Égető Eszter I. kötet

Fejezet 3

Eszti jókedvűen jött haza a nyári szünidőre. Ha nem is volt olyan éles eszű, mint Tóth Sári vagy Kopf Bea, a született jelesek, a tanárnők mégis jelest csináltak belőle. Otthon pedig ott volt a nyár, a körül zárt fehér kötény, amelyben nagymamának segít a konyhán, legfőképpen pedig mint valami megkóstolt s még el nem nyűtt, új öröm, a Wiesmayer-lányok, akikkel húsvétkor barátkozott össze. A tavaszon a Wiesmayer-lányoknak írta a levelet Leona néniről, a kedves ének- és zongoratanárnőjéről, most meg Leona néninek ír majd a szünidőről s a Wiesmayer-lányokról.

A Wiesmayer-lányok csak télen kerültek ide. Az édesanyjuk, aki özvegyasszony volt, ide jött férjhez Wiesmayerhez, a piactéri szövöttáru-kereskedőhöz. Így a lányoknak nem is Wiesmayer volt a nevük, hanem Máté – Máté Amál és Máté Micike –, de a városban csak úgy hítták őket, mert az anyjuk Wiesmayerné volt – az ő nevüket meg nem tudta senki sem. Egész éven át Kalocsán voltak zárdában, s csak a szünidőre bukkantak föl, összekarolva a főtéri sétányon. A Wiesmayer-lányokkal keresztmama barátkoztatta össze Esztit. A Pohl-féle műterem (mert keresztmama végül mégiscsak hozzáment a főnökéhez, a kopasz özvegyemberhez) ott volt hátul az udvaron, ugyanabban a házban, amelyikben Wiesmayerék üzlete, s minthogy a műteremnek utcai kijárata nem volt (a diáklányok is csak a folyosóra álltak be a képeket nézni), Wiesmayer megengedte, hogy a nevezetesebb fölvételeket, az érettségizők tablóját vagy a nyári faszínházban játszó bonvivánt az ő kirakatában helyezzék el. Keresztmama mindig a tisztelettől megnyúlt arccal beszélt nagymamuskának Wiesmayernéról; szinte külön hangja is volt a számára; aki sosem látta, annak is ki kellett találnia, hogy egy nyúlánk, előkelő hölgyről van szó, hosszú gyöngysorral a nyakán, aki szinte egy más, magasabb világból tévedt ebbe az alföldi városba. Időnként még a családi nevét is tudta: furcsa, hosszú görög név volt, amilyeneket balkáni fejedelmek, határőrvidéki katonatisztek és magyarországi disznókereskedők szoktak viselni. A családi hagyomány szerint Wiesmayerné nagyapját is egy balkáni államcsíny dobta föl egy menekült herceg nevelőjeként. Őt magát, minthogy korán elárvult, a bécsi nagynénje neveltette; az egyik nővére pedig fejedelemnő volt egy dunántúli apáca-kolostorban. Akkor volt először az Alföldön, amikor első urát, a szegháti gyógyszerészt megismerte. A fivérét jött meglátogatni, aki mint hajóstiszt akkor épp Szegháton állomásozott. Első házassága éveit részben egy Szeged környéki faluban töltötte, ahol az ura patikát nyitott, részben Meránban, San Remóban s más üdülőhelyeken, ahol az Alföldön szerzett tüdőbaját gyógyíttatta. Az ura családja gazdag cíviscsalád volt; férje nagyapjától, a polgármester Mátéról Szegháton utca volt elnevezve, s a család, amint azt keresztmama nagy elismeréssel emlegette, a beteg asszonynak mindent megadott a gyógyulásra.

Nagymamuska sötét csodálkozással hallgatta ezeket az elbeszéléseket. Bécsről ő csak az olvasóköri ünnepségeken s a férfiak kiabálásában hallott, egy apácafejedelemnő pedig olyasvalami volt a szemében, mint egy kékpalástos szentkép: kálvinista asszonynak nem illik megcsodálni. A legmélyebb húrokat azonban a meráni út s a gyógyulás ütötte meg benne. – És meggyógyult. Látja? – mondta keresztmamának. Ebben a „látjá”-ban volt minden: irigység az üzletesné iránt, aki, lám, milyen szép egyenes derékkal jár ma is a világban; szemrehányás a halottnak: látod, te is utazhattál volna, nem sajnáltuk; de önvád is maga iránt, hogy nem állt jobban a sarkára. De, bár Wiesmayerné sorsa csupa kellemetlen és ellenséges érzést váltott ki benne, ez a sok rossz érzés az ő lelkében együttvéve mégis szolgai csodálattá olvadt, s igazat adott keresztmamának, hogy a Wiesmayer-lányoknál jobb társaság nincsen a városban Esztike számára.

