Lisey története

I. LISEY ÉS AMANDA (Minden ugyanaz)-2

– Ceruzával és halványan számoztam be a holmikat – folytatta Amanda. – És mindig olyankor csináltam, ha éppen háttal álltál, vagy kimentél a szobából, mert tudtam, ha észreveszed, biztosan rám szólsz, hogy hagyjam abba.

– Nem szóltam volna rád. – Lisey elvette Amandától a kis jegyzetfüzetet, melynek lapjai felpuhultak Amanda izzadó tenyerében. – Nyolcszáznegyvenhat. Ez rengeteg! – Lisey jól tudta, hogy a fal mellett nem az O, a Good Housekeeping vagy a Ms. számai állnak kupacokban, ezeket a magazinokat ő is szívesen elolvasta és járatta volna, Scott azonban inkább olyan lapokat olvasott, mint a Little Sewanee Review, a Glimmer Train, az Open City meg néhány érthetetlen nevű kiadványt, például a Piskyá-t.

– És még messze nem értem a végére – bökött Amanda a többi könyv- és folyóirathalomra. Ahogy Lisey alaposabban szemügyre vette a kupacokat, látta, hogy nővérének tökéletesen igaza van. Nyolcszáznegyven-valahánynál jóval több újság és könyv sorakozott a fal mellett, az biztos. – Összesen csaknem háromezer, és hogy hová pakolod őket, vagy kinek van rá szüksége, arról fogalmam sincs. Én csak azt a nyolcszáznegyvenhatot írtam össze, amelyikben rólad is van kép.

Amandának ezt olyan ügyetlenül sikerült közölnie, hogy Lisey először nem is értette, miről beszél a nővére. Amikor aztán leesett neki, miről van szó, nagyon megörült. Sosem jutott eszébe, hogy létezhet egy ilyen titkos gyűjtemény, és egy napon váratlanul fényképek kerülnek elő a Scott-tal eltöltött évekről. De ahogy jobban belegondolt, nem is tűnt olyan különösnek az egész. Több mint huszonöt éve voltak házasok, amikor Scott meghalt, és a férfi világéletében megrögzött és nyughatatlan utazónak számított, felolvasások és előadások követték egymást, ide-oda cikázott az országban, miután befejezte aktuális regényét, és még nem vágott bele a következőbe, évente nem kevesebb mint kilencven egyetemre látogatott el, mindeközben egy pillanatra sem zökkent ki a ritmusból, és látszólag szüntelenül ontotta magából a novellákat. A legtöbb útjára Lisey is elkísérte. Hány meg hány motelben vasalta ki azzal a kis svéd gőzölős vasalóval férje öltönyét, miközben a tévé folyamatosan talkshow-zsoltárokat duruzsolt a háttérben, Scott pedig a hordozható írógépén kopogott (eleinte) vagy a laptop jóval halkabb billentyűjét verte (később), miközben a fejét lehajtva, homlokába hulló hajjal meredt a papírlapra vagy a monitorra.

Manda savanyú képpel nézett a húgára, szemmel láthatóan nem tetszett neki, ahogyan Lisey reagált.

– Azokat karikáztam be, több mint hatszázat, amelyekben tiszteletlenül bánnak veled a szöveget kísérő fényképen.

– Valóban? – ámuldozott Lisey.

– Megmutatom. – Amanda egy darabig némán tanulmányozta a jegyzetfüzetét, majd odalépett a fal mellett sorakozó irathalmokhoz, újra belepillantott a noteszbe, és végül kiválasztott két újságot. Az egyik a Kentuckyi Egyetem félévente megjelenő, kemény kötésű és nem éppen olcsó folyóirata, a másik meg egy Readers’ Digest méretű, leginkább valami egyetemi újságra emlékeztető kiadvány, a Push-Pelt volt, melynek hangzatos, de semmitmondó neve is sejteni engedte, hogy angol szakos diákok fejéből pattant ki.

