Amikor kiolvad a szív

1. fejezet-2

Egy félig elfeledett tanács arra késztetett, hogy becsukjam a háló ajtaját. Vicces, miket tárol az agy, hátha egyszer szükség lesz rá. Egy nap lehet, hogy megmenti az életed. Fred már az ablakban nyávogott, amikor széthúztam és letéptem a függönyt. A széliránynak köszönhetően alig volt füst az ablak előtt, de hiába tűntem láthatónak az utcáról, mert senki sem volt ott, hogy lásson. Mindenkinek a figyelmét az épület homlokzata kötötte le.

A keskeny utca, ami a lakásom mellett húzódott, mindig csendes volt, még nappal is. Ebben az éjszakai órában üresen állt, mint egy sivatagi országút. Becsuktam a szemem, és topográfiai szempontból megpróbáltam elképzelni az egymás mellett elhelyezkedő épületeket, amelyek mellett annyiszor elsétáltam. A sarkon, ahol a szemeteskukák laktak, volt egy tárolóhelyiség, ami a mosodához tartozott. Az az a lapos tető, amelyre ki kell másznom, gondoltam, ahogy lenéztem a moha lepte aszfaltkockára, két emelettel alattam. Hirtelen sokkal messzibbnek tűnt, hiszen most le kellett ugranom.

Az ugrás gondolata félelmetes, de még félelmetesebb volt rádöbbenni, hogy nem vagyok rá képes. Ha nagy rajongója lettem volna a friss levegőnek, vagy azok közé tartoztam volna, akik nyitott ablaknál alszanak, már tudtam volna, hogy a szökési tervem lehetetlen küldetés. A hálószoba ablaka nem nyílt, kivéve a kis külön ablakszárnyat a tetején. Miért nem gondoltam bele abba, hogy vészhelyzet esetén lehetetlen kijutni a szobából?

Haragomban megütöttem dupla ablak megerősített üvegét, kilincset keresve, amelyről tudtam, hogy nem létezik. A pánik gyorsabban lepte el a gondolataimat, mint a támadó lángok az útjukba kerülő tárgyakat. Kinyitottam a kis felső ablakot, ameddig csak lehetett, de azt igazán nem lehetett tágra tárni. Maximum a fejemet tudtam volna átpréselni a nyíláson, de arra már nem volt esély, hogy a testem is átférjen. Ha soha nem ettem volna egyetlen szelet pizzát vagy hamburgert, még akkor is lehetetlen vállalkozás lett volna. Csak Houdini vagy egy sovány tízéves tudott volna kijutni a szűk nyíláson. Vagy egy macska. Egy macska ki tudna jutni.

A hűvös októberi szellő könyörtelenül csábító volt. Éreztem a szabadságot. Éreztem az illatát, még ha bele is rondított a füst és az égő fa szaga. Csak elérni nem tudtam.

– Segítség! – sikítottam.

Rájöttem, hogy felnőttként most először sikítottam életemben. Furcsa volt. Mintha csak tettettem volna, hogy veszélyben vagyok. Mintha ez az egész nem lehetne igaz. A bejárati ajtóm felől meghallottam egy furcsa pukkanó hangot.

– Segítség! Segítség! Segítség! – üvöltöttem az éjszakába. Úgy tűnt, nem felejtettem el, hogyan is kell.

Senki sem jött. Senki. Folytattam a kiabálást, remélve, hogy a káosz és a hangzavar közepette legalább egy fül meghallja a kétségbeesett kiáltásaimat. Amikor az épületben lévő összes lámpa villódzott, majd kialudt, és rám borult a teljes sötétség, megint sikítottam. A hálószoba ajtajához rohantam, kinyitottam, majd gyorsan becsuktam. Most már tudtam a bejárati ajtó felől hallott furcsa hang okát. Felgyulladt az ajtó, és lángolt a keret. Úgy nézett ki, mint egy pokolba vezető kapu.

Néha, még ha tudod is valamiről, hogy nem fog működni, akkor is meg kell próbálni. Felkaptam a faszéket az étkezőasztalom mellől. Tölgyfából készült, és keménynek éreztem, ahogy megragadtam. Megvártam, amíg a szemem megszokja a sötétséget, de addig is elpróbáltam párszor a csapást. Amikor készen álltam, megtöröltem a kezem a pizsamanadrágomba, és az ablak közepébe vágtam a széket.

