Sailor
Hunter GPS-szel jutott el a szülei hatalmas palotájába.
Nem tudta fejből, merre kell menni. Ezt olyan komor arccal vallotta be, amitől majd megszakadt a szívem. Be kellett csengetnünk, hogy beengedjenek a birtokra, miután tizenöt percet vártunk a kovácsoltvas kapunál, mire jött egy szolgáló, hogy kinyissa nekünk.
– Sajnálom, nincs kulcsom – motyogta keserűen. Bólintottam.
– Istenem! Ez a hely úgy néz ki, mint az otrantói kastély! Biztos vagy benne, hogy a nagyapád szelleme nem járkál itt?
– Ha igen, biztos, hogy a szolgák fürdőjében vert tanyát. Közismert kéjenc volt.
– Zsák a foltját!
– Én a zuhanyzóban bujkálnék, de nem a szüleimében. De bakker, az tök jó lenne!
A felhajtóra némán mentünk fel. Rajtam egy visszafogott, piszkosfehér ruha volt, leginkább azért, hogy a szülei