– Nyisd ki, nyisd csak ki! – utasította Lisey-t Amanda, és ahogy a kezébe nyomta a két kiadványt, Lisey orrát megcsapta nővére izzadt testének erős és fanyar szaga. – Kis flecnikkel jelöltem meg az oldalakat, látod?

Flecnik. Az anyjuk így nevezte a papírfecniket. Lisey először a Kentuckyi Egyetem kiadványát ütötte fel a megjelölt oldalon. Nagyon jól sikerült, jó minőségben kinyomtatott kép szerepelt az oldalon róla és Scottról. A férje épp az emelvény felé tartott, ő a háta mögött állt, és tapsolt. A közönség a nézőtéren szintén tapsolt. A kép a Push-Pelt-ben már közel sem volt ilyen jó minőségű, a pontmátrix pontjai akkorák voltak, mintha tompa hegyű grafitceruzával rajzolták volna, a gyenge minőségű papírból pedig jókora faszilánkok dudorodtak ki, Lisey azonban majdnem elsírta magát, amikor meglátta a fotót. Scott éppen valami sötét és zajos helyiségbe lépett be. Az arcán szétterülő Scott Landon-vigyor is azt bizonyította, hogy nagyon bejött neki a hely. Lisey pár lépéssel lemaradva, szemmel láthatóan jókedvűen lépdelt, a vaku éles fénye az ő mosolygós arcát is megvilágította. Még azt is meg tudta állapítani, hogy a kék Anne Klein ingjét viselte, a bal oldalán azzal a vicces, vörös csíkkal. Deréktól lefelé már nem látszott, mi van rajta, és bár nem emlékezett, konkrétan melyik esten készült a kép, abban biztos volt, hogy Scott farmert viselt. Ha este bulizni ment, mindig kopott farmert vett fel. A kép mellett a következő felirat volt olvasható: Scott Landon, az élő írólegenda (barátnője társaságában) a múlt hónapban beugrott a Vermonti Egyetem Stalag 17 Clubjába. Landon zárásig maradt, felolvasott, táncolt, bulizott. Ez a fickó tudja, hogyan kell élni.

Hát igen. Ez a fickó tényleg tudta, hogyan kell élni. Ezt Lisey is tanúsíthatta.

Ahogy végignézett a hatalmas folyóirathalmon, úrrá lett rajta a döbbenet, hogy milyen kincseket rejthet, és rájött, hogy Amandának végül mégis sikerült a lelkébe gázolnia, sikerült olyan sebet ejtenie rajta, ami még sokáig vérezni fog. Vajon Scott volt az egyetlen, aki tudott a sötét helyek létezéséről? A sötét és mocskos helyekről, ahol teljesen egyedül van az ember, és egyetlen hang sem jön ki a torkán? Lehet, hogy ő nem volt annyira tisztában ezekkel a dolgokkal, mint Scott, de azért így is eleget tudott. Azt például biztosan tudta, hogy a férjét rémképek gyötörték, és naplemente után sosem nézett tükörbe – sőt lehetőség szerint, semmilyen fényvisszaverő felületre. Mindezek ellenére Lisey szerette őt. Mert Scott tudta, hogyan kell élni.

Ennek azonban vége. Scott már nem él. Eltávozott az élők sorából. Lisey élete új szakaszába lépett, attól a pillanattól fogva szólóznia kellett, és már késő volt, hogy visszaforduljon.

Megborzongott, és olyan dolgok jutottak eszébe,

(az a lilaság, az a tarkafoltos oldalú lény)

amiket jobb elfelejteni, ezért megpróbálta elterelni a figyelmét.

– Annyira örülök, hogy megtaláltad ezeket a képeket – fordult Lisey kedvesen Amandához. – Ugye tudod, hogy milyen jó nővér vagy?

Bár a lelke mélyén remélni sem merte, Lisey mégis bízott benne, hogy megjegyzése kizökkenti Amandát dölyfös és pipiskedő hangulatából. Manda az őszintétlenség jelei után kutatva döbbenten pillantott húgára, ám nem sikerült rajtakapnia Lisey-t. Aztán lassacskán lecsillapodott, és könnyebben szót lehetett érteni vele. A homlokát ráncolva elvette Lisey-től a jegyzetfüzetet, mintha nem emlékezne pontosan, hogy került oda. Lisey, figyelembe véve a mániákus precizitással összeírt számjegyeket, úgy gondolta, hogy ez nagy előrelépést jelenthet.

