Lisey története

I. LISEY ÉS AMANDA (Minden ugyanaz)1 Lisey Landon mindenkinél jobban tudta, hogy a nyilvánosság számára a híres írók hitvesei szinte teljesen láthatatlanok maradnak. Férje elnyerte a Pulitzer-díjat és a Nemzeti Könyvdíjat, Lisey azonban egész életében mindössze egyetlen interjút adott, egy népszerű női magazin, „Igen, a felesége vagyok!” rovatának. Ráadásul az ötszáz szavas interjú felében arról kellett értekeznie, hogy a beceneve a „Sziszi”-re rímel, a fennmaradó helyet pedig Lisey Landon nagyszerű marhahátszín-receptje töltötte ki. Amanda, a nővére megjegyezte, hogy az interjút kísérő képen Lisey kövérnek látszik. Lisey mindegyik testvére tudta, hogyan csináljon felfordulást („keverik a kakit”, mondogatta ilyenkor az apjuk), és hogyan teregesse ki mások szennyesét, Amandát azonban kimondottan nehezére esett megkedvelni Lisey-nek. Amanda, a legidősebb (és egyben legfurcsább) Lisbon Falls-i Debusher lány, egyedül élt abban a szél és rossz időjárás ellen védett kis házban, amelyet Lisey vett neki, nem messze Castle View-tól, hogy Lisey, Darla és Cantata könnyebben szemmel tarthassák nővérüket. Hét éve vette a házat Amandának, öt évvel Scott halála előtt. Scott fiatalon távozott az élők sorából. Idő előtt, ahogy mondani szokás. Lisey mind a mai napig képtelen volt felfogni, hogy Scott már két éve halott. A két év egyszerre tűnt végtelennek és egyetlen pillanatnak. Mikor Lisey-nek végre sikerült időt szakítania, hogy nekiálljon rendbe rakni Scott irodáját – ezt a gyönyörűen megvilágított, hosszú szobákból álló épületrészt, a pajta fölötti padlásteret –, Amanda a harmadik napon beállított, mikor Lisey éppen végzett a külföldi kiadások leltárjával (több száz könyvről volt szó), és nekilátott összeállítani egy listát a bútorokról, kis csillagokkal jelölve meg azokat a darabokat, amelyeket meg akart tartani. Már várta, hogy Amanda mikor kérdezi meg, miért nem halad gyorsabban, az isten szerelmére, de a nővére semmit sem kérdezett. Miután Lisey végzett a bútorokkal, és a legtágasabb helyiségben sorakozó, Scott levelezését tartalmazó kartondobozok fárasztó – és egész napos programnak ígérkező – átnézésével folytatta volna a munkát, úgy vette észre, mintha Amanda nem lenne képes elszakadni a dolgozószoba déli falán óriási halmokban álló emléktárgyaktól. Oda-vissza átvizsgálta a fal mellett sorakozó dobozokat, egész nap alig szólalt meg, de szorgalmasan jegyzetelt a keze ügyében lévő kis füzetbe. Lisey nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres, vagy mit irkál a füzetébe. Ahogyan azt Scott nemegyszer megjegyezte, Lisey birtokában volt az egyik legritkább emberi adottságnak: ha békén hagyták, nem ütötte bele az orrát mások dolgába. Kivéve, ha úgy érezte, valaki valami nagy disznóságra készül, ez pedig Amanda esetében sajnos mindig benne volt a pakliban. Amanda az a típus volt, aki nem tudta megállni, hogy ne kíváncsiskodjon, az a fajta nő, aki előbb-utóbb kiböki, ha valami piszkálja a csőrét. Amanda férje még 1985-ben lépett le délre Rumfordból, ahol akkoriban laktak („mint két torkosborz, akik benn ragadtak a szennyvízcsatornában”, állapította meg Scott egy délutáni látogatást követően, miután megfogadta, hogy többé az életben be nem teszi a lábát Amandáékhoz). Egyetlen gyermekük, akit Intermezzónak kereszteltek el, és Metzie-nek becéztek, 1989-ben északra indult, és Kanadában kötött ki (kamionsofőr szeretője szöktette meg). „Az egyik északra, a másik délre szállt, a harmadik lepcses szája soha be nem állt.” Ezt a versikét az apjuk mondogatta mindig gyerekkorukban, és