Alapítvány és Föld

4:

Elsőnek Pelorat tért magához, mint aki kevésbé van elképedve a másiknál.

– Drágám – mondta szelíden –, ez teljességgel lehetetlen. Értelmes civilizáció nem létezhet dokumentumok nélkül.

Bliss felhúzta a szemöldökét.

– Ezt értem. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nekünk nincsenek olyasfajta feljegyzéseink, melyekről Trev – Trevize – beszélt, vagy amilyenekre egyáltalán célozni akart. Én/mi/Gaia nem rendelkezünk írásos anyagokkal, nyomtatott szövegekkel, filmekkel, számítógépes adatbankokkal, semmivel. Ami azt illeti, kőbe vésett felirataink sincsenek. Ez minden, amit mondhatok. Természetes, hogy Trevize nem talált semmit, miután nálunk nincs semmi ilyesmi.

– Akkor hát mijük van, ha olyan feljegyzéseik nincsenek, amelyeket én feljegyzéseknek foghatnék fel? – érdeklődött Trevize.

Mire Bliss lassan, tagoltan, mintha gyermekhez beszélne, azt válaszolta:

– Nekem/nekünk/Gaiának emlékezetünk van. Én emlékszem.

– Mire? – tudakolta Trevize.

– Mindenre.

– Emlékszik minden hivatkozási adatra?

– Hogyne.

– Mióta? Hány évre visszamenőleg?

– Végtelen időkre visszamenőleg.

– Képes rá, hogy történelmi, életrajzi, földrajzi, tudományos adatokkal szolgáljon nekem? Még a helyi pletykákról is?

– Mindenről.

– Mindez ebben a kis buksiban – mutatott Trevize maró gúnnyal Bliss jobb halántékára.

– Nem – felelte a lány. – Gaia emlékei nem korlátozódnak az én koponyám tartalmára. Mert nézze csak – ütött meg Bliss valamivel szárazabb, talán kicsit szigorú hangot, hiszen ebben a pillanatban már nem pusztán Bliss volt, hanem a lények egész ötvözete –, a történelem hajnalán léteznie kellett egy olyan korszaknak, amikor a kezdetleges fejlődési fokon álló ember hiába emlékezett az eseményekre, beszélni még nem tudott. A beszéd arra való, hogy az emlékek kifejezését és egyik személyről a másikra való átvitelét szolgálja. Az írást pedig végső soron arra találták ki, hogy az emlékeket tárolják, és nemzedékről nemzedékre továbbadják az időben. Azóta minden műszaki haladás azt a célt szolgálja, hogy még több helyet szorítsanak az emlékek tárolására és átvitelére, és hogy még könnyebben hívhassák elő a kívánt tételeket. De mihelyt az egyének Gaiában összekapcsolódtak egymással, mindez elavulttá vált. Visszatérhettünk az adattárolás alaprendszeréhez, az emlékezethez, amelyre minden egyéb csak ráépült. Érti?

– Azt akarja mondani, hogy a Gaián élő agyak sokkal több adatra emlékeznek, mint egyetlen agy? – kérdezte Trevize.

– Persze.

– De ha Gaia minden egyes dokumentuma szét van szóródva a bolygóméretű emlékezetben, akkor ebben mi a jó magának, aki ugyanakkor Gaia egyik önálló személyiséggel is rendelkező része?

– Mindaz a jó, amit csak kívánhat. Mert bármi, amit tudni szeretnék, megvan valahol, akár egy, akár több önálló agyban is. Ha az a dolog alapvető fontosságú, például a „szék” szó jelentése, akkor benne van minden agyban. De ha elvontabb, s Gaia elméjének csak kis hányadában szerepel, akkor szükség esetén előhívhatom…

– Igaz, ez hosszabb időbe telik, mint ha az emlék széles körben volna ismert. Nézze, Trevize, ha maga kíváncsi valamire, utánanéz a megfelelő könyvfilmben vagy egy számítógép adatbankjában. Én letapogatom Gaia agyát.

– Hogyan védekezik az ellen, hogy az összes információ beszivárogjon az agyába, és szétvesse a koponyáját? – kérdezte Trevize.

– Szabad folyást enged a gúnyolódási hajlamának?

– Jaj, Golan, ne legyen modortalan! – szólt közbe Pelorat.

Trevize fürkésző pillantást vetett mindkettejük arcára, majd látható erőfeszítéssel végre ellazította megfeszült arcizmait.

– Sajnálom. Rettenetesen nyomaszt a nem kívánt felelősség érzése, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Nyilván emiatt vagyok modortalan, pedig nem akarok az lenni. Én tényleg tudni szeretném, Bliss, hogy miként meríthet mások agyából adatokat, melyeket nem raktároz el a sajátjában. Hiszen ha ezt tenné, pillanatok alatt túlterhelné az agyát…

– Nem tudom, Trevize – felelte Bliss. – Éppúgy, ahogy maga sem ismeri saját, önálló agyának pontos működését. Gondolom, tudja, milyen messze van a maguk napja valamely szomszédos csillagtól, mégsem jut eszébe minden pillanatban. Elraktározza valahová, hogy amikor kell, elő tudja venni. Ha senki sem kérdezi meg, idővel nyugodtan elfelejtheti a számot, de továbbra is bármikor előhívhatja valamelyik adatbankból. Tekintse Gaia agyát egy hatalmas adatbanknak, amelyhez én bármikor folyamodhatok, de fölösleges, hogy tudatosan emlékezzem bármilyen adatra, amit egyszer már használtam. Amikor egy tényre vagy emlékre már nincs szükségem, egyszerűen hagyom, hogy kihulljék az emlékezetemből. De, hogy úgy mondjam, tudatosan vissza is tehetem oda, ahonnan elvettem.

