Egy ember álma

Chapter 2

(KAPUALJ)

Egy hangot hallott? Egy hang szólította?

Felült az ágyban. Figyelt. A hold besütött, átvilágította a szobát. Az ajtó nyitva. Egy pillanatra mintha apát látta volna a második szobában, ahogy átfordul az ágyon. De nem, nincs senki az egész lakásban.

Egy darabig még úgy ült az ágyban, megmerevedve. Talán a hangot várta, vagy valami mást.

Jönnek értem. Ma éjjel jönnek értem.

Jönnek értem. Ma éjjel jönnek értem.Száraz lett a torka, az egész teste. Kiszállt az ágyból.

Szakadt vállú ing egy székre dobva. Ez várta a második szobában. Fehér papírlap az asztalon. Egész jól el lehetett olvasni azokat a kusza betűket.

– Hozz magaddal nyolcszáz forintot, mert szabászhoz kellett mennem, de nem tudtam pénzt kivenni, így kölcsön kellett kérnem.

Miféle szabászhoz kellett mennie? És kinek?

Vállat vont, és továbbment.

Még mindig jobb, ha az ajtó előtt várom őket.

Még mindig jobb, ha az ajtó előtt várom őket.Ebben valahogy biztos volt. Kissé megenyhülnek, ha meglátják az ajtó előtt. Ha a kapu előtt – az nem jó. Akkor azt hiszik, hogy szökésre készült.

Résnyire nyitotta az ajtót. Kikémlelt a lépcsőházba. Még nem hallani lentről a lépéseket, még ki se nyitották nekik a kaput. Lehet, hogy egész kis csapat jön, de lehet, hogy csak egyvalaki.

Újság a szomszéd ajtajában. Szinte kedve lett volna kiemelni azt a begyűrt kis csomagot.

Lekuporodott a lépcsőre. Mintha startjelzésre várna, pisztolydurranásra. Végig le lehetett látni a kapuig. Odalent a mélyben a lift. Nem teherfelvonó, és mégis szállítanak rajta. Ezt elmondja majd nekik. Ezzel fogadja őket. Nem teherfelvonó, és mégis nemegyszer… Kulcs csikordult a zárban. Valahol az emeleten lassan, óvatosan megfordítottak egy kulcsot a zárban.

Jókora hasadás a felső lépcsőn. A falból is hiányzik egy darab. Felállt. Keze végigsiklott a falon, eltűnt abban a barlangszerű üregben. Ez valami cső. Miféle csövek vannak itt?

Mindjárt hozzák a tejet. Sorra kirakják a tejesüvegeket az ajtók elé. Nem, az régen volt, régen…

Kirántotta a kezét a falból. Úgy simogatta, mintha rávágtak volna. A lift rácsánál állt, a kezét dörzsölgette.

Már úton vannak. De lehet, hogy csak most indulnak.

Tyúk szállt fölfelé egy kamrában. Álmából riadt tyúk verdeste szárnyával a falat. Hallotta, ahogy a szárny súrolja a falat. Mintha az arcát is érintené.

– Mi az, öreg?

János megfordult. Az ajtó csukva, akár a kis ablak. Persze, apa már nem lakik itt. Elköltözött egy másik házba.

Fény lobbant egy ablakban. Most kel fel a gyógyszerész. Biztosan tudna adni egy tippet. Hogy mégis, mit mondjak nekik?! Valamit csak kell mondani… Vagy nem, semmit?

– Gyógyszerész úr! Zombori gyógyszerész úr!

Az ablak elsötétedett.

A gangon állt, az emeleteket kémlelte. Rongydarabok lógtak a rácson. Szőnyegek. Ha összekeverném a szőnyegeket. Vagy inkább a lábtörlőket. Igen, az még jobb. Azzal talán meg tudnám őket téveszteni… máshová csöngetnének.

Felkapott néhány lábtörlőt. Úgy vágtatott a gangon, a lépcsőházban. Hol a másodikon tűnt fel, hol a hatodikon. Dobálta a lábtörlőket, akár a szalvettákat.

Melyik az én ajtóm?

Ünnepélyes, sárgaréz tábla a negyedik négyen. Világító betűk. Doktor Himmläder.

Valamikor itt lakott, de még a háború előtt. Kiment Nyugatra a családjával.

Az ajtó előtt állt. A lábtörlők kipotyogtak a hóna alól. Doktor Himmläder…

Hirtelen valami furcsa megkönnyebbülésféle fogta el. Majd ők megmondják… Majd ők jönnek, és megmondják, ki hol lakik.

Visszaült a lépcsőre. Lehet, hogy csak elköltöztetnek. Talán azért jönnek, hogy másik házba vigyenek. Csomagolnom kéne… néhány holmit meg iratot. Csomagolópapírt kell szereznem. De hát honnan szerezzek most csomagolópapírt? Pedig ez lesz az első, amit megkérdeznek. „Minden be van csomagolva?”

Belekapaszkodott a lift rácsába, dühödten rázta.

– Nem kaptam csomagolópapírt! Sehol se kaptam!

Elengedte a rácsot. Megint azt a szárazságot érezte.

Most már itt vannak. Csöngetnek. Rázzák a kilincset.

Most már itt vannak. Csöngetnek. Rázzák a kilincset.Lerohant a kapuhoz. Valaki mintha utánakiáltott volna, de nem törődött vele. Valósággal rázuhant a kapura.

Nem csöngettek, nem rázták a kilincset. Csönd volt.

A kapualjban álldogált. Aztán megint ott ült a lépcsőn, a szürkén derengő fényben.