Alapítvány és Föld

6:

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van – Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt – ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, és nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

A Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amivel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának: amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan kitakarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, akkor vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj – a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja… csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy…

A szíve a torkában dobogott, és tudta, hogy nincs értelme tovább növelni a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbot, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket; a galaxist akarta, s lám, ott is volt az oldalnézet miatt megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított az idő látszólagos múlásán, aztán elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillagot, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét, és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak ekkor vette észre, hogy le sem ült, hanem a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban – támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerrel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett a tudós szobájába.

– Itt Bliss is el fog férni, Janov?

– Ó, hogyne, persze.

– Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből.

Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

– Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Pellel. De gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

– Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

– Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga sem járkál be a mi szobánkba.

– Természetesen – válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte: – Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

– Ha azt vesszük, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

– Nagyon jóban kell lenniük egymással.

– Jóban vagyunk – szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. – De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

– Tulajdonképpen nem – válaszolta Trevize lassan. – Újra le kell szögeznem, hogy ez itt nem nászutaslakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

– Van ajtó – közölte Bliss –, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket, amennyiben persze nincs komoly veszélyhelyzet.

– Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

– Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

– Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

– Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

– Erre már gondoltam, Janov – mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy fintort próbálna elnyomni –, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.

– De eszembe jutott, sajnos.

– Ne fújja fel a dolgot, Trevize – vágott közbe Bliss. – Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amilyet egyetlen más világ sem képes átélni.

– Nekünk is megvan a magunk öröme, amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartunk magunknak – jegyezte meg Trevize.

– Ha érezné a miénket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

– Honnan tudja, mit érzünk mi?

– Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

– Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és a bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

– Ne gúnyolódjék! – intette Bliss. – Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban és a fogaiban lévő ásványi kristályok; nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

– Ebben van igazság – ismerte el Trevize –, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

– Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem – szólt ismét Pelorat. – Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

– Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

– Végtére is – folytatta Pelorat –, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…

– Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón – szakította félbe Trevize –, de ezen a hajón én parancsolok.

– Úgy van – állapította meg Pelorat.

– Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

– Várjon csak – fogta meg Pelorat Trevize ingujját. – Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

– Biztosíthatom, Janov – felelte –, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.