2

1560 Words
Giskard Reventlov robot a nappaliszobában várakozott, és Gladia ugyanazzal az enyhe nyugtalansággal üdvözölte, ami mindig elfogta a jelenlétében. Daneellel összehasonlítva Giskard primitív volt. Lerítt róla, hogy robot: fémesen csillogott, az arcán nyoma sem volt semmiféle emberi kifejezésnek, és ha elég sötét volt, a szeme halványvörös izzása is látszott. Míg Daneel valódi ruhát viselt, addig Giskard öltözéke csak látszat volt; igaz, nagyon ügyes látszat, hiszen maga Gladia tervezte. – Szóval, Giskard – szólította meg. – Jó estét, Gladia asszony! – köszöntötte Giskard, és biccentett a fejével. Gladia jól emlékezett Elijah Baley réges-rég elhangzott szavaira; mintha agya valamelyik rejtett zugából suttogott volna hozzá: – Daneel gondodat viseli majd. A barátod és védelmeződ lesz, és neked is a barátjának kell lenned, az én kedvemért. De azt akarom, hogy Giskardra hallgass. Ő legyen a tanácsadód. – Miért ő? – ráncolta a homlokát Gladia. – Nem különösebben kedvelem. – Nem azt kérem tőled, hogy kedveld. Azt kérem, hogy bízz benne. És nem árulta el, miért. Gladia igyekezett megbízni Giskard robotban, de örült, hogy nem kell megkedvelnie. Volt benne valami, amitől borsózott a háta. Daneel és Giskard sok évtizeden át lényegében háztartása részét képezték, miközben Fastolfe névleges tulajdonjogot gyakorolt felettük. Han Fastolfe csak a halálos ágyán adta ténylegesen az ő birtokába a két robotot. Giskard volt a második dolog, Daneel után, amit Fastolfe Gladiára hagyott. Ő akkor ezt mondta az öregembernek: – Daneel is elég lesz, Han. A lányod, Vasilia szeretné megkapni Giskardot, ebben biztos vagyok. Fastolfe némán, lehunyt szemmel feküdt az ágyban; sokkal békésebbnek látszott, mint amilyennek Gladia az utóbbi években bármikor is látta. Nem válaszolt azonnal, ő pedig egy pillanatra azt hitte, talán olyan csendben illant el belőle az élet, hogy észre sem vette. Önkéntelenül megszorította a férfi kezét, mire az kinyitotta a szemét. – Egy cseppet sem érdekelnek a biológiai lányaim, Gladia. Húsz évtizeden keresztül egyetlen igazi lányom volt, és az te vagy. Azt akarom, hogy Giskard a tiéd legyen. Nagyon értékes. – Miért értékes? – Ezt nem tudnám megmondani, de mindig megnyugtatónak találtam a jelenlétét. Mindig tartsd meg, Gladia. Ígérd meg ezt nekem! – Megígérem – bólintott Gladia. És akkor a férfi szeme még egyszer, utoljára kinyílt; valami végső, rejtett erőtartalékból merítve szinte régi, természetes hangján szólalt meg: – Szeretlek, Gladia, lányom. – Én is szeretlek, Han, apám – felelte Gladia. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket a férfi kimondott és meghallott. Gladia immár egy halott ember kezét szorongatta, de egy ideig képtelen volt rávenni magát, hogy elengedje. Giskard tehát az övé volt. És a robot mégis nyugtalanította, ő pedig nem tudta volna megmondani, miért. – Szóval, Giskard – sóhajtotta –, a Solariát szerettem volna megkeresni az égen a csillagok között, de Daneel felvilágosított, hogy csak három óra húsz perckor válik láthatóvá, és még akkor is távcsőre lenne szükségem. Te tudtad ezt? – Nem, asszonyom. – Fent kellene maradnom reggelig? Neked mi a véleményed? – Úgy vélem, Gladia asszony, többre megy vele, ha nyugovóra tér. – Valóban? – fortyant fel Gladia. – És ha én úgy döntök, hogy fennmaradok? – Én csak javaslatot tettem, asszonyom, de holnap nehéz nap vár önre, és minden bizonnyal bánni fogja, ha kihagyja az alvást. Gladia összevonta a szemöldökét. – Mitől lesz nehéz a holnapi napom, Giskard? Nem tudok semmilyen várható