Égető Eszter II. kötet

Fejezet 8

– Még mindig sokkal okosabb, ha patikus lesz, mint ha ilyen szamárságokkal foglalkozik. Azért tanítassam a maguk tehetségeit, hogy eggyel több legyen, aki a tányéromba néz? A művelt országokban azt értik szocializmuson, hogy a munkásnak is legyen fürdőszobája, s autón menjen a munkahelyére. Itt azonban nem vehet az ember autót, mert kétszeresre emelik az adóját. A maguk tehetségeinek kisebb gondjuk is nagyobb lesz, mint hogy hálát érezzenek maguk iránt, amiért kitaníttatták. Attól annak fogják tartani magukat, amik valóban: bolondoknak. Ellenben összehasonlításokat fognak tenni, hogy ők mit esznek és maguk mit esznek, ők miben járnak és maguk miben járnak. A naplopók, mondják majd, őnekik mindenük van. Míg mi, a nemzet fenntartói – mert mind úgy fog itt járni, mintha a dédapja helyett is ő ment volna az eke után –, mi nélkülöztünk. S nem is kell csodálkozni rajta, ha mi magunk terjesztjük ezt az ostoba hitet. Ki a dolgozó ma? Aki ás, arat, szóval olyan munkát végez, amit nem is szabadna, csak géppel végeztetni. Egy gyógyszerész, aki reggeltől estig ott áll a fájós talpán a patikában, s a fejét veszik, ha egy tizedesjegyet eltéveszt, az nem munkás… De én nem bánom, csak neveljenek maguknak sírásókat. Majd ők nem lesznek olyan érzelgősek, ha magukat a szemétre kell dobni.

Eszter ebből a társadalombölcsészeti kitörésből azt látta, hogy a nehezén túl vannak; Józsi a dühét elvont dolgokra pufogtatja ki. Sem a felajánlásból, sem József közbeszólásaiból nem lett olyan vihar, mint tartani lehetett. Most már hamarosan vissza fog esni a szokott epés rezignációba. – Ha egy tanár idejön, nehéz visszautasítani – mondta csöndes fölénnyel. – Lőrinc néhány év múlva érettségizik, rá vagyunk utalva az iskola jóindulatára. S tulajdonképpen nem is olyan nagy dolog az egész. Ha szegény tisztviselők a háromszáz pengőjükből elvállalhatják, s amellett még időt is áldoznak rá, akkor mi sem megyünk tönkre bele. – Miben megyünk mi tönkre? – dörmögte Józsi. – Maguk szerint mi semmiben sem megyünk tönkre. Azt hiszik, az a fél patika egy aranybánya. – Hála isten, elég sokra futja belőle nekem is, magának is – mondta Eszter nyomatékkal.

Józsi erre, hogy magának is, fölütötte kicsit a fejét. A pör után Eszter a pénzügyeket csakhamar visszaengedte az ura kezébe: beérte azzal, hogy megmaradjon ingyen könyvelőnek. Józsi ezt is fölpanaszolta; ő gyámság alatt áll, a felesége minden bevétel-kiadás tételt ellenőriz. Eszter azonban nagyon jól ismerte az ura pénzforrásait. Hol egy mázsa púdert vett hirtelen, hol nagy koffein- vagy szalicil-befektetéseket csinált. Ha apróbb összegekre volt szüksége, elég volt egypár receptet nem blokkolni. Olyasformán volt vele, mint az adóhivatallal. Ezt azonban sosem hozta föl neki, úgyis elég rabszolgának képzeli magát. Most azonban úgy érezte, ideje véget vetni a vitának. – Nem tudom, mire céloz? – nézett rá Józsi. De épp benne volt egy nagyobb kölnivíz-bevásárlásban, s jobbnak látta nem menni tovább. – Különben is a költőpénzből fogom kispórolni – tette le Eszter az utolsó akkordot. – Tudom, tudom, ismerem én a maga költőpénzét. Különben mit is törődöm vele – nyomta a szalvétáját a gyümölcsös tányér mellé. – Majd ha a patika is elúszik, megtanulják a pénzt becsülni. – S ezzel bevonult a maga szobájába.

