Alapítvány és Föld

2:

Úgy érezte, Gaia maga a szelíd unalom. Az idő kellemes volt, mint mindig, frissítő szellő fújdogált – a fagyos szelet itt nem ismerték. Felhők úsztak az égen, el-eltakarva a napot, és ha a nyílt mezők fölött a vízpára mennyisége kellőképpen lecsökkent, épp annyi eső esett, és pontosan ott, hogy az egyensúly nyomban helyreálljon.

A fák szabályos sorokban nőttek, akár egy gyümölcsöskertben, és bizonyára így volt ez szerte az egész bolygón. Szárazföld és tenger a kellő számú növényi és állati életet hordozta – megfelelő változatossággal gondoskodva a megfelelő ökológiai egyensúlyról. Nem vitás, hogy ez az egész így együtt az örökös számbeli ingadozás képét mutatta, de ez a lassú folyamat mindig a már felismert optimumot szolgálta. És nem volt ez másként az emberi lényekkel sem.

Trevize bármerre nézett, mindig csak egy oda nem illő tárgyat látott: a saját hajóját, a Távoli Csillagot.

Gaia emberi alkotóelemeinek egy csoportja hatékonyan és alaposan kitisztította, felfrissítette a hajót. Feltöltötték az élelem- és italraktárat, felújították vagy kicserélték a berendezéseket, átvizsgálták a mechanikus gépezeteket. A hajó számítógépét maga Trevize ellenőrizte gondosan.

Üzemanyag-újratöltésre nem volt szükség, mivel a hajó az Alapítvány néhány gravitikus hajójának egyike volt, mely a galaxis egyetemes gravitációs mezőjének energiáját hasznosította, s ez elég volt ahhoz, hogy észrevehető energiaveszteség nélkül tehessen meg tetszőleges számú utat az emberiség valószínű létezése határáig.

Három hónapja Trevize még a Terminus egyik tanácsosa volt. Ez egyben az Alapítvány törvényhozó testületének tagságát is jelentette, vagyis Trevize ex officio a galaxis tekintélyes tagjának számított. Csak három hónapja volt? Úgy érezte, mintha harminckét esztendőt számláló életének fele telt volna el azóta, hogy ezt a posztot betöltötte, s legfőbb gondja az volt, vajon érvényes-e egyáltalán a nagy Seldon-terv, vagy sem, hogy vajon jól volt-e kijelölve az az út, amelyen az Alapítvány a kis vidéki bolygóból oly könnyedén vált a galaxis hatalmasságává, vagy sem.

Bizonyos értelemben persze nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert arra, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat tisztségére és előjogaira. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön, és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűséget, számba vette a történteket.

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el – fordít teljesen hátat –, hogy útnak induljon, s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított: rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom – vagy bármelyik homokszem és fűszál… Pelorat az élete delén jóval túl járó férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa… ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nak bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme – az egyéniségé, melyet Trevize, saját döntése révén, eltörölt (jó előre) a galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amelyet hozott, amelyet hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül, és…

– Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott.

– Á, Janov! – mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. – Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől – kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját; hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

– Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

– Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

– Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

– És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

– Igen, de azért az enyém is… még ma is.

– De hát… – Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

– Magával akarok menni – bökte ki Pelorat egy lélegzetre.

Trevize elképedt.

– Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia…

– Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

– Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

– Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát köztük.

– És elhagyná Blisst? Ugyan már!

Pelorat arcát halvány pír lepte el.

– Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta…

– Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov – húzta össze Trevize a szemöldökét. – Nekem azt ígérte…

– Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért…

– Jól van – szólt közbe Trevize szelíden. – Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében? Ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

– Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

– Bliss jönni akar? – horkant fel Trevize. – Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

– Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

– Akkor most miért nincs itt, mi?

– Azt hiszem – mondom, azt hiszem –, Bliss úgy érzi, hogy maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem: magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

– Természetesen, méghozzá most rögtön.

– És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

– De ugye azt nem mondta, hogy miért?

– Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor Gaiának kell jönnie.

– Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza. Így van, Janov?

– Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.