Alapítvány és Föld

3:

Az alatt a rövid idő alatt, melyet Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába – amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus lemezek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba jöttek), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, melyet eleve úgy terveztek, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott; inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, fekete haja szelíd hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

– Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

– Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.

Bliss arcán mosoly suhant át.

– Jól megkaptam. Ha továbbra is Blissnek szólít, e szép, egy szótagos néven, én is megpróbálom kiejteni a teljes nevét, Trevize. – Nyelve alig észrevehetően megbotlott a második szótag kimondásakor.

Trevize fölemelte a jobb kezét.

– Jó lenne, ha ebben maradhatnánk. Felismertem már azt a gaiai szokást, hogy az általános gondolatcsere során a nevekből csak egy-egy szótagot használnak, ezért nem leszek megsértve, ha időnként véletlenül Trevnek szólít. De jobban érezném magam, ha megpróbálna minél gyakrabban Trevize-nak hívni – én pedig Blissnek fogom szólítani.

Alaposan megnézte a nőt, mint mindig, ha találkoztak. Ránézésre a húszas évei elején járó fiatal lánynak látszott – de mint Gaia része, több ezer éves lehetett. A külsején ez nem hagyott nyomot, de néha érződött a beszédén s valami különös módon a lényén is. Ő, Trevize, valóban ilyennek szeretne látni minden egyes élő embert? Nem! Persze hogy nem, és mégis…

– Rögtön a tárgyra térek – szólalt meg Bliss. – Maga ragaszkodik hozzá, hogy megkeresse a Földet…

– Domnak említettem – szögezte le Trevize, mert eltökélte, hogy Gaiával szemben körömszakadtáig ragaszkodni fog a saját szempontjaihoz.

– Igen, de amikor Dommal beszélt, ugyanakkor Gaiához, annak minden külön részéhez is beszélt, tehát történetesen hozzám is.

– Hallotta, hogy mit mondtam?

– Nem, mert nem hallgatóztam, de ha akarnám, felidézhetném a szavait. Kérem, törődjék bele ebbe, és folytassuk a beszélgetést. Tehát kifejezte azt az óhaját, hogy megkeresse a Földet, és azt állította, hogy ez nagyon fontos. Én ugyan nem látom be, miért olyan fontos, de maga jól szokta megítélni a dolgokat, ezért nekem/nekünk/Gaiának el kell fogadnunk, amit mond. Ha a küldetés alapvetően érinti a maga Gaiával kapcsolatos döntését, akkor az mindennél fontosabb Gaiának, s ezért magával kell tartania, ha másért nem, hát azért, hogy ahol lehet, védelmezze magát.

– Amikor azt mondja, hogy Gaiának velem kell jönnie, úgy érti, magának kell velem jönnie. Helyesen látom?

– Én Gaia vagyok – közölte Bliss.

– Csakhogy minden más is az, ami csak létezik a bolygón. Akkor hát miért éppen maga? Miért nem Gaia valamely más része?

– Mert Pel magával szeretne menni, és ha ő magával tart, nem lesz boldog Gaia semmilyen más részével, csakis velem.

Ekkor halkan megszólalt Pelorat, aki mindeddig tapintatosan meghúzódott a szoba egyik sarkában (háttal a saját képmásának, mint Trevize megfigyelte):

– Ez igaz, Golan. Bliss Gaiának a hozzám tartozó része.

Bliss arcán felragyogott a mosoly.

– Milyen izgalmas, hogy valaki így gondol rám! Roppant szokatlan, nem mondom.

– Hát akkor lássuk csak. – Trevize a tarkójára kulcsolta a kezét, s e mozdulattal hátradöntötte a székét, melynek lábai panaszosan megnyikordultak. Gyorsan visszakozott hát, leengedve a széket mind a négy lábára, hátha nem lesz ereje e játék elviseléséhez. – Maga akkor is Gaia része lesz, ha elhagyja a bolygót?

– Nem szükségszerűen. Ha például úgy érzem, komoly veszélyben vagyok, elkülöníthetem magam tőle, s így a veszély nem hárul át feltétlenül Gaiára is… de megtehetem, ha valami nyomós okát látom. De ilyesmi csak végveszélyben fordulhat elő. Rendes körülmények között továbbra is Gaia része maradok.

– Még akkor is, ha átugrunk a hipertéren?

– Még akkor is, ámbár az kissé bonyolítaná a helyzetet.

– Ez valahogy nem nyugtat meg engem.

– Miért nem?

Trevize elfintorodott, mint amikor valamilyen kellemetlen szag csapja meg az ember orrát.

– Vagyis bármi hangzik el vagy játszódik le a hajómon a maga füle hallatára vagy szeme láttára, azt hallja és látja egész Gaia.

– Én Gaia vagyok, tehát mindent, amit látok, hallok vagy érzékelek, Gaia is látja, hallja érzékeli.

– Erről van szó. Még ez a fal is látni, hallani és érzékelni fogja.

