Amikor kiolvad a szív

1. fejezet-1

1. FEJEZETTegnap este megint a tűzről álmodtam. Ezúttal nem sikítottam, és nem hallottam az ijedten rohanó emberek lépteinek dübörgését. Ezúttal csak a saját nyugalmamat zavartam meg.

Hevesen lélegezve, az izzadt ágyneműmbe gabalyodva ébredtem fel. Az éjjeliszekrényen álló órára néztem, és talán jobban meg kellett volna lepődnöm, hogy kettő óra tíz perc volt. Megint. Éveken keresztül a tudatalattim rendszeresen felkeltett, és emlékeztetett valamire, amire nem kellett külön emlékeztető. Azt hittem, magam mögött hagytam azokat az emlékeket, de a tűzvész napja óta egyre csak szivárogtak vissza. Nem mentek sehová. Örökké velem lesznek, akárcsak a kis sebhely, amit a lángok hagytak a karomon. Felemeltem a kezem, és a holdfényben megnéztem az öt centiméteres részt a csuklóm felett, ahol piros és kemény volt a bőr. Nem csak rajtam hagyott nyomot az a nap, hiszen neki is volt egy szinte ugyanolyan sebhelye. Ez jobban zavart, mint a sajátom.

Már nem gyújtok gyertyákat. Ha hangulatvilágítást akarok, lejjebb veszem a lámpa fényét. A halloweeni tökök mindig nyugtalanná tesznek, és nem a gonosz vigyoruk vagy az éles fogaik miatt, hanem azért, mert a szakértők szerint így kezdődött az a tűzeset.

Négy hónappal korábban

Október

Meglepetésemre meghívtak egy buliba. Csak huszonhét percig maradtam, aztán átpréselődtem a tömegen, hogy a kijárathoz jussak. Két vámpír, egy zombi és egy Marilyn Monroe-nak öltözött férfi próbált megállítani, de őszintén megvallom, már az első két percben elegem lett. A maradék huszonötöt csak illemből töltöttem ott.

Nem igazán ismertem az alattam lakó srácokat. Sőt! Egyáltalán nem. Párszor csevegtünk a liftben, egymásra bólintottunk, és illedelmesen mosolyogtunk, ha véletlenül pont egyszerre ürítettük ki a postaládánkat, de nem tudtam róluk semmit azon kívül, hogy öltönyben járnak munkába, szerették a hangos basszussal dübörgő zenét, ami gyakran áthallatszott a falakon, és hogy aggodalomra méltó mennyiségű üveggel töltötték meg az szelektív szemetest. Úgy gondoltam, a meghívás célja leginkább az volt, hogy ne reklamáljak a hangzavar miatt. Egy csapat egyetemistára emlékeztettek, akik nem vették észre, hogy már a húszas éveik közepén járnak, és a féktelen bulik korszaka kezd a végéhez közeledni.

Az én egyetemista éveim tíz évvel ezelőtt véget értek. Most, harmincegy évesen, olyan nosztalgiával és örömmel tudtam visszagondolni azokra a napokra, amilyet akkor még nem éreztem. A memóriám kellemesen elhomályosodott, ahogy az éveim egyre gyarapodtak. A legjobb, ami az egyetemen történhetett velem – a modern nyelvek diplomámon kívül, aminek fordítóként a megélhetésemet köszönhetem –, az a barátságom Juliával. Szerintem egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne köszöntem volna meg magamban az egyetem adminisztrátorának, amiért egymás melletti szobákba helyezett minket. Alig emlékszem a rektor beszédére, de az megmaradt, amikor azt mondta, sok életre szóló barát ül a nyüzsgő teremben. A számításai egy kicsit optimisták voltak, mert én csak egyet szereztem, akiről tudom, hogy mindig mindenben mellettem áll majd. De még ha egyszer-egyszer más úton is járnak épp, mindössze egyetlen igazi barátra van szüksége az embernek.

Julia volt az egyik ok, amiért nem tértem vissza szülővárosomba az egyetem befejezése után. Nem mintha különösebben meg kellett volna győzni, hogy az egyetemnek helyet adó városban maradjak, és kivegyek egy lakást a barátnőmmel. A lelkem mélyén már akkor tudtam, hogy nem lesz életem végéig a lakhelyem a ház, ahol felnőttem, amikor összepakoltam a cuccaimat, leszedtem a falról a posztereket, és kiürítettem a szekrényemet.