magának isA család lélegzett egyet, amikor kiment. Már ők is abbahagyták az evést, de megkönnyebbedésükben most még egy körtét kivettek. Előbb kis Eszti, aztán Lőrinc, a legvégén József és Eszter is. – Csak azt a patikusságot ne hozná elő – mondta József a késről többszörös „s”-ekben lehulló körtehéjat nézve. – A plafonig tudnék ugrani tőle. – Ő tulajdonképpen nem rosszat akar – mondta Eszter. – Azt akarja, hogy a jövőd biztosított legyen. Amellett aztán élhetsz… A passziódat akarta mondani, de aztán mégiscsak tanulmányokat mondott. – De én épp azt hiszem, hogy rosszat akar. Valóságos kéjt okoz neki, hogy patikusnak kell lennem. Sokkal könnyebben lennék patikus, ha azt nem látnám, hogy neki ez ekkora elégtételt szerez. – Te is nagyon éles vagy, elnézőbbnek kell az emberekhez lenni – mondta Eszter, noha, bár félt is tőle, alapjában tetszett neki az az élesség, mellyel József az embereket kezelte. Hisz annyi érdeklődés van benne, s lám, a jó dolgokért tud lelkesedni: az a kis csípős él, szeszes önzés, mint a bort, csak elállóbbá teszi. – Azt tudod, hogy nagyapa is fölajánlott egy fél részt – jött elő a tartogatott örömével. – Igen? – révedt József szájára egy gyerekes mosoly. Eszter szinte a közönyt tettető hangját is hallotta, amivel a cserkészgyűlésen ezt az új szerzeményt bejelenti. Ez volt a legnagyobb öröme, ha mint ügy- vagy műpártoló szerepelhetett valahol.

Megindult a számítgatás, hogy hány részjegyzésre számíthatnak. Kis Eszti, aki most hallott a dologról először, ajánlkozott, hogy mielőtt beköltöznek, ő is elmegy a barátnőivel ablakot pucolni. József mindjárt elkönyvelte az ajánlatot, s Lőrincnek is kiosztotta a magáét. Ő fogja a villanyt szerelni. – Az oktató filmeket is bemutatom nekik. Az iskola kapott egy filmező gépet, s azt mint fő technikusnak, Lőrincnek kellett az osztályukban forgatnia. – Azt lehet – fogadta József most szokatlan szelíden az öccse ajánlatát. Eszter Szilágyi feleségét kérdezte: részt vesz-e az előkészületekben; József sosem beszélt róla. A lány már rég leszedte az asztalt, az esti mosogatás csörgése után a villany is elaludt a konyhában, s ők még mindig ott ábrándoztak a verandaasztalnál, a nyitott verandaajtón át a lámpába rohanó lepkék haláltánca alatt…

Néhány nap múlva Szilágyi üzent: meglesz az első pártfogói összejövetel; délután ötre neki is ott kell lennie Gulácsiéknál. Eszter szabadkazott; Gulácsi doktort ő csak a patikából ismerte: nem is viziteltek egymásnál, hogy állítson be oda a Szilágyi tanár úr hívására. József azonban azt mondta, hogy ezek idejét múlt középosztályi aggodalmak, anyukának okvetlen ott muszáj lenni. Eszter gondosan felöltözött, úgy, mint amikor Lőrinc érdekében ment be a tanárokhoz, csak most a kék szövet kosztümje helyett a nyári vásznat vette föl; ahogy a tükör előtt megállt, olyan gondolata is volt, hogy egy szál virágot is erősítsen a kihajtójára.

Gulácsiéknál egy fogadószobába vezették be, mely a magánbetegek várójául is szolgált. A szobában egy zongora s kottaszekrény állt; egy vitrinben különös dudák és hegedűk. Eszter nem is tudta: népi zeneszerszámok vagy keleti hangszerek-e. A szoba többi műtárgyától mindenik lehetett: mert volt ott hindu bálvány, csomorkányi gölöncsérmű, tiszai halászó eszköz, Kotormán-kép, gyermekrajz-féle. A fogadó üres volt, de az asztalon félig elnyomott cigaretták füstöltek, s a szomszéd szobából hat-nyolc ember topogása hallatszott. Eszter odaállt a félig nyitott ajtó réséhez. Csakugyan ott toporgott az egész pártfogó testület. A házigazdának csak a rekedtes, bennfentes, meleggé vált hangja hallatszott, a többiek nyilván azt nézték, amit ő egy szekrényben mutogatott. A nagy hát s a helyeslő zümmögés az elnöklelkészhez tartozhatott; az a világos nyári ruha: Szilágyi; most egy orrhang is kérdez valamit, ez Hallgató Sanyi (egy idő óta többet van itthon, mint Budapesten), a hátrább állók közt az egyik – az ösztövér, lánykorából ismert, birgeri csizmás alak a Grün vaskereskedő fia, most Gyenes. Egy időben ő volt az egyetlen ember Csomorkányon, aki Párizsban járt és művészeket ismert. A másik, fiatalabb, tanár lesz; mintha ott káprázott volna az arca, amikor a tanári szobában a Lőrincre panaszkodó tanárok kézről kézre adták. Leghátul a két fiú, Bandi és József ácsorgott; ők úgysem láttak a szekrényre, s egymással váltottak néhány szót, azzal a megtisztelt, tartózkodó mosolygó arccal, amit a felnőttek tanácskozására bebocsátott fiatalok szoktak felölteni.