12. FEJEZETFebruár
– Nagyon sajnálom. Megérted, ugye?
– Persze – nyugtatott Ben. – Mindig is tudtam, hogy nagy kérés.
– Bocsánat – mondtam még egyszer, ha eddig valahogy nem hallotta volna a száz bocsánatkérést, amióta megkért, hogy menjek el vele Tom temetésére. Rossz érzés volt visszautasítani az ágya csendes meghittségében. Még rosszabb volt, amikor pár nappal később megint rákérdezett, miközben Tom gyászbeszédét írta. Utána már nem tért vissza rá többször, de én kitartóan könyörögtem az elnézéséért.
Furcsa és zavaros hét volt. Az együtt töltött éjszakánk révén közelebb kerültünk egymáshoz, de az, hogy képtelen voltam Ben mellé állni a temetésen, egy láthatatlan falat húzott közénk. Egy rólunk szóló Venn-diagramon a meghívás elutasítása a kör külsejére taszított. Ahhoz, hogy része l
