Sailor
Hunter nem sokkal ezután elhajtott a kocsimmal, és nem is izgatta magát a búcsúzással. Nem hibáztattam ezért. Gyanús lett volna, ha együtt távozunk, azok után, hogy kiálltam mellette, és mindketten eltűntünk majdnem fél órára. Meg amúgy is, a szüleim szívesen hazavittek. Egész úton arról faggattak, milyen Hunterrel élni, de jó volt beszélgetni velük. Feltűnt, hogy a vállamról azért kérdeztek, mert aggódtak, érdeklődtek Aisling, Persy és Emmabelle felől is, de szóba sem hozták az íjászatot.
– Meg sem kérdezitek, hogy haladok az edzéssel? – fintorogtam a hátsó ülésről, valami nem Hunterrel kapcsolatos témát keresve. Az íjászat biztonságos, jó téma volt. Apa tekintete összefonódott az enyémmel a visszapillantó tükörben, és anya felé bökött a fejével.
– Te jössz!
– Arra gondoltunk,
