A lány, aki megszökött Auschwitzból

Chapter 4

Auschwitz, 1943. ősz

Edeknek elege volt. A komor gondolat akkor tudatosult benne, amikor a naplemente első sugarai vörösbe vonták a barakk tetejét, és nézte, ahogy Brück, egy SS-tiszt többször egy fogoly fejére tapos térdcsizmájának acélbetétes talpával. Az őr már jó ideje csinálta ezt, az áldozata viszont már régen nemcsak hogy nem tiltakozott, de már nem is mozgott. Az SS ennek ellenére olyan undorodva és kegyetlenül taposta tovább a koponyáját, mint ahogy egy földműves agyonüt egy rágcsálót a lapátjával.

Elvégre a foglyok pontosan ezek voltak az SS számára… férgek. A nácik már a táborban töltött első napjukon az új foglyok tudomására hozták a véleményüket. Edek a legelső politikai foglyok között érkezve részesült ilyen „szívélyes” fogadtatásban, miután 1940 júniusában kábultan és a naptól elvakítva leszállt a vonatról a hírhedt auschwitzi rámpán. Hétszázhuszonnyolc ember érkezett aznap a lengyel katonai barakkokba. Azon a napon Edward Galiński, a tengerészeti iskola kadétja megszűnt létezni. Onnantól kezdve az 531-es számú Häftling – fogoly – lett, akit kényszermunkára ítéltek, mert…

Egészen pontosan mivel is vádolta őt a Gestapo lengyel részlege? Olyan sok idő telt már el, amióta kényszerből aláírta a vallomását, hogy a részletek kimentek a fejéből. Egy gyanúsan behízelgő modorú, szemüveges német tiszt udvariasan elmagyarázta neki, hogy ha Herr Galiński élve akarja elhagyni a Gestapo pincéjét, akkor jobban teszi, ha aláírja ezt az olvashatatlan, német nyelvű szöveget, és bevallja, hogy összeesküvést szőtt a Birodalom ellen a lengyel értelmiség több más tagjával együtt. Edek megpróbálta elmagyarázni, hogy ő csak egy egyszerű vízvezeték-szerelő fia, és soha nem is álmodna arról, hogy az értelmiségi elithez sorolja magát, nemhogy összeesküvésben vegyen részt velük. A német tiszt együttérzőn bólogatott, néhányszor behúzott egyet az öklével Edek halántékába, egy zsebkendővel alaposan megtisztította a kezét, majd azt tanácsolta, hogy gondolja át újra.

A hét végére Edek aláírta a vallomását.

Végül mindenki aláírja, magyarázta neki barátságosan a Gestapo tisztje, amikor betette Edek aktáját a számtalan egyforma, sötétszürke, horogkeresztes mappa egyikébe, amelyek a tarnówi börtön újonnan létrehozott irodájában sorakoztak a fal mellett. A rácsos ablak mögött az 1939-es német megszállás óta a lengyel nemzeti lobogó helyett egy korallpiros, horogkeresztes zászló volt kifeszítve a homlokzatra. Az udvaron korallpiros vértócsa állt a kilyuggatott fal előtt. A német birodalom ellenségeit lőtték le ott – többnyire újságírókat és szabadelvűeket –, akik fellázították a hétköznapi embereket, és összezavarták a fejüket a hivatalos állami propagandával szemben. A Gestapo először az ilyen harsány elemeket iktatta ki. Túl hangosan hangoztatták az igazságot, és ez nem tetszett a náciknak.

A tiszt nem hazudott, tudta meg Edek később azoktól, akik ugyanazzal a transzporttal érkeztek Auschwitzba, mint ő. Mindannyiukat ugyanazzal vádolták.

– Az a bűnünk, hogy fiatal, egészséges férfiak vagyunk, akik fegyvert ragadhatnak, és lázadást szíthatnak a náci seggfejek ellen – mondta az egyikük, miközben szívott egyet a cigarettájából, és apatikusan meredt előre a semmibe. A lábánál egy kis batyuban a saját személyes holmija volt, amit minden fogolynak megengedtek, hogy magával vigyen az új helyre. A célállomás nevét azonban a kísérőjük úgy őrizte, mint valami baljós titkot. Halkan suttogott, mivel a fent említett náci seggfejek vették át a lengyel rendőrök helyét az állomáson, jelenleg pedig ugyanabban a vagonban ültek a padon, mereven bámulták a lengyeleket, és mocskolódva kiabáltak, valahányszor valaki az ablak felé fordította a tekintetét. – Nekik elég az, hogy összeesküvés vádjával elvisznek minket valahova, messze a lakosságtól – folytatta a férfi. – A gyerekes nők és az idősek nem jelentenek rájuk veszélyt, ezért hagyták békén őket a németek. Legalábbis egyelőre.

A fiatalembert Wiesławnak hívták.

Most, három és fél évvel később ott állt Edek mellett, és nézte, ahogy az SS-őr halálra tapossa a foglyot. Amikor Edek lopva a barátjára pillantott, látta, hogy neki is elege van.

– Ki kell jutnunk innen – dörmögte lengyelül.

Balszerencséjére Brück, az SS-tiszt meghallotta. Azonnal megpördült, és megfeledkezett a sárban heverő áldozatáról.

– Már megint a saját disznó nyelveteket használjátok?! – Erősen lihegett. A nyakán kidülledt egy ér SS-jelzéssel ellátott szűk gallérja alatt. – Néhány napot a Strafblockban akartok tölteni, csak hogy felfrissítse az emlékezeteteket, ne felejtsétek el, hogy mi a szabály?

