KUBA, NAPJAINKBAN
Fáradtan parkoltam le Viñalesben. Még át sem léptem a házam küszöbét, máris hangos ordibálásra lettem figyelmes. A több mint egyórás autóút alatt azon dolgozott minden idegsejtem, hogy ellazuljak és kellő türelemmel bírjak, amikor megérkezem, de hiába.
Gyors léptekkel bementem a házba, majd a lépcsőhöz siettem, hogy az alagsorba érjek. A vastag fémajtóhoz léptem, és a higgadtságomat mérhetetlen düh váltotta fel. Úgy téptem fel az ajtót, mintha papírból lenne, és az érkezésem hatására két döbbent szempárba vesztem. Azonnal csend lett. Annalouisa gyorsan felpattant a földön ülő nő mellől, hogy elém kerüljön és az utamba álljon.
– Ahogy tisztul a tudata, egyre kezelhetetlenebb – mondta nekem köszönés helyett, de a tekintetem nem felé irányult.
– Miért nem hívott? – kérde
