Amikor kiolvad a szív

2. fejezet-1

2. FEJEZETKésőbb azt mondta, úgy néztem ki, mint egy tüzes angyal, ahogy alászálltam az égből. Nagyon romantikus megfogalmazása életem legrémisztőbb pillanatának. A hajam szárnyak módjára röppent fel, a hajszálak végén apró lángokkal. Mondjuk, a landolás már nem volt annyira angyali. Szinte rázúdultam, ahogy kitárt karral próbált elkapni. Az lehetetlen volt. Kiadott egy hangot, valami nyögés és morgás keverékét, ahogy ledöntöttem a földre, és a mellkasára érkeztem, kiszorítva az összes levegőt a tüdejéből. Csoda, hogy egyikünknek sem tört el egyetlen csontja sem a négyméteres ugrás következtében, de nem volt sok időnk ezen tűnődni, mert a nagy és közeli veszély a hajam közelében fenyegetett.

Tanultam elsősegélyt. Szerintem még jelvényt is kaptam rá cserkészlány koromban, de más tudni, hogy mit kellene csinálni, és más rávenni a rémült tested, hogy csinálja – az két külön dolog.

– Ne mozdulj! – kiáltotta a megmentőm, ahogy megráztam a fejem, és ezzel rontottam a helyzeten. Tenyerével lenyomott a nedves, mohás tetőre, és puszta kézzel kezdte oltani a tüzet. A sistergés és a borzasztó szag a mai napig megjelenik a rémálmaimban. A szagot részben az égő hajam okozta, részben egy elfüstölt bőrdarab, amiért a bátor megmentőm egy méretes foltnyi bőrfelületet veszített a csuklójáról. Felemeltem a kezem, és csatlakoztam hozzá a lángok eloltásában. Minden ösztönödnek ellen kell állnod, amikor szó szerint tűzbe teszed a kezed. Az önfenntartás és a saját irhám mentése segített ahhoz, hogy megfeledkezzem a fájdalomról, és addig ütlegeljem a lángokat, amíg el nem alszanak. Fogalmam sincs, őt mi motiválta.

Végre kialudtak. Biztos tombolt bennünk az adrenalin, mert mindkettőnknek jajgatnia kellett volna a fájdalomtól, de egyikünk sem vette még észre a sérüléseinket. Az még odébb volt.

– Jól vagy? – Ugyan az arcát közel tette az enyémhez, továbbra is kiabálnia kellett, hogy elnyomja a szirénák hangját. Rábólintottam a megmentőmre, akinek a keze még mindig a földön tartott.

– Minden rendben – nyugtatott –, ne sírj, most már biztonságban vagy!

Kinyitottam a szám, hogy elmondjam, nem sírok, de ekkor megéreztem a fülemen a könnycseppeket. Megpróbáltam beszélni, de csak köhögni tudtam. Gyorsan felkapta a fejét, amikor látta, hogy tágra nyílik a szemem a felénk hulló lángoló törmelék láttán. Némán lebegtek lefelé, mint lángoló őszi falevelek, és egy nagyobb darab, ami szerintem a függönyöm volt, lustán ereszkedett felém. A férfi, megragadta a felsőmet, és magához húzott. A lángoló függöny pont ott landolt, ahol azelőtt a fejem volt.

– Menjünk innen! – mondta, és talpra állított.

Félve követtem a tető széléhez, tekintetem pedig a felettünk lévő ablakra tapadt, ahol a tűz éhesen felfalta mindenemet.

Könnyedén lemászott a tetőről, de láttam, hogy vigyáz a megégett kezére. Elkezdtem érezni a saját sérülésem, és tudtam, hogy nem vagyok képes úgy csimpaszkodni a tető szélén, mint ő.

– Ugorj! Elkaplak – mondta a megmentőm az alattam lévő árnyékok közül.

Hálátlanság lett volna emlékeztetni, hogyan alakult ez legutóbb. Becsuktam a szemem, és összegyűjtöttem az összes maradék bátorságom.

– Nem hagyom, hogy leess! – ígérte. Lenéztem a férfira, aki feltartotta az egyetlen ép karját. – Bíznod kell bennem! – mondta, miközben hezitáltam.

Egy égő fadarab esett nem sokkal mögém, és az arról lehulló parázs egy része a hátamon landolt. Leguggoltam, majd leültem. Félresöpört egy tincset a homlokáról, és a riadt arcomra nézett.