Julia miatt fogadtam el a meghívót a partira a tűz éjszakáján.

– Mi mást terveztél a szombat estéddel?

– Hát, néznék egy kis Strictlyt? – mondtam reménykedve, és ez tényleg sokkal jobb programnak tűnt, mint gondosan felöltözni és idegenekkel csevegni.

– Sophie Winter, sosem fogsz megismerkedni senkivel, ha mindig otthon maradsz, és tévét nézel. Jövőre harminckettő leszel. Nem hallod a ketyegést? A biológiai órád az.

Szeretetteljesen megszorongattam, és úgy döntöttem, nem emlékeztetem, hogy még tizenegy hónap van a szülinapomig.

– Szerintem nem hallok semmit a tomboló hormonjaidon kívül – mondtam, és a mózeskosárban szundikáló Noah-ra, Julia második gyermekére mosolyogtam, aki az én két hónapos keresztfiam volt.

– Hmmm – bólintott olyan elégedett mosollyal az arcán, hogy az rengeteg érzelmet megmozgatott bennem –, szerintem éppen annyira vagyok boldog és elégedett, hogy azt szeretném, neked is meglegyen mindened, ami nekem.

– Azt mondod, hogy osztozkodni akarsz Garyn? – humorizáltam. – Te aztán tényleg jó barátnő vagy.

– Nem, de úgy gondolom, meg kéne találnod a magad Garyjét. Ott van valahol. Lehet, hogy pont a szombati partin.

– Kétlem – mondtam –, és ugye tudod, hogy egyedül is lehet valaki tökéletesen boldog? Az élet nem snapszli, ahol mindenképp párt kell találni.

Julia elmosolyodott, a füle mögé igazított egy hosszú, vörösesbarna tincset, és lehajolt, hogy felvegye a most már nyafogó babáját.

– De nem is bújócska – felelte, mire elhallgattam. – Különben is, nem vagy az, ugye?

– Micsoda? – kérdeztem.

– Tökéletesen boldog.

Megfordultam a széken, és kinéztem az ablakon, Julia gondosan rendezett kertjére, amíg meg nem győződtem róla, hogy a szememet csiklandozó könnyek bent maradnak.

– Nem, nem vagyok. De ez nem gond. Nem minden sztori végződik boldogan.

Tudod, hogy gond van, ha egy barátod aggódik érted. Önzőnek érzed magad tőle; bűnösnek. Emiatt még abba is beleegyezel, hogy elmész egy buliba, ahová különben a világért se mentél volna soha.

Ahogy kipréselődtem a bulizók hada közül, egy szagfelhő követett kifelé az ajtón: alkohol, cigaretta és a gyertyák jellegzetes illata. Az utolsó volt a legkevésbé meglepő, hiszen többtucatnyi faragott tököt láttam világítani. Minden szabad felületen volt egy, már ahol elfért a sörösüvegektől.

Felmentem a lépcsőn a tetőtéri lakásomba, és már a küszöb előtt lerúgtam a kényelmetlenül szorító tűsarkúmat. Az egyik cipő majdnem eltalált egy kis szürke szőrgombócot, aki a lábam körül sündörgött. Egyszer biztosan hasra esem benne, gondoltam, miközben a karomba vettem.

– Szia, Fred – mondtam, ahogy belenyomtam az arcom a nyakát borító hosszú szőrbe –, hiányoztam?

Válaszul dorombolni kezdett, amit határozott igennek vettem. Fred volt a háziállat, amelyre mindig is vágytam, de gyerekként sosem lehetett az enyém. A harmincadik születésnapomra kaptam, saját magamat ajándékoztam meg vele, és Julia ugyan viccelődött, hogy az volt az első lépés az őrült macskás nyanyává válásom útján, de ez a legkevésbé sem aggasztott. Az, hogy a tulajdonos hajlandó volt eltűrni a háziállatokat, nagyban elősegítette a lakásválasztást.

Amennyiben nem pisil a szőnyegre. Ez volt az egyetlen kérés, ez pedig érthető és betartható volt.

Ahogy szobáról szobára jártam, hogy felkapcsoljam a villanyt és összehúzzam a függönyöket, úgy éreztem, mintha el sem hagytam volna a partit. A hatalmas hangszórókból bömbölő zene szivárgott át a falakon és a padlón, a lenti nyitott ablakok pedig szinte az egész utcát beengedték a szobába.