Edek lesütötte a tekintetét, és azonnal bocsánatot kért. Már így is több napot töltött a büntetőcellában, mint amennyit szeretett volna. Az a hely nem volt nagyobb egy kutyaólnál, valójában egy ablak nélküli betonkocka volt csak, még ahhoz sem volt elég magas, hogy az ember felálljon benne. Csupán egy mocskos vödör volt a sarokban, hogy abban végezhesse el a dolgát, és naponta egyszer elé tettek némi ennivalót. De nem a fizikai kényelmetlenség volt az igazi büntetés. Sokkal inkább az a teljes elszigeteltség a koromsötétben, amibe az ember lassan beleőrült. Alig néhány óra elteltével az a bénító érzés lett úrrá a foglyon, hogy élve eltemették, és ezen még az sem segített, ha teli tüdőből ordítani kezdett. Bárki tervezte is azt a borzalmas helyet, nagy gondot fordított rá, hogy ez a cella szinte teljesen hangszigetelt legyen. Az ember a végkimerülésig is ordíthatott, csak a négy fal volt ott, és a saját, rekedt hangjának visszhangja válaszolt kétségbeesett könyörgésére.

Nem, Edek egyáltalán nem akart visszamenni oda.

Az SS-tiszt zsebre dugta a kezét, és odalépett a két lengyel férfihoz. Fiatal volt, mint ők, huszonöt évesnél nem idősebb, ugyanolyan sima arcú és csillogó szemű, csakhogy az ő teste csupa izom volt, a haja pedig nem volt leborotválva, hanem a legújabb divat szerint lenyírva – oldalt és hátul rövid, és a feje tetejéről a szemébe hullt egy hosszú, selymes tincs. A világ árja ura csupán a származása alapján. Kényszeredett mosoly játszott az ajkán.

– Mit mondott neked? – Olyan közel állt Wiesławhoz, hogy az orruk szinte összeért, halványkék szeme pislogás nélkül meredt a fogolyéba.

Edek barátját azonban nem tévesztette meg a hirtelen jött barátságos hang.

– A karóráját dicsérte meg, Herr Scharführer – magyarázta komoly hangon nehézkes némettudásával. – Azt mondta, még sohasem látott ilyen gyönyörű darabot.

Edek ismét tudott levegőt venni. Wiesławra nyugodtan lehetett számítani az ilyen dolgokban – már régen kivívta a táborlakók tiszteletét azzal, hogy feszült helyzetben is képes volt gyorsan gondolkodni.

Az SS-őr ráérősen felemelte a kezét. A napnyugta vörös fénye halványan megcsillant az óra arany számlapján. Bizonyára valamelyik zsidótól lopta, gondolta magában Edek, de természetesen nem mondott semmit, csak ismét bocsánatot kért, hogy az anyanyelvén szólalt meg.

Brück Scharführer az Edek mellkasára tetovált rövid számsorra pillantva látta, hogy egy tábori veteránnal van dolga. Nagylelkűen intett, hogy elmehet.

Edeket nem először mentette meg a veréstől vagy a golyótól ez a szám vagy a politikai foglyokat jelölő piros háromszög. Amióta az SS Auschwitzba szállította az első zsidókat, köztudott lett, hogy a náci gyűlölet leginkább ellenük irányul. A lengyelek hirtelen azon kapták magukat, hogy kinevezték őket kápóknak – fogoly elöljáróknak – a német bűnözőkkel együtt, akik büszkén viselték utcai ruhájukat a rávarrt zöld háromszöggel. Nem mintha Edek bánta volna ezt a változást, de akaratlanul is sajnálta a szegény ördögöket, akiket csupán amiatt mészárolnak le, mert szerintük rossz fajhoz tartoznak.

– Hová mentek? – kérdezte az SS-tiszt.

– Birkenauba, Herr Scharführer – válaszolta azonnal Edek. – Lubusch Rottenführer utasítására.

– Lubusch? A lakatosműhely Kommandoführere?

– Jawohl, Herr Scharführer! Az ő utasítására szoktunk segíteni az ácsoknak.

Edek tovább is akarta magyarázni, de Brücköt már nem érdekelte.

– Tegyétek fel ezt a büdös hullát a kocsira… – mondta, és lustán intett az eszköz felé, amit a foglyok halottszállító kocsinak neveztek. A barakk mellett állt, és már egy kisebb halom holttest hevert rajta. – Aztán menjetek! Dolgozni küldtek ide titeket, nem mások óráját bámulni.

A szavai ellenére önelégülten vigyorgott, és Edek látta, hogy jólesett neki a bók. Az óra valóban nagyon sokat érhetett. Edek arra az emberre gondolt, akitől előbb ezt vették el, majd az életét. Hányinger tört rá.

Ki kell jutnunk innen, mondta korábban Wiesławnak, és komolyan is gondolta. Elege volt az SS-katonákból, akik agyontapossák az ártatlan áldozatokat; elege volt abból, hogy elrabolják a meggyilkoltak értékeit, de mindenekelőtt abból volt elege, hogy tiszteletet kell mutatnia ezeknek az egyenruhás gazembereknek: bocsánatot kérni, ha lengyelül beszélt, lekapni a sapkáját borotvált fejéről, valahányszor valamelyikük a közelébe jött. Elege volt abból, hogy másodrendű embernek tekintik, és ennek megfelelően is kell viselkednie.