Égető Eszter II. kötet

Fejezet 7

A cserkészgyűlésen nagyon sok megbeszélnivaló akadt, mert József nem volt még otthon. Apa-Józsi már föl-alá járt a szobájában, kezet mosott, aztán még két-háromszor megtette a duplaajtó s a szemben levő fürdőszoba közt az utat, oda pislogva a terített verandaasztalra. Egy idő óta többet evett, s fontos volt neki, hogy az ebédjét, vacsoráját pontosan megkapja. Szólni szégyellt érte, de járt-kelt s a konyhába is bekukkantott. – A gyógyszerész úr már nagyon jár – mondta a cseléd is. A kolbászos krumpli rég félrehúzva állt, s nem értette, mért nem adják be. Eszter azonban húzta a vacsorát, nem akarta, hogy az ura a fia üres helyére megjegyzést tehessen. – Vágjunk még egy kis paprikasalátát – mondta a leánynak. S amire azzal elkészültek, csakugyan József is berobogott. – Apukának már tetszett mondani? – szólt oda az ő csendes módján az anyjának, mialatt a többiek elhelyezkedőben, a széküket tologatták, s ő egy pillanatig még állva maradt. Eszter már nem felelhetett, csak egy gyöngéd-ijedt és mulató pillantást vetett rája. Ebben volt ő több a másik két gyereknél; ilyen pillantásokat csak ővele lehetett váltani. – Gondolom, nem jó lesz, ha mástól tudja meg – morogta oda, mintha csak a kését vagy a szalvétáját kereste volna, amikor már mind elhelyezkedtek. Ezt Eszter is tudta, Micike kisfia is benn volt a cserkészcsapatban, Pauliék azóta már tudják a felajánlást. A sógora holnap áttelefonál az urának. „Te Józsikám, van novatropinod? Átküldhetek érte? Hallom, ti is taníttattok egy tanyait.” Az egész más, ha Józsi akkor azt mondhatja: „Igen, ez megint a feleségem dolga. Én nem törődöm a bolondságaikkal.”

Ahogy az első éhségét elverte, Józsiban rendesen föltámadt az inger, hogy a keserűségein is könnyítsen. Most külön oka is volt erre. Aznap volt a gyűlés, amelyen a hét gyógyszertár kvótáját megállapították. A patikusok közösen fizették az adót, s őrá esett a legnagyobb rész. – Pedig mindenki tudja, hogy Antalék nagyobb forgalmat csinálnak. Két piacnapon összehozzák, amit mi egy héten. A Korona gyógyszertárnak is több receptje van, az meg a kórház-receptúrát szívja fel, a legtöbb orvos arra lakik. De azoknak van magukhoz való eszük… Eszter válasz helyett a kolbászát szeldelte egészen apró karikákra. Ez régi pör volt köztük, a könyvelés. Ő csakugyan azt szerette volna, ha semmit el nem tagadnak. De hát hol van már attól ő is! A gyerekek előtt azonban nem akart úgy felelni, ahogy tudott volna. – Pedig hát mi is azon vagyunk, hogy ne nyúzzanak meg – mondta szelíden, a József dolgára gondolva. – Az, hogy minden deci illatszert be nem írok? Van fogalma magának arról, hogy Antalék mit tagadnak el? Bözsitől tudom, a prakszijuktól. Minden második-harmadik receptet vezetnek be a tételkönyvbe. Magyarországon általános szokás, hogy az adóalap háromnegyed részét eltitkolják. Az adók már úgy vannak kivetve. Csak maga akar itt jó polgár lenni. Hogy az erkölcsi felsőbbségét éreztesse velem.

Eszter csendesen villázgatta a krumplit. – Hát én már ilyen vagyok – mondta ki végre. – Pedig most megint vállaltam egy kis kötelezettséget… – Józsi egy friss kanállal mert az edény aljából, ahol piros volt a zsír, s még párolgott a krumpli. Kérdés helyett csak a kis, tasakos szemét emelte Eszterre. Húsz év alatt ő is megismerte a feleségét. Ez volt Eszternek az a hangja, amelyre ő azt szokta mondani: cinikus. Amíg fiatalok voltak, nem merte ilyen cinikusan bemondani a dolgait. Ez azóta van, amióta a gyerekek megnőttek. Most is biztos rájuk hivatkozva talált ki valamit. – A József osztályfőnöke volt itt – kezdte el Eszter csakugyan. – Őneki ígértem meg, hogy támogatni fogjuk.