– Gyere! Itt vagyok – biztatott, ahogy egyre közelebb kerültem a tető széléhez… Aztán leugrottam.

Nem tudom, hogy bátorságból vagy reflexből kapott-e el két kézzel. Az égési sérülése iszonyúan fájhatott, amikor ráestem, és ugyan nyögött egyet, a fogása nem enyhült. Karjában cipelt el az út végéig, pedig addigra már magamtól is oda tudtam volna sétálni.

– Valaki segítsen! Segítségre van szükségem! – kiáltotta.

Alakok közeledtek felénk a sötétből, és több kéz nyúlt értem. Nagydarab, sárga szegélyes egyenruhát viselő tűzoltók emeltek ki a karjából, majd leraktak egy fal elé, a többi sokkolt áldozat mellé. A tömegben elvesztettem a megmentőmet, miután a tűzoltók elvezették tőlem.

Két tűzoltóautó jelent meg a helyszínen, és néztem, ahogy erős vízsugarakkal támadják az épületet felemésztő lángokat. Elgondolkodtam, mennyire valószínűtlen, hogy ez a hely újra az otthonom lesz. Tíz perccel később, amikor a tető egy része beszakadt, rájöttem, hogy hivatalosan hajléktalan lettem. Nem volt semmim, csak a ruhák, amelyekben voltam: pingvinmintás pizsama és bolyhos mamusz. Azt sem tudtam, hogy Fred épségben kijutott-e, és ez engem sokkal jobban aggasztott, mint a sérülésemet kötöző elsősegélynyújtó tűzoltót. A kezét a vállamra tette, és pontosan elmondta, mit gondol a macskám felkutatásának ötletéről.

– Ha megnézhetném…

Megrázta a fejét.

– Elég macskát láttam kirohanni égő épületekből ahhoz, hogy tudjam, az öné már nagyon messze járhat. Adjon neki időt lenyugodni, és higgye el, visszajön!

A mellettem ülő emberhez fordult. A macskám alacsony helyezést kapott a prioritási listáján. Felnéztem a tetőtéri lakás égő maradványaira. Lehet, hogy Fred tényleg visszatér, ahogy a tűzoltó jósolta, de ez a romhalmaz már sosem lesz egyikünk otthona sem.

Remegve összehúztam a vállamra helyezett takarót. A hidegrázás mélyről jött, és nem sok köze volt a fagyos októberi levegőhöz. Rengetegen vettek körül, én mégis teljesen egyedül éreztem magam, ahogy a falnak dőlve ültem a földön. Még csak nem is láttam a férfit, aki megmentett. A körülöttem nyüzsgő emberek szinte mind a telefonjukba beszéltek, informálták a szeretteiket, hogy jól vannak. Nekem is fel kellett volna hívnom pár számot, de mivel a telefonom por és hamu volt, éreztem, ezzel még várnom kell.

Engem helyeztek be elsőként egy mentőautóba. Szerencsére mindenki épségben kijutott, és a legtöbb sérülés az enyémhez hasonló volt: könnyű égési sebek, enyhe füstmérgezéssel. Mind nagyon szerencsések voltunk. Mielőtt elindultunk, megpillantottam a férfit, aki megmentett. Sietve kerülgette az embereket, mintha keresett volna valamit vagy egy személyt. Mielőtt kiszólhattam volna neki, valaki becsukta az ajtókat, és megcsapta az autót, mintha egy lovat akarna útnak indítani. A sziréna kék fénye beborított minket, ahogy elindultunk a kórház felé.

A mappa rezgett a térdemen, mintha a baleseti osztály váróját földrengés érte volna. A toll, amit egy madzaggal a laphoz rögzítettek, jobbra, majd balra gurult, aztán lepottyant, és eltűnt. Az extrém stressz volt az oka, hogy reszkettem, és szerintem mindenki megerősíthetné, hogy kiugrani egy égő épületből, az egyik legjelentősebb stresszfaktor. Kétségkívül életem második legrosszabb napja volt.

Ránéztem a kitöltendő táblázatra. Nem voltak nehéz kérdések, de mégsem tudtam könnyen megválaszolni az összeset. Név. Oké, az megvan. Lakcím? Arra gondolnak, ami egypár órája leégett? Vagy talán a szüleim címét kéne leírnom, miközben több mint háromszáz kilométerre laknak, és tizenkét éve nem élek velük? Vagy azt, hogy mostantól hol fogok lakni? Mert ha igen, akkor ötletem sincs, mit kéne odafirkantanom.

