KUBA, NAPJAINKBAN
– Ma különösen szótlan, señor – ült le mellém José a helyi étteremben, amit paladeresnek mondtak az itteniek. Letett az asztalra két Búcanerót, és rábökött a fejével az egyik üveg világos sörre, jelezvén, hogy nekem szánta. Már fél órája csak turkáltam a fekete babbal gazdagított fehér rizsben, és egy falat húshoz sem nyúltam. Nem értettem én sem ezt a bánatot, ami ellepte a szívemet.
– Csak a múlton rágódom – válaszoltam, majd meghúztam az üveget. Jólesett a hűs ital. José csak legyintett egyet.
– Azon már úgysem tud változtatni – mondta. – Felesleges gyötörnie magát miatta. Sok megtört embert láttam már, akik a múltat okolják a nyomorúságos életükért, ahelyett, hogy a jövőbe néznének.
– Nem mondtam, hogy nyomorúságos az életem.
Állta a pillantásomat.
– Én pedig az
