Robotok és birodalom

8

Gladia egyszerre több dolognak is tudatában volt.

Tudatában volt az állandóság csodájának, hiszen Elijah-t éppen olyannak találta, mint amilyennek emlékezett rá. Az eltelt öt év nem változtatott rajta semmit. Nem az emlékei aranyló ragyogásának hamis fényében élt. Tényleg Elijah volt az.

Ugyanakkor tudatában volt valamiféle rejtélyes különbségnek. Most még erősebben érezte, hogy Santirix Gremionis, anélkül hogy meg tudta volna nevezni akár egyetlen konkrét hibáját, csupa hiba volt. Santirix figyelmes volt, gyengéd, racionális, eléggé intelligens… és unalmas. Hogy miért volt unalmas, nem tudta volna megmondani, de semmi, amit Santirix tett vagy mondott, nem tudta úgy felizgatni, ahogy Baley, még ha ő nem is tett és mondott semmit. Baley az évei számát tekintve idősebb volt, fiziológiai értelemben sokkal idősebb, nem volt olyan jóképű, mint Santirix, és ami a legfontosabb, az elmúlás meghatározhatatlan hangulata lengte körül, a földlakókra váró gyors öregedés és rövid élet aurája. És mégis…

Tudatában volt a férfiak vakságának is: Elijah habozva közelített hozzá, a leghalványabb fogalma sem volt róla, milyen hatást gyakorol rá.

Tudatában volt a távollétének, Elijah ugyanis bement a pilótafülkébe, hogy beszéljen Daneellel, akinek elsőnek és utolsónak is kellett lennie. A földlakók féltek a robotoktól, és gyűlölték őket, Elijah azonban, holott tisztában volt vele, hogy Daneel robot, csakis személyként kezelte. Az űrlakók ellenben, akik imádták őket, és nem érezték jól magukat nélkülük, sohasem gondoltak rájuk másként, mint gépekként.

Mindenekelőtt pedig az időnek volt tudatában. Tudta, hogy pontosan három óra és huszonöt perc telt el azóta, hogy Elijah belépett Han Fastolfe kicsiny hajójába, és azt is, hogy sokkal több időt már nem tölthetnek el együtt.

Minél tovább volt távol az Aurora felszínétől, és Baley hajója minél tovább tartózkodott a bolygó körüli pályán, annál nagyobb volt az esélye, hogy valakinek feltűnik; vagy, ha már felfigyeltek rá, ahogy az majdnem biztosnak tűnt, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy valaki kíváncsi lesz, és vizsgálódni kezd. És Fastolfe akkor a kellemetlenségek szövevényes hálójában találja magát.

Baley kilépett a pilótafülkéből, és szomorúan nézett Gladiára.

– Most mennem kell, Gladia.

– Tudom.

– Daneel gondodat viseli majd – folytatta Baley. – A barátod és védelmeződ lesz, és neked is a barátjának kell lenned, az én kedvemért. De azt akarom, hogy Giskardra hallgass. Ő legyen a tanácsadód.

– Miért ő? – ráncolta a homlokát Gladia. – Nem különösebben kedvelem.

– Nem azt kérem tőled, hogy kedveld. Azt kérem, hogy bízz benne.

– De miért, Elijah?

– Azt nem mondhatom el. Bennem is bíznod kell.

Egymás szemébe néztek, és nem szóltak többet. Olyan volt, mintha a csend megállította volna az időt, a segítségével belekapaszkodhattak volna a másodpercekbe, és egy helyben tarthatták volna őket.

De csak egy ideig.

– Nem bánod? – kérdezte Baley.

– Hogy bánhatnám, amikor talán soha többé nem látlak? – suttogta Gladia.

Baley mintha mondani akart volna erre valamit, de Gladia a szájára tapasztotta kicsiny, összeszorított öklét.

– Ne hazudj feleslegesen! – kérte. – Talán soha többé nem látlak.

És nem is látta. Soha többé!