A telefonszámra vonatkozó kérdés is trükkös.

Volt egy telefonszámom, de a mobil, amiben lakott, már nem létezik. Szülők. Jó, ez menni fog, gondoltam, ahogy leírtam a pontozott vonalra apám és anyám nevét. Persze, amennyiben nem tervezik értesíteni őket. A szüleim éppen nyaraltak, apám szívinfarktusa óta először. A rossz hír közlése túl nagy kockázat lett volna.

Abbahagytam az írást, amikor egy pár kormos tornacipőt pillantottam meg a székem előtt. Lassan felemeltem a tekintetem. Észrevettem egy nagy lyukat a farmerján, aztán a minden bizonnyal fehér pólóját, ami most úgy nézett ki, mint egy mosószerreklámban a mosás előtti ruha. Lassan jutottam el az arcáig, de már a cipőjéről felismertem.

– Hát itt vagy – mondta megkönnyebbülten –, már kezdtem azt hinni, hogy másik kórházba vittek.

Az arcára néztem az idegennek, aki mindent megtett, hogy élve kikerüljek a lakásomból, és hirtelen minden, amit mondani akartam, a torkomon akadt. Hat különböző nyelven is meg tudnám köszönni, de sehogy nem mutathatná ki azt a hálát, amit érzek.

– Hogy érzed magad? Látott már orvos?

Megráztam a fejem, és észrevettem, hogy ugyanolyan ideiglenes fásliban van a keze, mint nekem.

– Tehetek érted valamit? Kell bármi?

Aggódva nézett rám.

A bőre koszos. Az én hibám. A ruhái szakadtak, a karja pedig megégett. Mind a kettő az én hibám. Ennek ellenére, úgy tűnt, csak az én állapotom foglalkoztatja, nem a sajátja.

Az aggodalma kicsalta belőlem, képtelen voltam magamban tartani, addig sem, amíg emberekkel voltam körülvéve. Kínosan hangos sírásra fakadtam.

Nem helyes amiatt bírálni embereket, ahogyan mások szorongására reagálnak. Vannak férfiak, akik nem tudnak mit kezdeni egy síró nővel. Egyszerűen nincsenek erre programozva. Szerencsére az előttem álló férfi nem ilyen volt. Leült mellém a narancssárga székre, és átölelt. Nem kérdezte, hogy zavar-e, ha egy ismeretlen ilyen meghitten magához ölel, de őszintén szólva, nem tudom, mit válaszoltam volna. Hálásan a mellkasába temettem az arcom, magamba szívtam a füst, mosószer, izzadság és tusfürdő szagát, majd hagytam, hogy a teste eltompítsa a sírásom hangját. Vannak nők, akik halkan, szinte elegánsan sírnak. Akiknek sosem ered meg az orra, miközben hüppögnek. Sajnos én nem ilyen vagyok. Felemeltem a fejem, és egy nagy, ovális foltot hagytam a pólóján. Megragadta a magazinokon lévő zsebkendős dobozt, és a kezembe adta.

Nem siettetett. Nem kérdezősködött, csak várt.

– Jobb? – kérdezte, amikor a kezemben lévő használt, gombóccá gyűrt zsebkendők kezdtek már úgy festeni, mint egy golflabda.

– Igen. Bocsánat a… pólód miatt – mondtam – és a nadrágod meg a…

– Nem számít – nyugtatott meg.

Megráztam a fejem, és ekkor megéreztem az égett haj szagát. Korábban a csípőmig ért a hajam, most pedig a vállamig sem.

– Az sem számít – tette hozzá –, ez a jó a hajban. Hogy visszanő.

Oldalra dobtam a kezemben lévő tincset, mert tényleg nem volt fontos.

– Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg neked…

– Akkor ne köszönd! – vágott közbe.

A szeme karamellszínű, jegyeztem meg magamban. Ha más körülmények között lennénk, megkérdezném, hogy kontaktlencsét hord-e, ugyanis még sosem láttam ezt az árnyalatot. Mézes, borostyános, homokszínű pettyekkel.

– A nevedet sem tudom.

– Be…

– Ben Stevens – szólalt meg egy nővér, kezében egy listával, és végignézett a pácienseken, mintha aukción lenne és az első licitre várna. A férfi felállt, és mosolyogva rám nézett.