Aztán Manda bólintott egyet, mintha eszébe jutott volna valami nagyon fontos dolog, amiről nem szabad megfeledkeznie.

– Amiket nem karikáztam be, azokban legalább megemlítik a neved. Lisa Landon, valós személy. Végül pedig néhány számot bekereteztem. Ezeken a képeken egyedül szerepelsz! – Amanda szigorú, már-már fenyegető pillantást vetett Lisey-re. – Szerintem érdemes azokat is megnézni.

– Az biztos. – Lisey megpróbált izgatottnak tűnni, de közben elképzelni sem tudta, miért érdekelhetné néhány fotó, amin egyedül szerepel, és amik az alatt a borzalmasan rövid időszak alatt készültek, amikor egy igazi férfi volt a társa – egy jó ember, nem egy inkunk, valaki, aki tudta, hogyan kapja össze magát –, akivel élete minden pillanatát megosztotta. Lisey a változatos méretű és formájú kiadványokból álló folyóirathegyekre és -völgyekre pillantott, elképzelte, milyen lenne az emlékzug padlóján (hol máshol) törökülésben ülve, kupacról kupacra haladva, egyesével végiglapozni az összes magazint, és kikeresni a róluk készült fotókat. Biztos volt benne, hogy a képeken, amik annyira feldühítették Amandát, mindig valamivel Scott háta mögött áll, felnéz rá. Ha a képeken a közönség tapsol, Lisey is tapsol. Az arca nyugodt, alig árulkodik az érzéseiről, figyelmesen követi az eseményeket. Az arcára van írva, hogy Scott nem untat engem. Az arcára van írva, hogy Scott nem hoz lázba. Az arcára van írva, hogy Nem őrülök meg érte, és ő sem őrül meg értem (hazugság, hazugság, hazugság). Az arcára van írva, hogy minden ugyanaz.

Amanda utálta ezeket a képeket. Mert a húga csak köret volt a főfogás mellett, a köszörű a kés alatt. Egyik-másik fotón Lisey Mrs. Landon, vagy esetleg Mrs. Scott Landon néven szerepelt, néha pedig – ez volt a legelkeserítőbb – meg sem említették a nevét. Vagy egyszerűen csak odafirkantották, hogy Scott Landon csaja. Amanda szemében ez felért egy gyilkossággal.

– Mandy?

Amanda a húgára nézett. A fény könyörtelenül megvilágította nővére arcát, és Lisey ekkor rádöbbent, hogy Manda ősszel betölti a hatvanat. Hatvan év! Ebben a pillanatban Lisey-nek eszébe jutott, mi gyötörte annyi álmatlan éjszakán át a férjét – ezt a dolgot a Woodbody-félék soha az életben nem tudják meg, legalábbis, ha rajta múlik. Valami tarkafoltos, végtelen oldalú dolog, amit legjobban talán azok a rákos betegek értenek meg, akik a gyógyszeres pohárba nézve észreveszik, hogy már egy szem fájdalomcsillapítót sem találnak, és tudják, reggelig nem kapnak többet.

Közel van már, drágám. Nem látom, de hallom, ahogy zabál.

Fogd be a szádat, Scott, fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Lisey? Mondtál valamit? – kérdezte Amanda.

– Á, csak motyogok. – Lisey mosolyogni próbált.

– Scott-tal beszéltél?

Lisey nem erőltette tovább a mosolygást.

– Azt hiszem, igen. Néha még mindig beszélek hozzá. Őrültség, mi?

– Nem hinném. Feltéve, ha működik a dolog. Szerintem az az őrültség, ami nem működik. Én már csak tudom. Van némi tapasztalatom. Nem igaz?