Bliss ránézett a falra, ahová Trevize mutatott, s megrándította a vállát.

– Igen, még ez a fal is. Csakhogy a végtelenül kicsiny tudatossága miatt az érzékelési és felfogási készsége is végtelenül kicsiny… de én úgy vélem, az atomok szintje alatt most is lejátszódhat benne némi elmozdulás, esetleg éppen a mi imént mondott szavaink hatására – azért, hogy az adott részecskék még pontosabban illeszkedjenek Gaiába, s még tökéletesebben szolgálják a nagy egészet.

– De mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy a fal tudja, mit mondok vagy teszek?

Bliss bosszúsnak látszott, de ekkor váratlanul közbeszólt Pelorat:

– Tudja, Golan, nem szeretnék beleavatkozni, miután én nyilvánvalóan nem sokat tudok Gaiáról. De sok időt eltöltöttem már Bliss-szel, s kezdem sejteni, tulajdonképpen miről is van itt szó. Képzelje el, hogy a Terminuson van, és épp egy sűrű tömegben lépked. Sok mindent lát, hall, esetleg utóbb egyre-másra vissza is tud emlékezni. Ha kellőképpen stimulálják az agyát, még az is megeshet, hogy mindent fel tud idézni, de általában mégiscsak az a helyzet, hogy nem törődik vele. Hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Előfordulhat, hogy egy idegenek között lejátszódó érzelmes jelenetnek lesz a tanúja, és esetleg föl is kelti a figyelmét, de mivel nem tartozik magára, hát nem törődik vele… elfelejti. Valahogy így lehet Gaia esetében is. Lehetnek Gaiának közvetlen tapasztalatai a maga dolgáról, ez mégsem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gaia törődik velünk. Nem így van, drágám?

– Erre én sohasem gondoltam így, Pel, de van abban valami, amit mondasz. De az az elkülönülés, amelyről Trev beszél – bocsánat, Trevize –, nos, ennek számunkra nincs semmi értéke. Én/mi/Gaia ezt megfoghatatlannak tartjuk. Hogy valaki ne akarjon rész lenni… ne akarja, hogy hallják a hangját… hogy tanúi legyenek a cselekedeteinek… hogy érzékeljék a gondolatait… – Bliss erőteljesen megrázta a fejét. – Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?

– Én – felelte Trevize. – Ezért kell megtalálnom a Földet… hogy kiderítsem, mi kényszerített, ha kényszerített valami egyáltalán, hogy ezt az ijesztő sorsot válasszam az emberiség számára.

– Ez a sors nem ijesztő, de ezen most ne vitatkozzunk. Magával megyek, nem mint kém, de mint barát és segítőtárs. Gaia ott lesz maga mellett, nem mint kém, hanem mint barát és segítőtárs.

– Gaia azzal segítene nekem a legtöbbet, ha elvezetne a Földre – jegyezte meg Trevize mogorván.

Bliss lassan ingatta a fejét.

– Gaia nem tudja, hol van a Föld. Ezt már Dom is megmondta magának.

– Egyszerűen nem tudom elhinni. Hiszen maguknál meg kell lenniük a feljegyzéseknek. Miért nem tudtam soha, amióta csak itt vagyok, belenézni azokba a feljegyzésekbe? Lehet, hogy Gaia valóban nem ismeri a Föld helyét, de én találhatnék némi támpontot a feljegyzésekben. Meglehetős részletességgel ismerem a galaxist, annál bizonyára jobban, mint Gaia. Talán megérteném és követhetném a dokumentumok rejtett utalásait, amelyek bizonyára elkerülték Gaia figyelmét.

– De hát miféle dokumentumokról beszél, Trevize?

– Bármifélékről. Könyvekről, filmekről, hangfelvételekről, holográfokról, tárgyakról… mindenről, amijük csak van. Amióta itt vagyok, egyetlen darabot sem láttam, amit dokumentumként foghattam volna fel. Hát maga, Janov?

– Nem – hangzott Pelorat tétova válasza –, de én igazából nem is kerestem.

– Én viszont igen, a magam csendes módján – emelte föl a hangját Trevize –, és nem találtam semmit. Semmit! Csak arra tudok gondolni, hogy eldugták előlem. Csak tudnám, miért! Elárulná nekem?

Bliss sima, ifjú homlokán zavart redők gyülekeztek.

– Miért nem kérdezte ezt meg előbb? Én/mi/Gaia semmit sem rejtegetünk, s hazudni sem szoktunk. Egy szigetember – az az egyén, aki elszigeteltségben él – mondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van félelemmel. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen önmagáról.

– Akkor miért intézték úgy, hogy ne pillanthassak bele egyetlen dokumentumba se? – csattant fel Trevize. – Erre adjon valami értelmes magyarázatot!

– Kérem. – A nő feltartotta mindkét kezét, tenyérrel kifordítva. – Nekünk egyáltalán nincsenek dokumentumaink.