Átöltöztem a kényelmes pizsamámba, csináltam két szelet vajas pirítóst, és belebújtam a jó meleg, bolyhos báránykás papucsomba, amit Lacey-től, Julia lányától kaptam karácsonykor. Mondhatjuk, hogy meglehetősen elkeseredett voltam, ahogy a távirányítót nyomkodtam, amíg megtaláltam a csatornát, ahol megállás nélkül Jóbarátok-epizódok mennek. Felhúztam a lábam a kanapéra, és ösztönösen kikerültem azt a részt, ahol kezdte kidugni a fejét egy rugó a kárpit alól. Magamra húztam egy horgolt takarót, és vártam, amíg a macska hat kört tesz, aztán az ölembe fekszik, én pedig hátradőlhetek, hogy nézzem azokat a bizonyos jó barátokat, akik nem tudták, hogy nem mindig lesz valaki, aki melletted áll.

A tűzjelző keltett fel, de nem ijedtem meg. Legalábbis még nem. Visszaemlékeztem a diákéveimben gyakran előforduló téves riadókra. Szerintem ezért nem éreztem a dolog tényleges súlyát. Mindössze úgy tekintettem a jelzőre, mint egy idegesítő hangra, ami nem hagy aludni. Felültem, megdörzsöltem a szemem, és az órára néztem, valószínűleg azért, hogy másnap majd pontosan el tudjam mesélni a sztorit. Aztán pont éjfél előtt valami barom megnyomta a tűzjelzőt.

Nem is emlékszem, mennyi időbe telt rájönni, hogy a fülsiketítő sípolás nem azért van, mert valaki odaégette a pirítóst, amit pont az éjszaka közepén akart elrágcsálni. Azt tudom, akkor még nem esett le, amikor a konyhába vánszorogtam, hogy megnézzem, nem miattam szólalt-e meg a jelző. Még mindig nagy volt a hangzavar a lenti buli irányából. Sőt, talán eddigre hangosabb is lett. Azt gondoltam volna, hogy ekkorra elcsendesül a mulatozás, de a hangokból ítélve még mindig tombolt a parti. Megálltam a konyha közepén, és hallgatózni kezdtem. Nem nevetésre és részeges beszédre lettem figyelmes, hanem sikolyokra. Ekkor belegondoltam, hogy az engem körülvevő homály talán nem csak az álmos szemem játéka. Vettem egy nagy levegőt, és megéreztem. Valami fanyar szag terjengett.

Az ajtóhoz siettem, a biztonsági retesz lánca zörgött a remegő kezem alatt, ahogy kapkodva próbáltam kioldani. Onnan jobban hallottam a lépcsőház plafonján szirénázó füstjelzőt. Résnyire nyitottam az ajtót, mire a lakásom füstjelzője is beszállt a koncertbe. Nem mintha szükség lett volna a figyelmeztetésére, hiszen már a saját szememmel láttam, hogy mi a helyzet. A folyosó megtelt füsttel. A szürke felhők egyre emelkedtek, néha a szemem elé villant egy-egy narancssárga fénynyaláb. Égett az épület.

Becsaptam az ajtót, de egy füstfelhő beszökött, amitől a rémült zihálásom köhögéssé vált. Ki kell jutnom. Azonnal.

Van egy kérdés, amit az emberek gyakran feltesznek maguknak: Mit mentenél meg, ha kigyulladna a házad? Én tudom a választ. Semmit. Megkaphatja a tűz, amit csak akar. Amennyiben mindenki épségben kijut, nem számítanak a hátrahagyott tárgyak.

Gyorsan megtaláltam Fredet. Csak követnem kellett a nyüszítő hangját. Kis teste remegett, ahogy a kabátomba bugyoláltam. A csomag veszettül rángatózott és kapálódzott, mintha megszállta volna valami, de én erősen fogtam, és reméltem, hogy az anyag elég vastag ahhoz, hogy túlélje a karmolásait, amíg kijutunk.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy ki tudok majd menni a bejárati ajtón, hiszen észrevettem a lépcsőkön felkúszó lángokat. Mégis, mit hittem? Hogy át tudok futni rajtuk, mint valami kaszkadőr? Két lépést tettem a folyosón, amikor rájöttem, hogy számomra arrafelé nincs kiút. Gyorsan visszavonultam a füsttel teli lakásom biztonságába, de ahogy ijedten ott álltam, láttam, ahogy az ajtó alatti résen fehér füstkígyók kúsznak be. Fred kiugrott a kabátból, amikor leraktam, és amennyire lehetett, az ajtó alá tömtem, de olyan erővel, hogy több körmöm letört, bár akkor ezt észre sem vettem. A füst továbbra is kúszott befelé, lassan, lustán, mintha tudná, hogy nem kell sietnie. Semmi ok a sietségre, tényleg. Viszont nekem minden okom megvolt a kapkodásra. Olyan erővel téptem le egy másik kabátot az akasztóról, hogy kijött a falból a kampó. Más körülmények között biztos aggasztott volna a kár, de akkor fel sem fogtam. A kabátok ideiglenes menedéket nyújtottak, de a mögöttük szivárgó füst nagyon elszánt volt.

