A lány, aki megszökött Auschwitzból

Chapter 3

Żywiec-hegység, Lengyelország, 1944. július 6.

Az előttük húzódó utat magasra nyúló hegyek és smaragdzöld völgyek szegélyezték, hosszan és üresen terült el a kora hajnali napsütésben. A halványkék égbolt alatt a friss levegő az igazság ígéretének illatát hozta feléjük. Mala kék overallja poros volt és gyűrött az újabb, erdőben töltött éjszaka után. Elégedetten rágcsált egy fűszálat, a legkevésbé sem zavarta korgó gyomra. Mellette Edek egy vidám dallamot fütyült, átölelte Mala vállát. SS-egyenruhájának zubbonya ki volt gombolva, és halvány moha- és füstszagot árasztott.

– Éhes vagy, Mally? – Hirtelen abbahagyta a fütyülést, amikor a nő gyomra különösen hangosan megkordult.

Mala bátran és szerelmesen hátrahajtotta a fejét, Edek borostás, lebarnult arcára nézett, a szemében végtelen odaadás tükröződött.

– Letérhetünk az útról, hogy keressünk még egy kis gombát – javasolta Edek, és közben a nő arcát kutatta.

Jóval azelőtt, hogy megszöktek volna Auschwitzból, megígérte Malának, hogy gondoskodik róla, és akár az élete árán is megvédi, mindent megtesz, hogy elfeledtesse vele a haláltábor borzalmait, ehelyett arra kényszerítette, hogy végtelen hosszan meneteljen vele félig kitaposott utakon, gombán meg bogyókon éljenek, a csillagos ég alatt aludjanak úgy, hogy csak az ölelő karja védi az elemektől.

Azt viszont nem tudta, hogy Malának ennél többre nem is volt szüksége: csak Edek karjára, ami átöleli, és friss levegőre, amelyben nem lehet érezni a krematóriumok bűzét. Az éhség volt a legkisebb gondja – Auschwitz jól megtanította arra, hogyan éljen csupán egy kis kenyérhéjon.

– Nem, még nem akarok megállni – felelte Mala. – Menjünk tovább! Minél hamarabb elérjük a falut, annál jobb. Majd veszünk ennivalót és neked civil ruhát. – Huncut tekintettel nézett végig a szerelmén. – Különben a partizánok ott helyben lelőnek, ha ilyen ruhában jelensz meg előttük.

Edek a zsebében megérintette a megolvasztott fogaranydarabkákat – a kemencéknél dolgozó Sonderkommando tagjaitól kapott, hátborzongató ajándékot –, majd bólintott, és megszaporázta a lépteit, mintha nem hallható, erőteljes hang űzte volna: Kerüljetek biztonságba, mondjátok el a partizánoknak a történeteteket, vezessétek őket és a győztes Vörös Hadsereget erre a nyomorult helyre, és bosszuljátok meg az összes ártatlan lelket, akit el kellett égetnünk az SS-vadállatok miatt.

Az SS-vadállatok, akiknek az egyenruháját most is viselte.

Végighúzta a kezét a merev, szürkészöld gyapjún, és arra a pillanatra gondolt, amikor végre letépheti magáról ezt a gyűlöletes ruhát, és elégetheti, hogy ne maradjon belőle semmi, csak hamu.

Mala abbahagyta a cipője bekötését. Edek néhány lépéssel előtte járt, és vágyakozva nézte a hegyeket.

Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy nem hallotta Mala hangjának halálos színezetét, amikor a nő a nevén szólította:

– Edek!

A háta mögül hallatszott a halálra vált, elfojtott hang, amelyből csak úgy sütött a rémület.

Mosolyogva megfordult – Mi az, szerelmem? –, majd érezte, hogy lefagy a mosolya a nő hamuszürke arca és mereven előreszegeződő tekintete láttán. Úgy tűnt, mintha az egész világ fájdalma ott tükröződne aranyszínű szemében, amelyből hirtelen eltűnt minden csillogás.

Edek megállt, nem mozdult, lassan követte Mala tekintetét, és érezte, hogy fekete szakadékba zuhan, amikor megpillantott két egyenruhás alakot, amint határozottan és céltudatosan feléjük sétálnak.

Valószínűleg a kanyarból bukkanhattak elő, isten tudja miért. Errefelé a németek szinte sosem járőröztek; a szovjet hadifoglyok erről biztosították Edeket és Malát, mivel ők maguk is több sikeres szökést hajtottak már végre. A táborban dolgozó szimpatizáns lengyel civilek pedig örömmel törtek borsot a nácik orra alá azzal, hogy segítettek a foglyoknak.

Rettenetes, émelyítő borzongás futott végig Edek gerincén, felállt tőle a szőr a tarkóján. Végtelen vágyakozással a szemében jobbra, az erdőre nézett, aztán visszafordította a tekintetét a közeledő német határőrökre. Géppisztolyuk csöve fényesen ragyogott a júliusi nap aranyszínű fényében. Edek keserű csalódással bámulta a fegyvereket, dühös könnyek szúrták a szemét. Túl sokszor látta már, hogy a társait leterítik ezek a fegyverek ahhoz, hogy azt remélje, elérhetné az erdőt, a határőrök valahogyan célt tévesztenének ilyen közelről, és Mala megmenekülne a német golyózáportól…

A nő mintha olvasott volna a gondolataiban, megfogta a kezét, kissé megszorította, majd halvány mosollyal megrázta a fejét.

Edek mindig is álmodozó volt, Mala pedig mindig a valóság talaján maradt, és most, hogy a valóság fekete fegyvercsöve nézett a szemébe, hirtelen már nem volt menekvés előle.

– Bocsáss meg, kérlek, Mala… Szeretlek!

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt a német katonák odaértek hozzájuk, fürgén tisztelegtek, és udvariasan azt kérdezték:

– Láthatnám az iratait, kérem, Herr Unterscharführer?