Amikor kiolvad a szív

PROLÓGUSA figyelmemet a kézzel írt tábla keltette fel az ablakban. Ha az állt volna rajta, hogy „használt”, továbbsétáltam volna. Még a „vintage” szó nosztalgiája sem állított volna meg. De megfogtak az „elő-szeretett” felirattal. Nem azzal a szándékkal indultam el otthonról, hogy új ruhákat vegyek, de a felirat elhagyott háziállatokra emlékeztetett, akiknek szükségük van egy új, gondoskodó gazdára. Valahol ijesztő volt, hogy milyen könnyen bevonz a boltba egy felirat, a bankszámlámon lévő csekély mennyiségű pénzem ellenére is. De már túl késő volt emiatt aggódni, amikor a pult mögött a nő felállt és felém fordult. – Tudok segíteni? Rámosolyogtam, és a kinti, tükrözött, de kiolvasható feliratra mutattam. – Elő-szeretett dizájnerruhák? A nő a bolt egyik sarkában álló, kör alakú ruhatartóra mutatott. – Van valami konkrét, amit keres? Nemrég érkezett egypár csodás estélyi ruha. Megráztam a fejemet, és megéreztem a hajam szokatlan csiklandozását a nyakam hátsó részén. Még mindig furcsa volt, hogy ott ért véget, nem pedig a hátam közepénél. – Egyszerű fekete ruhát keresek. – Azzal nem lehet mellélőni – mondta a nő, és titokzatosan megtapogatta az orra oldalát, mintha kódolt nyelven akarna jelezni valamit. Rávillantottam egy halovány mosolyt, és a ruhák felé indultam. A jótékonysági bolt egyik sarkában csak ruhák voltak. Ha nem veszem észre a táblát, és úgy sétálok be, azt hihettem volna, hogy egy exkluzív butikba tévedtem. Gazdag környék volt, ahol a házak nagyok, az anyák meg szépek, és senki sem járt iskolába busszal vagy gyalog. Ebben a boltban még a leselejtezett tárgyak is értékesnek tűntek. A ruhatartónak meglepően nagy része csak fekete ruhával volt teleaggatva. A vállfák csikorogtak, mint a táblán végighúzott kréta, ahogy egyesével végignéztem a darabokat. Hosszú ujjú, rövid ujjú, téli viselet és egy gyönyörű, könnyű ruha, ami szerintem tiszta selyem volt. A nézelődés végére négy ruhát találtam a méretemben, le is vettem őket a tartóról. A nő végig a pult mögül figyelt. – Remek választások – mondta –, szeretné felpróbálni őket? – Igen – feleltem, majd beléptem a kis fülkébe, amit egy függöny választott el a bolt többi részétől. Körülbelül akkora lehetett, mint egy vécé egy fapados gépen, és ez jelentősen megnehezítette, hogy kényelmesen lehámozzam magamról a farmerom. Némi fél lábon ugrálás után végre belebújtam az első ruhába. A cipzárt kényelmesen fel tudtam húzni, pedig szinte biztos voltam benne, hogy kicsi lesz. Lesimítgattam az anyagot a csípőm felett, és eltűnődtem, vajon mindig meglepődöm-e majd, amikor jó rám egy ekkora ruha. Elhúztam a virágos függönyt, és tanulmányozni kezdtem magam a tükörben, ami a fülkék előtt állt. Az asszisztens épp egy másik vevővel foglalatoskodott, így volt egy kis időm jobbra, majd balra fordulni, igazgatni a ruhámon. Ilyenkor általában rámosolygok a tükörképemre. Szia, én vagyok itt, az új ruhámban. Hogy tetszik? Ez most valahogy nem tűnt helyesnek. Felpróbáltam sorban az összes ruhát, és meglepetésemre mindegyik tökéletes volt rám, ugyanolyan csinosnak tűntek. Megnéztem a négy árcédulát. Hihetetlenül olcsók voltak. A négy ruha együtt került annyiba, mint máshol egy új. Így, hogy a vétel egyben megtakarítás is volt, visszaöltöztem, és a pult felé indultam. – Volt, amelyik tetszik és jó is? – kérdezte illedelmesen az asszisztens. – Mindegyik – mondtam –, szóval elég nehéz választani. Nem gondoltam, hogy ilyen pompás lesz a kínálat. A nő körbenézett, hogy egyedül vagyunk-e a boltban. Ugyan nem hallottam távozni az előző vevőt, csak ketten voltunk. – Hogy őszinte legyek, mindig bőség van a fekete ruhákból – ekkor közelebb hajolt, és suttogva folytatta –, a legtöbbet csak egyszer viselték. Tudja, az emberek gyakran vesznek új ruhát temetésre, amit valahogy utána nem akarnak többet felvenni – hirtelen kihúzta magát, mintha akkor jött volna rá, hogy talán sikeresen lebeszélt egy vevőt –, de gondolom, ez nem zavarja. Bizonyára nem babonás… – jelentette ki, mintha ezt meg tudta volna mondani rólam az elmúlt húsz perc alapján. – Nem mintha számítana, hogy ki vagy hol viselte őket előttünk, és különben is, olyan extravagánsnak tűnik egy alkalom után megszabadulni tőlük… Boldogan nyúltam a táskámba a tárcámért, amiért aznap korábban ellátogattam a bankba, pedig a pénzt a heti étkezéseimre szántam. – Ugyan, nincs ezzel semmi problémám, én is ezért kerestem fekete ruhát. – Ó, temetés? – kérdezte a nő együttérzőn. – Sajnálom. Elővettem két bankjegyet a pénztárcámból, és el akartam tűnni, még mielőtt tovább kérdezősködik. – Melyiket viszi el? – kérdezte, miközben elővett a pult alól egy szatyrot, amin egy jelentős márkanév állt. Még a szatyrok is márkásak. – Az összeset – válaszoltam, ahogy letettem a pénzt a pultra. – Mind a négyet? – Igen. Láttam a kíváncsiságot a szemében, és azt is, hogy illemből nem meri feltenni egyik felmerülő kérdését sem. Komolyan? Négy temetésre kell mennie? Négyre? Csak nem…? Eltűnődtem, hogy vajon mit reagálna, ha egy bólintással mindezt megerősíteném. Vajon elborzadna és elgondolkodna azon, hogy milyen súlyos események vezettek ide, netán engem vádolna, amiért nem vigyázok a szeretteimre? Nem hibáztathatnám, hiszen négy temetés tényleg sok. Egy csodákkal teli világban nem lenne szükségem ezekre a ruhákra. Nem ólálkodna a gyász folyton-folyvást mögöttem az árnyékban, arra várva, hogy szürkére fessen újra meg újra meg újra mindent. Talán feleslegesen voltam ennyire pesszimista. Talán semmi rossz nem történne a számomra fontos emberekkel. Talán ezúttal a szeretet elég, hogy megtartsa őket. Vagy talán ideje volna végre felnőnöm.