– Hány ember él Gaián, Bliss? Hány emberi lény?

– Körülbelül egymilliárd. Kíváncsi a pillanatnyilag érvényes pontos számra?

– Tökéletesen megértettem – felelte Trevize gyászos mosollyal –, hogy ha akarná, előhívhatná a pontos számot, de most megelégszem a hozzávetőlegessel.

– Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot – mondta Bliss. – A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és… szóval… ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.

– Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárd emberi agy – melynek bizonyos hányada gyermekeké – nem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.

– De hiszen nem csak emberi lények élnek Gaián, Trev.

– Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?

– A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy – emberé vagy nem emberé – a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet – és el is kell – raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványaiban.

– Az ásványaiban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?

– Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.

– De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?

– Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.

– Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?

– Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszlanak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbé válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam/nálunk/Gaiánál teljesen automatikus folyamat.

– Őszintén szólva, Golan – szólt közbe Pelorat –, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.

Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.

– Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen nagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, megváltoztatva ezzel a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?

– Vannak belső konfliktusok – vetette közbe Bliss. – Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.

– De csak bizonyos korlátok között – vitatkozott Trevize. – Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész galaxisra? Az egész emberiségre?

– Most kétségbe vonja a saját döntését? – kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. – Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?

Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:

– Szeretném, de… most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek… valami öntudatlan alapja… és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.

– Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött. Így van, Trevize?

– Legalábbis így érzem… Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.

– Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.

– És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.

– Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, önnek semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.

– Ebben az esetben – folytatta Trevize – folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni.

Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:

– Tizenötezer évre.

– Miért habozott?

– Időbe telt. Régi emlékek… nagyon régiek… a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.

– Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?

– Nem, legjobb tudomásunk szerint még az előtt körülbelül háromezer évvel.

– Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?

– Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált – felelte Bliss.

– Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok a bolygón, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum – nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok, és így tovább.

– Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.

– Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.

Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.

– Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.

– Vajon miért nem?

– Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések sérülékenyek, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.

– Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.

Bliss lesütötte a szemét.

– Így kellett történnie.

– Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem arra, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít… Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én, a szigetember egészen mást gyanítok.

– Mit?

– Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs arról, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.

– Akkor hát mivel magyarázza?

– A trantori Könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül esnek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy itt is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?

– Honnan tudja, hogy a korai dokumentumok a Földre vonatkoztak?

– Maga szerint a Gaiát legalább tizennyolcezer évvel ezelőtt alapították. Abban az időben még nem létezett a Galaktikus Birodalom; az idő tájt népesült be a galaxis, és a telepesek elsődleges forrása a Föld volt. Pelorat a megmondhatója.

Pelorat, akit kissé váratlanul ért, hogy az ő neve került szóba, megköszörülte a torkát:

– Ezt mondják a legendák, drágám. Én komolyan veszem ezeket a legendákat, és ahogy Golan Trevize, úgy én is hiszek benne, hogy az emberi faj eredetileg egyetlen bolygóhoz volt kötve, mely a Föld volt. A legelső telepesek a Földről jöttek.

– Márpedig ha a Gaiát a hipertéri utazás korának hajnalán alapították – vette vissza a szót Trevize –, akkor nagyon valószínű, hogy a gyarmatosítók földi emberek voltak, esetleg egy nem túl régi világ szülöttei – egy olyan világé, amelyet valamivel korábban földi emberek gyarmatosítottak. Ezért a Gaia alapításának és az ezt követő első néhány évezrednek az emlékei nyilván a Földre és a földi emberekre vonatkoztak, és ezek a dokumentumok eltűntek. Úgy látszik, valami gondoskodik arról, hogy a Földről ne történjék említés sehol a galaxis dokumentumaiban. Ha pedig ez így van, annak biztosan van valami oka.

– Ez csak feltevés, Trevize – méltatlankodott Bliss. – Nincs rá bizonyítéka.

– De hiszen épp Gaia állítja, hogy megvan bennem az a különleges képesség, hogy elégtelen bizonyítékok alapján jutok el a helyes következtetésig! És most, hogy eljutottam egy határozott következtetésig, épp maga mondja, hogy nincsenek bizonyítékaim!

Bliss hallgatott.

– Eggyel több ok, hogy megtaláljam a Földet – folytatta Trevize. – Ragaszkodom, hogy indulhassak, mihelyt a Távoli Csillag készen áll az útra. Még most is velem akarnak jönni?

– Igen – vágta rá Bliss.

– Igen – csatlakozott hozzá Pelorat.