A jövő minisztériuma

16.

16.A világ népességének talán a leggazdagabb két százaléka úgy döntött, nem játssza tovább azt, hogy a „haladás”, a „fejlődés” vagy a „jólét” a világ mind a nyolcmilliárd lakosa számára elérhető lenne. Meglehetősen sok ideig, száz-kétszáz évig ez a „jólét mindenkinek” szlogen számított a hivatalos álláspontnak: bár most egyenlőtlenség van, ha mindenki tartja magát a programhoz, és nem borítja fel a hajót, az emelkedő dagály végül a legmagasabban és legszárazabban fekvő hajókat is vízre teszi. De a huszonegyedik század elején kiderült, hogy a bolygó képtelen mindenkit nyugati szinten eltartani, és ezen a ponton a leggazdagabbak visszavonultak palotáik erődjébe, megvásárolták a kormányokat vagy megakadályozták, hogy bármit tegyenek ellenük, és bereteszelték az ajtajukat, hogy kivárják azokat a homályosan definiált jobb időket, amelyek valójában csak az életük hátralévő részét jelentették, és talán a gyermekeik életéét – azután pedig après moi le déluge.

Ez racionális válasz egy megoldhatatlan problémára. De nem igazán. Tudományos bizonyítékaink vannak arra, hogy ha a világ elérhető erőforrásait elosztanánk a nyolcmilliárd ember között, akkor mindenki megélne. Ki lennének elégítve az alapvető igények, és a természettudományos bizonyítékok erősen amellett szólnak, hogy ha az embereknek ki vannak elégítve az alapvető igényeik, és biztosak lehetnek abban, hogy ez így is marad (ami lényeges feltétel), akkor egészségesebbek és így boldogabbak is lesznek, mint a gazdag emberek. Vagyis a javak egyenlő felosztása mindenkinek jobb lenne.

A gazdagok gyakran gúnyosan kacagnak ez utóbbi kutatási eredményen, majd fordulnak egyet, és nem tudnak elaludni a testőreik, a könyvelőjük, a jogi kockázatok miatt – a gyerekeik beleőrülnek az arroganciába, ami nem pótolja a szeretetet –, túl sokat esznek és minden más élvezetet is túlzásba visznek általánosságban, kiégnek és egzisztenciális szorongással küzdenek – összefoglalva, kialvatlanul zuhannak arccal előre a felismerésbe, hogy a tudománynak ismét igaza volt: egészséget, szerelmet és boldogságot nem lehet pénzért venni. Bár hozzá kell tennünk, hogy a kiszámítható jövedelem azért szükséges előfeltétele ezeknek a jó dolgoknak. A szociológiai tanulmányok szerint a személyes jövedelem boldog köztes sávja évente mintegy 100 000 dollár, vagyis nagyjából akkora összeg, amennyit a tudósok nagy része keres, ami több szempontból is gyanús egy kicsit, de ezek az adatok.

És ez kiszámolható. A 2000 Watt Társaság, amely 1998-ban jött létre Svájcban, kiszámolta, hogy ha az összes háztartás által felhasznált éves villamos energiát elosztjuk a jelenleg élő emberek számával, akkor mindenkinek kábé 2000 watt jut, vagyis napi 48 kilowattóra. A társaság tagjai utána megpróbáltak ennyi áramból megélni, hogy megtudják, milyen lenne, és mint kiderült, teljesen megfelelő. Oda kellett hozzá figyelni az energiafelhasználásra, de az életük azért nem vált szenvedéssé; sőt, még stílusosabbnak és értelmesebbnek is tartották azok, akik végigcsinálták a kísérletet.

Szóval, van elég energia mindenki számára? Igen. Van elég élelem mindenki számára? Igen. Van elég lakóhely mindenki számára? Lehetne, nem okozna komolyabb problémát. A ruhákra ugyanez igaz. Elegendő az egészségügyi infrastruktúra mindenki számára? Még nem, de lehetne, ez csak szakképzés és a kisebb technológiai eszközök legyártásának függvénye, a bolygó nem korlátozza a lehetőségeket. Ugyanez a helyzet az oktatással. Vagyis a jó élet minden feltétele elegendő mennyiségben áll rendelkezésre ahhoz, hogy az összes élő ember részesülhessen benne. Az élelem, a víz, a lakhely, a ruha, az egészségügyi ellátás, az oktatás.

És elég biztonság van mindenkinek? A biztonság egy olyan érzés, ami abból fakad, ha az ember hihet abban, hogy a fent felsoroltak mindegyikében részesülni fog ő is és a gyermekei is. Tehát ez járulékos hatás. Kialakulhat megfelelő biztonság mindenki számára, de csak akkor, ha mindenki biztonságban érezheti magát.

Ha az élő emberek egy százaléka kontrollálja a többiek munkáját, és a jussánál jóval többet elvesz ennek a munkának az eredményéből, miközben minden erejével akadályozni próbálja az egyenlőségre és a fenntarthatóságra tett törekvéseket, akkor ez a projekt még nehezebbé válhat. Ezt mondani sem kellene, csakhogy sajnos ki kell mondani.

Hogy egyértelmű legyen, a rövid konklúzió: van elég erőforrás mindenki számára. Vagyis senkinek nem kellene nyomorognia. Viszont nem lenne szabad milliárdosoknak létezniük. Az „elég”-nek alapvető emberi jognak kellene lennie, egy olyan küszöbnek, amely alá senki nem csúszhat be, továbbá olyan plafonnak, amelyik fölé senki nem emelkedhet. Az elég van olyan jó, mint a túl sok, sőt még jobb is.

Ennek a helyzetnek a megteremtése legyen az olvasó házi feladata.