– Ez a nevem – mondta halkan, majd a nővér felé fordult. – Itt vagyok. – Előrelépett, és láttam egy pillanatra, ahogy a fájdalomtól grimaszol, amit gyorsan el is fedett egy mosollyal.

– Sophie vagyok. Sophie Winter – mondtam egy kis hezitálás után, majd kinyújtottam a kezem.

Megfogta, de ahelyett hogy megrázta volna, csak gyengéden megszorította. Ezt tarthattam volna furcsának és túlzottan intimnek is, de egészen mást éreztem.

– Tudom – mondta halkan, majd elengedte a kezem, és merev léptekkel a nővér felé indult.

Először nem esett le, hogy rám vár. Azt hittem, csupán véletlen egybeesés, hogy őt láttam meg először, ahogy kiléptem a rendelőből, miután bekötözték a karom.

– Hogy alakult? – kérdezte Ben, és ellökte magát a faltól, amelynek támaszkodott.

Megvontam a vállam.

– Szerintem jól. Vissza kell majd jönnöm az égési osztályra – lenéztem a kezemben lévő papírra – kedden.

Felmutatott egy ugyanolyan papírt.

– Szintúgy.

Az ajkamba haraptam, ahogy elöntött a bűntudat.

– Annyira sajnálom, hogy bajod esett miattam! Igazi hős voltál ma este. Kapnod kéne egy érmet vagy valamit.

Fura képet vágott, és tudtam, ő nem olyan férfi, akinek szüksége lehet ilyen dicséretekre.

– Bárki megtette volna, amit én – mondta –, tényleg, bárki.

Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, ezért nem mondtam semmit. Egy ideig csak néztük egymást, és éreztem, hogy a rövid és szokatlan találkozásunk lassan a végéhez közeledik, ez pedig valamiért zavart. Mintha befejezetlen dolgom lett volna vele.

– Épp hívni akartam egy taxit, hogy elvigyen a kocsimhoz. Vársz valakire? Vagy elvigyelek valahová? Innen merre mész?

Üres tekintettel ránéztem, majd fel a faliórára. Majdnem hajnali három. Nem volt ruhám, pénzem taxira, és nem volt hová mennem, de ezt nem akartam elmondani ennek a hősies és elbűvölő idegennek.

– Én… szerintem felhívom az egyik barátomat, és megkérem, hogy jöjjön el értem.

Olyan gyorsan került a farzsebéből a kezembe a telefonja, hogy akár bűvész is lehetett volna. Általában jól megtippeltem, kinek mi lehet a foglalkozása, de nála fogalmam sem volt. El tudtam képzelni öltönyben egy tárgyaláson, vagy farmerben meg bakancsban, ahogy a szabadban dolgozik. Több árulkodó jelre volt szükségem, nem elég a kulturált, tanult emberre utaló hang és az izmos test.

– Ezen fel tudod hívni.

– Köszönöm – motyogtam, és egy sor üres székhez léptem, hogy telefonáljak. Megvártam, amíg az automata felé fordul, és elkezdi a gombokat nyomkodni, majd bekapcsoltam a telefonját. Ebben az órában csak egyetlen ember volt a szüleimen kívül, akit felhívhattam. A telefon ugyanolyan volt, mint az enyém, úgyhogy gond nélkül tudtam használni. Amikor azonban előttem volt a billentyűzet, éreztem, ez nem fog működni. Becsuktam a szemem, és koncentrálni kezdtem, mintha egy szeánszon lettem volna.

Tudtam Julia számát. Jobban ismertem, mint a sajátomat. Évek óta nem változott, és szinte mindennap beszéltem vele. Azt a tizenegy számot nem felejthetem el. Gondolkodás nélkül be kéne tudnom ütni őket. Talán ez volt a problémám; túlságosan is koncentráltam. Hagytam, hogy az ujjaim önálló életre keljenek. Az első két tévesen hívott illető csak motyogott, morgott, és remélhetőleg visszafeküdt aludni. A harmadik szimplán bunkó volt. Beavattam volna a helyzetembe, de lehetetlen volt megszólalni a szüntelen káromkodása közben.

Ben elborzadt, amikor visszasétált hozzám két pohárral a kezében, és azt látta, hogy csendesen sírok, miközben egyik kezemből a másikba dobálom a telefonját, mintha zsonglőrködni tanulnék.