Józsi nem szólt; a morcossága még nem látta, mibe kapjon bele. Megállt kanállal várta Esztert, hogy többet mondjon. – Internátust akar csinálni a tanyai gyerekeknek… – Józsi megállt, szeme még túlozta is az értelmetlenséget. Valóban nem értette, miről beszél a felesége, de azt tudta már, hogy nagy ostobaságnak fogja találni. S az arca már azt az elképzelést előlegezte. – Miféle tanyai gyerekeknek? – kérdezte ugyanígy. – Tehetséges, szegény sorsú gyerekeknek – ismételte Eszter. Ő meg úgy mondta, mintha gyengeelméjűeknek mondaná, a kérdésnek megfelelően. – Akik nem tudják a tanítás költségeit megfizetni. – S most mi fizetjük meg helyettük? – kérdezte Józsi… Most már értette a dolgot, a fölháborodást is érezte emelkedni már magában, de még jólesett az elképedést tettetnie. – Gondolhatja, hogy nemcsak mi – mondta Eszter, s az ő csöndes hangján is érzett egy kis ingerültség. A Józsi rosszakaratú bámulása Szilágyi okos, eleven szemét juttatta eszébe. A következő pillanatban azonban már Józsi is föladta ezt az „új kapu” arcát. – Látja, ez a maga nevelése – kiáltott föl. – Ide vezet, hogy a fiúkat elmarta tőlem. Most ilyen bolondságokkal állnak elő.

Más furcsállhatta volna, hogy Józsi az elképedésből egyszerre ilyen konklúzióra fakad. Az állani látszó eszének ugyancsak hosszú gondolatsort kellett befutnia. Eszter azonban nem csodálkozott az átcsapáson, annál kevésbé, mert a gyerekekre vonatkozó vitáik, két-három közbeeső fok után, mindig ide szoktak vezetni. – Most nem az én nevelésemről van szó. Ez Szilágyi tanár úrnak a terve. Őt nem én neveltem. – Tudom, tudom. Ráismerek az Égető fantazmákra. Nem elég, hogy apuska ilyen képzelgésekben töltötte el az életét; azt akarja, hogy Józsefből is holmi apostol legyen. Vagy azt hiszi, én nem látom, mikkel tölti az idejét. – Apuska nem tud logikusan gondolkozni – jegyezte meg József. – Anyuka azt mondta el, hogy Szilágyi tanár úr mit kért, s apuka… Nem fejezte be a mondatot; az anyja könyörgő, sőt fenyegető pillantása elnémította. Eszter semmitől sem félt úgy, mint amikor József a maga csendes, kegyetlen modorában Józsi észjárásában a logikai hibákat kezdte kimutatni. – Igazán kár most apuskát belekeverni. Szilágyi kéréséről van szó. – Értem, értem én nagyon jól. Szilágyi tanár úr nem József, és József nem apuska. Nem kell azt nekem, mint egy hülyének megmagyarázni. Ha magyarázni akarnak, azt magyarázzák meg, mért kell Józsefnek minden ilyenben benne lennie. Mi szüksége van egy jövendő patikusnak népi táncra? Ha hideg a patika, arra fog toporogni? Vagy népi fazekakban fogja a rebarbarát meg a zinkpasztát tartani? Ahelyett hogy bejönne hozzám vagy a természettudományi könyveimet forgatná néha.

Eszter megismételte az iménti könyörgő pillantását, mielőtt még József a száját kinyitotta volna. Az, hogy József patikus lesz-e, állandó kanócként sistergett apa és fiú közt. Az öreg Józsi szerint fiának az érettségi után a patikába kell belépnie, gyakornoknak. József, akit az apja makacssága még jobban felháborított, mint a patikus jövő, a logikátlanságot iparkodott kimutatni. „Apuka egy életen át panaszkodott, hogy patikusnak kényszerítették. S énbelőlem mégis patikust akar csinálni.” De Józsi másképp okoskodott. „Én föl tudtam áldozni magam a családi vagyonért, pedig én határozott technikai tehetség voltam. Hát akkor József, akit az anyja csak úrhatnámságra nevel, s akiben annyi praktikus érzék sincs, hogy egy biztosítékot betegyen. Ha azt akarjuk, hogy éhen ne haljon, neki patikusnak kell lennie. Újságcikkeket kivágni s beragasztani a patikában is lehet.” Ezeket az érveket számtalanszor kicserélték már egymással, úgyhogy Józsefnek most elég volt egyet dörmögnie – „apuka olyan biztosan tudja ezt?” – s az apja, a közbülső fokokat átugorva, itt is rögtön az utolsó érvet mondta ki.