Nem számítottam rá, hogy betörik. Tudom, hogy a dupla ablakok nem ilyen törékenyek. De azt hittem, talán megreped vagy meghajlik. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a szék lepattan róla, mintha egy trambulin lett volna. A visszapattanás erejétől elestem. A levegő tisztább volt a padlóhoz közel, de nem töltöttem ott elég időt ahhoz, hogy kiélvezzem. Felvettem a széket, és megint megpróbáltam. Az ablak nem mozdult, de a szék apró darabokra tört.

Miután a kabátommal is összetűzött, nem lepett meg, hogy Fred mindenfelé kapkodott, amikor felvettem, és az ablakhoz cipeltem. Otthoni macska volt. Almot használt, és fogalma sem volt a kinti világ veszélyeiről. Csakhogy az igazi veszély most odabent leselkedett rá. Megfordítottam a kezemben, és egy hosszú pillanatig a szemébe néztem. Ha ez egy Lassie-film lett volna, akkor megmondtam volna neki, hogy keressen segítséget. Meghagytam volna neki, hogy találjon valakit, akinek van egy magas létrája. De ez a való élet, és a legjobb, amit remélhettem, hogy legalább az egyikünk kijut ebből a lakásból. Megpusziltam a macskát a kobakján, és a kis nyíláshoz emeltem. Egypár másodpercig csak nézett, mintha kétségbe vonná a döntésem. Nem hibáztatom. Hiszen hatalmasat kellett ugrania. Amikor már majdnem meggondoltam magam, éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, aztán már ott sem volt. Lenéztem a tetőre, de már eltűnt.

A füst egyre vastagabb lett, hiába tömtem mindent az ajtó alá, amit találtam. Tudtam, hogy ezzel csak pár percet nyerek. A mobiltelefonomra gondoltam, ami a dolgozóasztalomon töltődött. Vajon lett volna értelme felhívni a tűzoltókat, és megmondani nekik, hogy bent ragadtam a lakásomban? Alig bizonyult jobb tervnek, mint megkérni a macskát, hogy szóljon valakinek. Lenyeltem egy ismeretlen hangot, ami túl hisztérikus lett volna nevetésnek.

Láttam, ahogy elgurul a kocsija az oldalsó utcán. Láttam, ahogy lelassul az épület mellett. Megragadtam a gyöngyös sálat, amit aznap felvettem, és kilengettem az ablakon, mint Aranyhaj a hajfonatát. Valaki biztos meglátja. Az autó megállt a kereszteződésnél, majd továbbhajtott. Annyira frusztrált voltam, hogy lefejeltem az ablakot, de olyan erősen, hogy fájt. Reménytelen. Egy csodára lenne szükség, hogy valaki megtaláljon a tűz előtt.

És ekkor megtörtént a csoda.

A kis nyíláson át egy autó motorját hallottam, a kocsi gyorsított, majd láttam, amint visszatolat, és megáll az út közepén. A sofőr kiugrott. Körülbelül egyidősnek tűnt velem, talán egy kicsit idősebbnek. Csak egy szóval tudnám leírni az ábrázatát. Elborzadt.

– Segíts! – kiáltottam, a hangom pedig sírássá vált a megkönnyebbüléstől, amit még túl korai volt éreznem.

Egy pillanatra azt hittem, hogy nem hallott, mert nem mozdult, és nem felelt semmit. Csak bámulta az ablakot. Aztán hirtelen tangótáncos módjára oldalra rántotta a fejét, ahogy az utca végére, majd a főútra nézett. Lépett kettőt, megállt, majd rám kiáltott.

– Maradj ott!

Nem mintha lett volna más választásom, gondoltam, de hevesen bólogattam.

– Kérlek, siess! Szerintem egyre közelebb ér a tűz! – kiáltottam ki a résen.

Már majdnem a sarkon volt, amikor hangos robbanás rázta meg az épületet. Üvegtörést és sikolyokat hallottam. Nem tudtam, mi okozta vagy honnan jött, de feltételeztem, hogy az amúgy is borzasztó helyzet még rosszabbá vált. A megmentőm is biztos így gondolta, mert hirtelen megállt, hintázott egy kicsit a talpán, majd visszafutott felém. Más körülmények között lenyűgözött volna az atletikussága, ahogy felugrott az egyik kuka tetejére, onnan pedig a lapos tetőre vetette magát. Alám állt. A fejem még mindig kikandikált az ablakon, mint egy kocsiban utazó kutyáé.

– Ki tudod nyitni az ablakot? – kérdezte. Készen álltam elnézni neki a „maradj ott!” megjegyzést, de… ha ilyen egyszerű lenne, nem megtettem volna? Hálátlanság volt egy olyan megmentőben reménykedni, aki nálam tisztábban látja a helyzetet?