meg kell hagyni, Dandy Dave Debusher lányai közül Manda volt az, aki tényleg képtelen volt befogni a lepcses száját, ezek után nem csoda, hogy először a férje, aztán a saját lánya is faképnél hagyta. Bármennyire nehéz is volt néha szeretni őt, Lisey mégsem akarta, hogy Amanda egyedül maradjon a rumfordi házban. Ami azt illeti, tartott tőle, hogy nővére valami hülyeséget csinál, ha túl sokáig társaság nélkül marad, és bár sosem beszéltek erről egymással, Lisey biztos volt benne, hogy Darla és Cantata is ugyanígy éreztek. Végül aztán megbeszélte a dolgot Scott-tal, és megtalálta a helyes kis Cape Cod stílusú, sátortetős, manzárdos házat, amit potom kilencvenhétezer dollárért – kápében és azonnal fizetve – vesztegettek. Amanda nemsokára beköltözött, és így testvérei könnyebben szemmel tudták tartani. Azóta Scott meghalt, és Lisey hosszú idő után végre rászánta magát, hogy rendet rakjon férje dolgozószobáiban. Már negyedik napja pakolt, bedobozolta Scott regényeinek külföldi kiadásait, megjelölte és valamennyire rendbe rakta a levelezését, kigondolta, hogy melyik bútorokat tartja meg, és melyikektől próbál majd megszabadulni. Miért érezte mégis úgy, mintha sehol sem tartana? Az első pillanattól fogva tudta, hogy ezzel a munkával nem szabad kapkodni. Még akkor sem, ha Scott halála óta folyamatosan levelekkel és telefonhívásokkal (sőt nemegyszer személyesen is) zaklatják. Lisey úgy gondolta, hogy azok, akiket ennyire érdekelnek Scott kiadatlan írásai, végül úgyis megkapják, amit akarnak, de meg kell várniuk, amíg ő hajlandó kiadni ezeket a munkákat a kezéből. Eleinte nem fogták fel pontosan, mi a helyzet. Lisey ötlete nem aratott osztatlan sikert, ahogyan mondani szokás. Mostanra azonban a legtöbbjük beletörődött a dologba. Lisey legalábbis így gondolta. Sokan sokféleképpen nevezték Scott hátrahagyott munkáit. Ezek közül a memorábilia volt az egyetlen, amelynek jelentésével Lisey pontosan tisztában volt, de volt egy másik, egy vicces szó, inkunkábilla vagy valami ilyesmi. A türelmetlenek, a behízelgők, a felháborodottak mind ezt akarták megszerezni – Scott inkunkábillá-ját. Lisey egy idő után csak inkunkoknak nevezte ezeket az embereket. 2 Lisey-n úrrá lett a csüggedés – főleg miután Amanda megjelent a színen –, úgy érezte, mintha alábecsülte volna a rá váró feladatot, vagy (meglehetősen) túlbecsülte a képességeit, és nem készült fel arra, milyen elkerülhetetlen felfordulással jár a rendrakás: az alsó szinten, a régi pajtában bútorok sorakoztak, felcsavart és összekötözött szőnyegek, a kocsibehajtón a sárga Ryder kisteherautó állt, amely az ő és a Galloway család telkét elválasztó deszkakerítésre vetette árnyékát. És persze nem feledkezhet meg Scott dolgozószobájának lelkéről, a három asztali számítógépről sem (eredetileg négy volt, de az emlékzugban álló gépet Lisey saját kezűleg vágta tönkre). Minden egyes modell újabb és könnyebb volt, mint az előző, de még a legújabb is igazi monstrum. Bár mindhárom gép kifogástalanul működött, csak jelszóval lehetett belépni, Lisey-nek azonban fogalma sem volt, Scott milyen jelszavakat adott meg. Sosem kérdezte meg tőle, éppen ezért azt sem tudta, milyen elektronikus kacatokat tárol a merevlemezen. Listákat a bevásárláshoz? Verseket? Pornót? Lisey tudta, hogy a gépek rá vannak kötve az internetre, arról viszont halványlila gőze sem volt, milyen oldalakat látogatott Scott. sss? Drudge? Hank Williams Lives? Madam Cruella’s Golden Showers & Tower of Power? Őszintén remélte, hogy ez az utóbbi kimaradt, különben találkozott volna a számlákkal (vagy