nehézségről. – Találkozója van egy bizonyos Levular Mandamusszal – felelte Giskard. – Igen? És mióta? – Egy órája. Fotofonált, én pedig vettem a bátorságot… – Te vetted a bátorságot? Ki ez az ember? – A Robotikai Intézet munkatársa, asszonyom. – Tehát Kelden Amadiro beosztottja. – Igen, asszonyom. – Tájékoztatlak, Giskard, hogy egyáltalán nem szeretnék találkozni sem ezzel a Mandamusszal, sem bárki mással, akinek akár csak a legcsekélyebb köze is van ahhoz az undorító varangy Amadiróhoz. Ha tehát vetted a bátorságot, hogy találkozót beszélj meg vele a nevemben, akkor most rögtön vedd a bátorságot ahhoz is, hogy visszahívod, és lemondod! – Amennyiben ezt utasításként erősíti meg, asszonyom, és ez az utasítás a lehető leghatározottabb és legerőteljesebb, úgy megpróbálom teljesíteni. Lehet, hogy nem tudom. Tudja, megítélésem szerint kárt okoz saját magának azzal, ha lemondja a találkozót, én pedig nem engedhetem meg, hogy bármilyen cselekedetem miatt kár érje önt. – Könnyen elképzelhető, Giskard, hogy téves a megítélésed. Ki ez az ember, hogy ha nem találkozom vele, akkor kárt szenvedek? Az, hogy a Robotikai Intézet tagja, aligha teszi fontossá számomra. Gladia tökéletesen tisztában volt vele, hogy igazságtalanul zúdítja rá a rosszkedvét Giskardra. Felkavarta a Solaria kiürítésének híre, és kínosan érezte magát, amiért tudatlanságában akkor kereste a Solariát az égen, amikor az nem is volt ott. Persze a tudatlanságát Daneel tudása tette ennyire nyilvánvalóvá, mégsem rajta csattant az ostor; ugyanakkor Daneelnek emberi külseje volt, így Gladia automatikusan úgy is bánt vele, mintha ember lett volna. Minden a külső megjelenésen múlott. Giskard úgy nézett ki, mint egy robot, tehát könnyű volt azt feltételezni, hogy nincsenek érzései, amiket meg lehetne bántani. És Giskard nem is reagált Gladia ingerültségére. (Mondjuk, Daneel sem reagált volna, ha ellene irányul.) Helyette így felelt: – Dr. Mandamust a Robotikai Intézet munkatársaként mutattam be, de lehet, hogy több ennél. Az utóbbi néhány évben dr. Amadiro jobbkezeként tevékenykedett. Ez fontossá teszi őt, és nem valószínű, hogy annyiban hagyja. Dr. Mandamust nem volna tanácsos megsérteni, asszonyom. – Nem volna, Giskard? Fikarcnyit sem érdekel Mandamus, Amadiro pedig még ennél is sokkal kevésbé. Feltételezem, emlékszel, hogy Amadiro annak idején, amikor még ő, én és a világ fiatalok voltunk, mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa, dr. Fastolfe gyilkos, és csak a csodának köszönhető, hogy a mesterkedései nem jártak sikerrel. – Nagyon jól emlékszem rá, asszonyom. – Ez megnyugtat. Már attól féltem, hogy húsz évtized alatt esetleg elfelejtetted. Ebben a húsz évtizedben semmi közöm nem volt Amadiróhoz, és senkihez, aki kapcsolatban áll vele, és feltett szándékom a továbbiakban is ebben a szellemben cselekedni. Nem érdekel, milyen kárt okozok vele magamnak, vagy hogy milyen következményekkel járhat. Nem fogadom ezt a dr. akárkit, a jövőben pedig ne szervezz találkozókat a nevemben anélkül, hogy megbeszélnéd velem, vagy legalább megmagyaráznád az illetőnek, hogy a dolog a beleegyezésemtől függ. – Megértettem, asszonyom – felelte Giskard –, de ha megengedi, felhívnám a figyelmét, hogy… – Nem engedem meg – szögezte le Gladia, és hátat fordított neki. Rövid csend állt be, ám alig tett három lépést, amikor ismét megszólalt Giskard nyugodt hangja: – Asszonyom, arra kell kérnem, hogy bízzon bennem. Gladia megtorpant. Miért ezt a szót használta? Megint megszólalt a fejében az a réges-régi hang: „Nem azt kérem