordulhatott, hogy további kezelések váltak szükségessé – az érintetten kívül soha, semmilyen körülmények között nem láthatta más. A sebészeket, akiknek a jövedelme még az elnökénél is sokkal magasabb volt, részben éppen azért fizették ilyen jól, mert a finom társaság gyakorlatilag kiközösítette őket. Hiszen tudták.

Mindez többek között annak volt köszönhető, hogy az űrlakók olyan megszállottan foglalkoztak a hosszú élettel, és olyan makacsul tagadták az öregedés puszta létezését is, de Gladia nem vesződött az okok elemezgetésével. Erről ugyanis mindig saját magára gondolt, amitől nyugtalanság fogta el. Ha lett volna egy háromdimenziós modellje saját magáról, amely valódi, természetes testrészeit szürkével, az összes mesterséges, beültetett és javított részt pedig pirossal jelöli, akkor messziről rózsaszínnek hatott volna. Legalábbis így képzelte.

Az agya azonban még mindig sértetlen és teljes volt, és amíg ez így maradt, addig ő maga is sértetlennek és egésznek számított, bármi történt is teste többi részével.

Erről megint Daneel jutott eszébe. Bár már húsz évtizede ismerte a robotot, az csak az előző évben lett az övé. Amikor Fastolfe meghalt (a véget talán az elkeseredettség is siettette egy kissé), mindenét Eos városára hagyta, ami elég gyakorinak számított. Két dolgot azonban Gladia örökölt (azon túl, hogy Fastolfe megerősítette őt a ház, a hozzá tartozó robotok és egyéb jószág, valamint a telek tulajdonjogában).

Az egyik Daneel volt.

– Mindenre emlékszel, amit húsz évtized alatt rögzítettél a memóriádban, Daneel? – kérdezte tőle.

– Úgy vélem, igen, Gladia asszony – válaszolta a robot komolyan. – Természetesen amennyiben elfelejtettem volna valamit, arról nem tudnék, hiszen elfelejtődött, így nem emlékeznék rá, hogy valaha is megjegyeztem.

– Ez egyáltalán nem biztos, hogy így van – vetette ellen Gladia. – Emlékezhetnél, hogy tudtad, ám közben pillanatnyilag képtelen lehetnél felidézni. Velem is gyakran előfordul, hogy ott van valami a nyelvem hegyén, hogy úgy mondjam, mégsem tudom előcsalogatni onnét.

– Ezt nem értem, asszonyom – felelte Daneel. – Ha tudnék valamit, az egészen biztosan kéznél lenne, amikor szükségem van rá.

– Tökéletes hozzáférés? – Lassan ballagtak a ház felé.

– Csupán hozzáférés, asszonyom. Így terveztek.

– Még mennyi ideig?

– Nem értem, asszonyom.

– Úgy értem, mennyit képes elraktározni az agyad? Több mint húsz évtizede gyűlnek benne az emlékek. Meddig bírja még?

– Ezt nem tudom, asszonyom. Egyelőre nem érzek semmilyen nehézséget.

– Talán nem is fogsz, míg egyszer csak azon nem kapod magad, hogy nem emlékszel.

Úgy tűnt, Daneel elgondolkodik egy pillanatra.

– Ez lehet, hogy így lesz, asszonyom.

– Tudod, Daneel, nem minden emléked egyformán fontos.

– Nem tudok különbséget tenni közöttük, asszonyom.

– Mások képesek rá. Lehetséges lenne kitakarítani az agyadat, Daneel, majd felügyelet mellett újra megtölteni csakis a fontos emléktartalommal; mondjuk, az egész tíz százalékával. Így több évszázaddal tovább működhetnél, mint egyébként. Ha pedig rendszeresen megismételnék ezt a beavatkozást, akár korlátlan ideig is kitarthatnál. Egy ilyen művelet persze drága, de én nem garasoskodnék. Megérnéd a költségeket.

– Velem is konzultálnának a kérdésben, asszonyom? Megkérdeznék, beleegyezem-e egy ilyen beavatkozásba?

– Természetesen. Nem utasítanálak ilyen komoly ügyben. Ezzel elárulnám dr. Fastolfe bizalmát.

– Köszönöm, asszonyom. Ez esetben el kell mondanom önnek, hogy önként sohasem vetném alá magam ilyen eljárásnak, hacsak nem tapasztalnám az emlékezetfunkcióm elvesztését.

Elértek az ajtóhoz, és Gladia megállt.

– És miért nem, Daneel? – kérdezte őszinte meglepetéssel.

Daneel hangja halk volt.

– Vannak bizonyos emlékeim, asszonyom, amelyek elvesztését nem kockáztathatom meg, akár az eljárást levezénylők gondatlansága, akár helytelen döntései miatt.

– Mint például a csillagok felkelésének és lenyugvásának időpontjait? Ne haragudj, Daneel, nem akartam elviccelni. Milyen emlékekről beszélsz?

Daneel hangja még halkabb lett.

– Asszonyom, az egykori társammal, Elijah Baley földlakóval kapcsolatos emlékekre utaltam…

Gladia csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal. Végül Daneelnek kellett átvennie a kezdeményezést, és jeleznie az ajtónak, hogy nyíljon ki.