Esztikét boldoggá tette ez a jóváhagyás. Wiesmayernét ő is keresztmama áhítatával nézte. Az ő érintkezésük alig több, mint hogy alázatosan mosolyogva odament elé, pukedlit csinált, megfelelt a föltett kérdésekre, s aztán elrobogott a leányokkal. De az a nyájasság, amellyel fölismerte, hogy ahá, ez a lányaim kis barátnője (egy jobb nevelésű, idevalósi polgárlány), aztán, mint egy más világból való, de igen kedves lénynek, megsimogatta a haját, megkérdezte tőle, hogy nagymamuska mit csinál, a lányaitól meg: „No, lányok, mit fogtok csinálni?” – abban minden benne volt: a császárváros, a fejedelemnő s a külföldi utazások. Esztike érezte, hogy nagytatáék hiába fizetik érte a drága intézetet, őbelőle sehogy sem lehetne ilyen előkelő asszonyt csinálni. De ez a legkisebb bánatot sem okozta neki; alázatosan mosolygott, s ment boldogan a Wiesmayer-lányokkal, akik az anyjuk előtt, belékapaszkodva, még csak csendesen húzták őt, de ahogy az ajtón kinnvoltak, ha csak a másik szobába mentek is, rohanni kezdtek vele.

Ahogy a vonatablakon kinézett (egy Szegedre utazó tanárnője hozta le), ez a rohanás volt a lábában, karjában; rohanás négykezest játszani Amállal; rohanás a kert útjain a súgni-búgni szerető Micikével. Amál és Micike, hála isten, nem voltak olyan tökéletesek, mint az édesanyjuk. Amál ugyan több érzéssel játszotta a szonátákat, mint ő, s szívesen használta azokat a francia szavakat, amelyeket a társalgási órákon tanult, de azért csak a kicsit hosszú orrára s a nagy kezeire kellett nézni (keresztmama azt mondta: most kamaszodik), hogy az ember lássa: „de hiszen ez csak Amál”, s bátrabban karoljon bele. Micikét meg éppen csúnyának, sőt közönségesnek is mondhatta volna, aki nem tudja, hogy ő csak egy kedves kis súgni-búgni szerető golyhó. Az, hogy ők a Wiesmayer néni leányai voltak: nagy biztonság volt Eszti számára, futkoshat, sugdoshat velük, abban senki sem fog kifogást találni; de ha rájuk gondolt, mégsem nyúlt hosszúra az arca, ahogy a tökéletességre szokás gondolni, inkább belemosolyodott az ablakba, mint ahogy gyengeség kacsint gyengeségre.

A lányokon kívül egy fiú is volt a Wiesmayer-házban: Józsi. Ez nagyon mulatságos fiú volt; hármójuknak mindig nevetniük kellett, ha rája néztek. Négy-öt évvel volt idősebb náluk, s ott küzdött az osztályokkal a kollégiumban. De attól, hogy rossz tanuló volt, s házitanítókat kellett melléje venni, Józsi nem tekintette magát alsóbbrendű lénynek, sőt, nagyon is tartotta, mint nagy elme, a tekintélyt a lányok előtt. Nagy, kerek feje volt, kicsit széltében nyomott arca, s nemcsak a füle, a felsőajka is mintha nagyobbra lett volna szabva a kelleténél, kétoldalt szétleffedt, azonkívül egy rosszul nőtt szemfog is lappangott alatta. A fiút társai, ahogy azt Micike elárulta, a vaddisznónak nevezték, s ahogy ott állt töprengve, mintha valami bosszút forralna, a fogán kívül is volt benne valami vaddisznószerű. – Nézd Józsit – bökte meg Micike őt. S ha nem is mert kuncogni, Eszti szeme is mosolygó mulatsággal telt meg. Józsi azonban nem vett tudomást a kis csitrikről. Ő föltalálónak készült, s volt egy kis füzete, amelybe házicsengők, sőt repülőgépek voltak berajzolva. Ha a vasaló kivágta a biztosítékot, vagy a csengővel volt valami baj, ő fölállt a létrára, s ki-be cserélgette a biztosítékokat. A lányoknak ilyenkor kiabálniuk kellett, hogy melyik szobában ég, melyikben nem; föl-le szikrázott a lakás, de rendesen mégiscsak a villanytelepről kellett az embert elhívatni. Különféle savai is voltak: ezek egy külön kis polcon álltak a kamrájában, s halálfejet meg két keresztbe tett csontot rajzolt rájuk, hogy ne merjenek hozzányúlni. Olykor, mintha csak magának csinálná, előttük is végzett kísérleteket; a vörös ilyenkor tényleg egy szempillantás alatt kék lett, de Amál, aki följebb járt már, mint ők, azt mondta, hogy ez nem olyan nagy dolog, s akárki megcsinálhatja. Azt azonban a húgai sem tagadták, hogy Józsiban mocorog valami. Abból még, hogy ki milyen tanuló, nem lehet megmondani: az életben mi lesz belőle. Sok éppen azért nem tanul jól, mert már akkor az érdekli, amitől később nagy ember lesz. Józsi édesanyja is ezt mondta: a lányok előtt pedig az édesanyjuknak föltétlen tekintélye volt. Józsi így Esztike képzeletében is mulatságos különcként élt, akin Micikével jó összemosolyogni, de alapjában tisztelni kell. S ahogy a Szeged körüli tanyákra kinézett, az ő nagy feje s mord elhúzódása is ott volt az örömet előlegező mosolygásában.