tőled, hogy kedveld. Azt kérem, hogy bízz benne.” Az ajka összeszorult, és összeráncolta a homlokát. Nem akart megfordulni, de vonakodva mégis megtette. – Tehát – sóhajtotta nem éppen barátságosan –, mit akarsz mondani, Giskard? – Csak annyit, hogy amíg dr. Fastolfe élt, asszonyom, az ő akarata érvényesült az Aurorán és a többi űrlakóvilágon is. Ennek eredményeképpen a Föld lakói szabadon vándorolhattak el különböző letelepedésre alkalmas bolygókra szerte a Galaxisban, és a ma telepesvilágoknak nevezett bolygók felvirágoztak. Dr. Fastolfe azonban már nem él, az utódai pedig nem rendelkeznek az ő tekintélyével. Dr. Amadiro életben tartotta saját Föld-ellenes nézeteit, és nagyon is fennáll a lehetősége, hogy ezek most diadalmaskodnak, és határozott politika lép érvénybe a Föld és a telepesvilágok ellen. – És ha ez így van, Giskard, mit tehetek ellene? – Fogadhatja dr. Mandamust, és kiderítheti, miért akar ennyire találkozni önnel, asszonyom. Elárulhatom: messzemenőkig ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legkorábbra szervezzem a találkozót. Reggel nyolc órakor kívánja felkeresni önt. – Giskard, soha nem fogadok senkit dél előtt! – Erről őt is tájékoztattam, asszonyom. Azt, hogy a magyarázatom ellenére is mindenképpen reggeli közben akart találkozni önnel, elkeseredettsége jelének tekintettem. Úgy éreztem, fontos lenne megtudnunk, miért ennyire kétségbeesett. – És ha nem fogadom, akkor a véleményed szerint ugyebár személyes károm származik belőle? Nem arra vagyok kíváncsi, hogy kár éri-e a Földet, vagy a telepeseket, vagy ezt vagy amazt. Nekem ártani fog? – Asszonyom, kárt szenvedhet a Föld és a telepesek azon képessége, hogy folytassák a Galaxis betelepítését. Ez az álom Elijah Baley nyomozó elméjében fogant meg, több mint húsz évtizeddel ezelőtt. A kár, ami a Földet éri, így az ő emlékét szentségteleníti meg. Tévedek, ha azt feltételezem, hogy ami árt az ő emlékének, azt ön úgy érezné, mintha saját személyének ártana? Gladia döbbenten hallgatta. Elijah Baley neve egy órán belül immár másodszor került szóba. Már rég nem élt – rövid életű földlakó volt, aki már több mint tizenhat évtizeddel korábban elhunyt –, de a neve puszta említése is a mai napig felkavarta. – Hogy fordulhattak a dolgok hirtelen ilyen komolyra? – kérdezte. – Egyáltalán nem hirtelen történt, asszonyom. A Föld népe és az űrlakóvilágok lakói húsz évtizede párhuzamos úton járnak, és dr. Fastolfe bölcs elveinek köszönhetően elkerülték az egymással való konfliktust. Mindvégig létezett ugyanakkor egy erős ellenzéki mozgalom, amellyel dr. Fastolfe-nak folyamatosan küzdenie kellett. Most, hogy dr. Fastolfe halott, az ellentábor sokkal erősebbé vált. A Solaria kiürítése pedig még tovább növelte az erejüket, és könnyen lehet, hogy ellenzékből hamarosan meghatározó politikai erővé válnak. – Miért? – Egyértelmű jelek utalnak rá, asszonyom, hogy az űrlakók ereje hanyatlóban van, és sok aurorai bizonyára úgy érzi, határozott tettekre van szükség, mégpedig most vagy soha. – És te úgy gondolod, hogy ha fogadom ezt az embert, az fontos lehet mindennek a megakadályozásában? – Így van, asszonyom. Gladia hallgatott egy ideig, és megint eszébe jutott, hogy annak idején megígérte Elijah-nak, bízni fog Giskardban. Igaz, most kissé lázadozott a gondolat ellen. – Nem akarok találkozni vele, és nem hiszem, hogy bárkinek is előnye származna abból, ha megteszem, de legyen, fogadom.
Free reading for new users
Scan code to download app
Facebookexpand_more
  • author-avatar
    Writer
  • chap_listContents
  • likeADD