– Manda…

Amanda azonban a folyóirat-, évkönyv- és diákmagazin-halmok felé fordult. Amikor újra Lisey szemébe nézett, bizonytalan mosoly bujkált az ajkán.

– Jól tettem, Lisey? Csak segíteni akartam…

Lisey megfogta és gyengéden megszorította Amanda kezét.

– Sokat segítettél. Mit szólnál hozzá, ha most eltűnnénk innen? Zuhanyozhatsz először, ha akarsz.

4

Eltévedtem a sötétben, de te megtaláltál engem. Lázas voltam, borzalmas láz gyötört, és te jeget hoztál nekem.

Scott hangja.

Ahogy Lisey kinyitotta a szemét, úgy érezte, egy pillanatra elbóbiskolt, miközben mindennapi teendőit végezte. Rövid, de döbbenetesen élethű álmában Scott halott volt, ő pedig nekilátott, hogy hatalmas erőfeszítések árán rendbe rakja a férfi dolgozószobáit. Miután kinyitotta a szemét, már tudta, hogy Scott valóban meghalt, ő pedig a saját ágyában aludt, miután hazafuvarozta Mandát, és rájött, hogy valójában most álmodik.

Úgy érezte, a holdfényben úszik. Egzotikus virágok illata csapta meg az orrát. A simogató nyári szellő hátrafésülte a homlokából a haját, az a fajta szél volt, amely jóval éjfél után, titkos és az otthonodtól távoli helyen támad fel. Közben mégis úgy érezte, otthon van, otthon kell, hogy legyen, mert a pajta előtt állt, amelyben Scott dolgozószobái voltak, a szobák, melyek annyi inkunk kíváncsiságát tüzelték fel. Ráadásul Amandának köszönhetően most már az is kiderült, hogy a szobák az ő és néhai férje fényképeit rejtik. Az eltemetett kincset, az elásott zsákmányt.

Jobb lenne, ha nem néznéd meg azokat a képeket, susogta a fülébe a szellő.

Ó, ehhez semmi kétség nem fér. De mégis megnézi majd őket. Nem tehet mást, most, hogy tudja, ott lapulnak a padlásszobában.

Lisey örömmel nyugtázta, hogy egy hatalmas, holdfénnyel bevont vászonzsákon repül, amelyre a következő szavakat nyomtatták: PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT. A vászon szélére csomókat kötöttek, mintha zsebkendő lett volna. Lisey-nek nagyon tetszett ez a furcsa repülőalkalmatosság. Úgy érezte, egy felhőn utazik.

Scott. Megpróbálta hangosan kimondani a férfi nevét, de képtelen volt. Az álom nem engedte. A pajtához vezető kocsifelhajtó a szeme láttára tűnt el. Aztán a pajta és a ház közötti udvar következett. Az épületek helyén sötétlila virágokkal teli, holdfényben úszó, hatalmas rét látszott. Scott én szerettelek téged, megmentettelek, én…

5

Aztán felébredt, és a saját hangját hallotta, feküdt a sötétben, és mint egy mantrát, a következő szavakat ismételte: Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked. Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked. Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked. Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked…

Sokáig feküdt mozdulatlanul az ágyban, és arra a forró augusztusi napra gondolt, mikor Nashville-ben jártak. Nem először érezte baromi nagy kiszúrásnak, hogy egyedül kell élnie, miután olyan sokáig élt Scott-tal. Azt hitte, két év elég, hogy ez a rossz érzés kicsit csillapodjon, de tévedett. Az idő látszólag semmi mást nem tett, csak kicsorbította a bánat és a szomorúság élét, így aztán a fájdalom már nem belehasít a lelkébe, hanem szétmarcangolja. Mert igazából nem volt minden ugyanaz. Sem odakint, sem idebent, legalábbis vele nem. Egyedül feküdt abban az ágyban, amelyikben régen Scott-tal, a magány mindig akkor kínozta a legjobban, amikor felébredt, és rádöbbent, hogy rajta kívül senki sem lakik ott, hogy a hatalmas házban most már csak ő és a falban motoszkáló kisegér lélegeznek.