legalábbis szemet szúrtak volna azok a furcsa utalások a havi számlakivonatokon), de persze Lisey azt is tudta, hogy ezzel a baromsággal csak önmagát csapja be. Mert ha Scott el akart sumákolni egy ezrest havonta, simán meg tudta csinálni. És a jelszavak? Az egészben az volt a vicces, hogy Scott minden bizonnyal elárulta volna, ha megkérdezi. Lisey egész egyszerűen elfeledkezett erről. Talán majd ha Amanda hazamegy, megpróbálja begépelni a saját nevét. Arra azonban, hogy a nővére záros határidőn belül eltűnik, nem sok esély volt. Lisey hátradőlt székében, és hátrafújta a haját a homlokából. Ha ilyen tempóban haladok, júliusra sem kerülnek sorra a kéziratok, gondolta. Az inkunkok begőzölnek, ha rájönnek, milyen csiga vagyok. Főleg az a fickó, aki legutóbb jelentkezett. Ez úgy öt hónapja történt. A pasas nem húzta fel magát, sikerült igen udvarias hangot megütnie, úgyhogy a végén Lisey kezdte azt hinni, ő talán más, mint a többiek. Lisey elmesélte, hogy Scott dolgozószobái csaknem másfél éve üresen állnak, hogy már majdnem sikerült összeszednie az erejét, és elhatározta, hogy végre rendet rak és kitakarít. A látogató, bizonyos Joseph Woodbody professzor, a Pittsburghi Egyetem angol tanszékén tanított. Scott is ezen az egyetemen tanult. Woodbody „Scott Landon és az amerikai mítosz” című előadása igen népszerű volt a diákok körében. Ráadásul abban az évben négyen írtak szakdolgozatot Scott Landon műveiből Woodbodynál, éppen ezért borítékolni lehetett, hogy a harcos inkunk komolyan nyomulni kezd, mikor Lisey homályosan nyilatkozott a hagyaték rendezéséről, és olyanokat mondott, hogy valószínűleg előbb-utóbb sort kerít rá, és szinte majdnem biztos, hogy még ezen a nyáron rendbe rakja Scott szobáit. Egészen addig, amíg Lisey azt mondta, hogy majd felhívja, ha „lecsillapodnak a kedélyek”, Woodbody egész ügyesen türtőztette magát, akkor viszont elvesztette a fejét. Olyanokat mondott, hogy azért, mert egy amerikai íróóriás megosztotta vele az ágyát, még nem jogosult automatikusan rá, hogy az irodalmi hagyatékát is ő rendezze. Azt mondta, ehhez a munkához szakemberre van szükség, és ha jól tudja, Mrs. Landonnak nincs egyetemi diplomája. Emlékeztette, hogy eddig is rengeteg időt vesztegettek el Scott Landon halála óta, és hogy bizonyos híresztelések kaptak lábra. Scott Landon ugyanis feltehetően hatalmas mennyiségű kiadatlan munkát hagyott hátra: novellákat, sőt nagy valószínűséggel teljes regényeket is. Nem lenne hajlandó akár csak egy kis időre beengedni őt a dolgozószobába? Engedje meg, hogy legalább belekukkanthasson az irattartó szekrényekbe és az asztalfiókokba, és akkor legalább a vadabb híreszteléseknek elejét lehetne venni. Persze ha úgy látja jónak, természetesen végig ott maradhat mellette, ez magától értetődik. – Kizárt dolog – csattant fel Lisey, és ajtót mutatott Woodbody professzornak. – Még nem állok készen rá. – Elnézte a férfinak az övön aluli ütéseket, legalábbis megpróbálta elnézni őket, mivel sejtette, hogy Woodbody legalább olyan eszelős, mint a többi próbálkozó. Csak ügyesebben és valamivel hosszabb ideig tudta eltitkolni, milyen is valójában. – Ha készen állok, mindent végig akarok nézni, nem csak a kéziratokat. – De… – Minden ugyanaz – bólintott komoly arccal Lisey. – Nem értem, mire céloz. Még szép, hogy nem értette. Ez a kifejezés Scott és az ő közös nyelvéből származott. Hányszor toppant be Scott ezzel a kiáltással: „Hé, Lisey, megjöttem, minden ugyanaz?” Azt értette rajta, „minden rendben?”, „semmi gáz?” De mint ahogyan az ilyen kifejezéseknek – Scott egyszer tartott