A nappaliba siettem, az ablak a főútra nézett. Az alattam lévő lakás ablakán lángok szökdöstek ki, egy ijesztő pillanatban azt hittem, hogy ember, de csak a függöny rángatózott a lángolásban. Három emelet magasságából nézve az utca újra és újra eltűnt, majd felbukkant a hatalmas vándorló füstfelhő mögül. A réseken át láttam, ahogy az emberek kiözönlenek az épületből. A legtöbbjük futott; volt, aki meg sem állt, pedig akkor már nem voltak veszélyben. Átrohantak az üres úton és tovább, mintha a tűz még mindig a nyomukban járt volna. Láttam, ahogy mások térdre borulnak, talán hálából, amiért élve kijutottak. Voltak, akik hánytak. A látványtól nekem is felkavarodott a gyomrom.

Próbáltam nem gondolni a hegyes vaskorlátra, ami az épület földszinti lakásai előtt szegélyezi a járdát, miközben ügyetlenül igyekeztem kinyitni az ablakot. Tudtam, hogy ha megállnék, és ebbe akár egy másodpercre is belegondolnék, a lelki szemeimmel látnám magam, ahogy felszúrva rángatózom a fájdalomtól, mint egy hal a szigony végén. Az ugrás pont olyan veszélyes alternatívának bizonyult, mint hogy maradjak.

A párkányra tettem a könyököm, és megpróbáltam minden erőmmel feltolni az ablakot. Nem mozdult. Még csak nem is nyikorgott. Olyan sziklaszilárd volt, mintha szögekkel lett volna lezárva, és akár lehetett is volna, gondoltam, ahogy végighúztam az ujjam a friss festéken, ami miatt teljesen beragadt. Visszaemlékeztem a lakástulajdonos szavaira: Az egész lakás fel lett újítva, minden frissen van festve, mondta büszkén, amikor két hónappal korábban megnéztem a lakást. A felújítás miatt vált véglegessé a döntésem, most azonban úgy tűnt, ennek az életem lesz az ára.

Még párszor megpróbáltam kinyitni az ablakot, de kudarcot vallottam. Az ablak csapkodása haszontalannak bizonyult, mert senki sem vett észre, de így is elpazaroltam vele pár értékes percet. Káosz és zavarodottság uralkodott az utcán. Senki sem láthatott meg, ahogy a beakadt ablakomon dörömbölök. Túl magasan voltam. Megfordultam, és kétségbeesetten keresni kezdtem valamit, amivel be lehet törni az ablakot. Nevetséges tárgyakat kaptam fel, majd tettem vissza. Távirányító, a tányér, amin a pirítósom volt, egy párna… Inkább lassításra kényszerítettem magam.

Gondolkodj! Gondolkodj! Használd az agyad!, mondta egy hang, amit már rég hallottam. Az ijedtségtől lassú és ostoba lettem, de ezt nem engedhettem meg magamnak. Próbálj meg egy másik ablakot!, vetette fel a hang, én pedig bólintottam, mintha valaki más adta volna az ötletet.

A konyha és a fürdőszoba ablakát biztonsági rácsok védték, amik mindig is egy börtön rácsaira emlékeztettek. Borzasztó volt belegondolni, hogy ma este pontosan azzá is váltak. A hálószobaablak egy kis oldalsó utcára nézett, és volt alatta egy lapos tető. Ráeszméltem, hogy az az egyetlen kiút, ha átrohanok az otthonomon, ami már nem nyújt kényelmet és biztonságot. Egy füsttel teli Alcatraz volt, nekem pedig nagyon kevés időm maradt kiszökni belőle.