– Nem! – kiáltottam vissza. Rosszul éreztem magam a bennem gyülemlő harag miatt. Nem mintha bármi is az ő hibája lett volna. Legalább próbált segíteni. – És dupla üvegezésű; nem törik be. Már próbáltam.

Hol rám, hol az ablakra hunyorított.

– Előbb-utóbb minden betörik – jelentette ki. Körbefordult, nem is tudom, mit keresett. Talán egy mágikus ablaktörő készüléket. Nem talált semmit, így hát visszafordult felém. – Hol próbáltad betörni? – kérdezte sürgetően.

Nem értettem, miért fontos ez, mégis felemeltem a kezem, és az ablak közepére mutattam. Ránéztem, és láttam, hogy a fejét rázza.

– Az nem jó. A leggyengébb pontok az alsó sarkok. Próbáld meg újra!

Ezt hogyhogy nem tudtam eddig? Lenéztem a férfira, aki öt másodperc alatt idiótából zsenivé változott.

– Valami hegyes fémtárgy kell – üvöltötte fel.

– Olló? – kérdeztem, és most neki kellett úgy tennie, mintha egy értelmi fogyatékossal beszélne.

– Valami nehéz.

Megráztam a fejem. Nem tudom, milyen nőket ismert, de úgy látszik, olyanokat, akik feszítővasat tartanak az ágyuk alatt. Mondott még valamit, de nem fogtam fel, mert a mellettem lévő fal hirtelen sisteregni kezdett. Rémülten a gipszkartonra néztem. Olyan hangja volt, mintha kígyók bujkáltak volna a fal mögött, vagy mintha egy csapat miniatűr szakács kevergetne valamit. Buborékok jelentek meg; először nem fogtam fel, hogy ez milyen veszélyes. És ezek a kis fehér buborékok kezdték ellepni a falat, majd másodpercek alatt kidurrantak, ahogy az olvadó festék megadta magát a hőségnek. Csak bámultam, ahogy újabb és újabb pattanásszerű buborékok jelentek meg a felszínen, mintha az egész felület valami súlyos bőrbetegségben szenvedne. Ez így is volt.

A férfi továbbra is az ablakom alatt kiabált. Lehámoztam a tekintetem a falról, és a szavaira összpontosítottam.

– Egy vasaló. Egy vasaló hegyével be tudod törni.

A fejem olyan gyorsan pördült meg, hogy a nyakamban lévő összes csont tiltakozni kezdett. A szobám sarkában ott volt a vasalódeszka, amit előző nap elfelejtettem eltenni. És a vasalódeszka közepén ott pihent a kis háztartási készülék, ami lehet, hogy élve kijuttat innen.

Szeretném azt mondani, hogy az első csapásra betört az ablak, de nem így történt. Négy vagy öt ütés kellett, amíg meg nem jelent az ablak sarkában egy kis lyuk. Olyan volt, akár egy golyónyom, gondoltam, ahogy láttam a pókhálósodó üveget körülötte. Hallottam, ahogy a tetőn álló férfi biztatóan éljenez, mielőtt felkiabál.

– Még egyszer!

A lyuk egyre csak nőtt, a végére már úgy nézett ki, mintha egy bowlinggolyó repült volna át rajta. Még egypár ütés, és az ablak egyszer csak eltűnt. Csináltam volna valamit örömömben, de még levegőt is nehéz volt venni. A második rétegen gyerekjáték volt áttörni. Hallottam a hulló szilánkok csörömpölését, és reméltem, hogy a megmentőm nem felfelé nézett, amikor sikerült az áttörés.

Kihajoltam, és lenéztem a férfira, aki mindvégig biztatott. Egy Júlia sem nézett még a Rómeójára több hálával.

– Takard le a keret alját valamivel, mielőtt kimászol! – tanácsolta bölcsen, és amikor megláttam a kiálló szilánkokat az ablak alján, megörültem a felvetésének.

Megmenekülni egy lángoló épületből, miközben szanaszét vágod magad, elég pocsék halál.

Lehúztam a takarót az ágyamról, és a keretre dobtam. Ez csak pár másodperc volt, de pont ennyi időre volt szükség. Mintha a tűz titokban a tökéletes pillanatra várt volna, hogy elkapjon. Kimásztam az ablakon, leültem a párkányra, a füst pedig körbevett. Azt hiszem, a megmentőm arról mondott valamit, hogy engedjem le magam, ne csak ugorjak. De hirtelen a mellettem lévő fal, akár a gránát, felrobbant. Hallottam a derékig érő hajam sistergését, és éreztem a nyakamon az égető fájdalmat.

Leugrottam.