erről egy kiselőadást, annak ellenére, hogy Lisey már rég tudta, miről van szó –, ennek is volt valami szűkebb, intimebb jelentése. A Woodbodyhoz hasonló figurák soha az életben nem fogják fel, mit jelent valójában az, hogy minden ugyanaz. Lisey egész álló nap magyarázhatná, Woodbody akkor sem értené, miről van szó. Hogy miért? Azért, mert a professzor igazi inkunk, és ha Scott Landon neve szóba került, az inkunkokat kizárólag egyetlen dolog érdekelte. – Mindegy – mondta végül Lisey Woodbody professzornak azon az öt hónappal ezelőtti napon. – Scott értené, miről beszélek. 3 Ha Amanda megkérdezi Lisey-től, hová tette a cuccokat Scott „emlékzugából” – a díjakat, plaketteket meg hasonlókat –, Lisey kamuzott volna valamit (egész jól füllentett annak ellenére, hogy csak elvétve gyakorolt). Amanda azonban nem kérdezett semmit. Egyre feltűnőbben lapozgatta kis jegyzetfüzetét, és szemmel láthatóan arra várt, hogy a húga kérdezzen rá, mit csinál. Lisey azonban nem kérdezett semmit. Azon tűnődött, milyen üres lett ez a sarok, milyen üres és sivár, most, hogy Scott cuccai eltűntek onnan. Egy részük tönkrement (például a számítógép-monitor), vagy annyira megkarcolódott és behorpadt, hogy többé nem lehetett használni. Ha ezekből az emléktárgyakból kiállítást rendezne, több kérdés merülne fel, mint amennyire valaha választ kapna. Végül Amanda feladta, és a jegyzetfüzetét felcsapva így szólt: – Ezt nézd! Nézd csak meg. Manda az első oldalon kinyitotta, és Lisey elé tartotta a füzetet. A kék vonalakon a bal oldali apró spiráloktól indulva, egészen a lap jobb széléig számok sorakoztak (mint egy kódolt üzenet, a New York utcáin kószáló eszelősök mutogatnak ilyeneket, akikbe lépten-nyomon belebotlik az ember, mert a közpénzen működtetett elmegyógyintézetek szép lassan becsődölnek, gondolta Lisey). Manda a számjegyek legnagyobb részét bekarikázta. Néhányat bekeretezett. Lapozott egyet, a következő két oldal is számokkal volt teleírva. Az azt követő lap felénél azonban véget ért a számsor. Az utolsó szám mintha 846 lett volna. Amanda a szeme sarkából nézett Lisey-re, kipirult arcán vidám, de fölényes kifejezéssel, amiből régen – mikor ő tizenkettő, Lisey pedig kétéves volt – már sejteni lehetett, hogy ennek sírás lesz a vége. Legtöbbször Amanda arcán csorogtak a könnyek. Lisey azon kapta magát, hogy érdeklődve (bár kissé félve) várja, vajon ezúttal mit takar Amanda arckifejezése. A nővére attól a pillanattól kezdve furcsán viselkedett, hogy aznap délelőtt beállított. Talán csak a fülledt, fullasztó meleg volt az oka, azonban sokkal valószínűbb, hogy barátja hirtelen felbukkanása miatt akadt ki. Ha Manda megint egy súlyos érzelmi válság felé robog, mert Charlie Corriveau dobta, Lisey tudta, jobban teszi, ha minél előbb fedezékbe vonul. Sosem kedvelte Corriveau-t, a bankárt, sosem bízott meg benne. Különben is, hogyan bízzon meg az ember olyasvalakiben, akit – ahogyan azt véletlenül meghallotta a tavaszi pikniken a Mellow Tigerben – Nagy Lyukasztónak hívnak a haverjai. Miféle becenév ez egy bankárnak? És egyáltalán, mit jelent? Ráadásul Corriveau tisztában volt vele, hogy Manda régebben súlyos lelki problémákkal küzdött… – Lisey? – szólalt meg Amanda a homlokát ráncolva. – Jaj, ne haragudj! – riadt fel Lisey. – Kicsit elbambultam. – Ez elég gyakran előfordul veled – jegyezte meg Amanda. – Szerintem Scott miatt szoktál rá. Figyelj, Lisey! Megszámoztam Scott újságait, folyóiratait meg tudományos cuccait. Tudod, amit a fal mellé pakoltál. Lisey bólintott, mintha sejtette volna, hová akar kilyukadni a nővére.