VIOLETJúnius 20.
Fehéren izzó nyári nap van. Az ég tiszta, ragyogó kék. Leparkolom a kocsit, és felsétálok a partfal tetejére. Aztán sokáig állok a Kék Lyuk füves partján. Félig-meddig az van bennem, hogy talán felbukkan, és újra láthatom…
Lerúgom a cipőmet, és beugrom a vízbe. Mélyre merülök, sokára jövök fel. Az úszószemüvegen át kémlelek körbe, mintha megtalálhatnám, pedig tudom, hogy nincs, nem lehet itt. Nyitott szemmel úszom. A tág, kék ég alatt kibukkanok a felszínre, aztán veszek egy mély lélegzetet, és lemerülök megint – most még mélyebbre megyek. Arra szeretek leginkább gondolni, hogy ő most egy másik világban vándorol, és útja során olyasmiket lát, amiket mi elgondolni sem tudunk.
1950-ben Cesare Pavese irodalmi karrierje csúcsán állt; kortársai úgy ünnepelték szerte a hazájá
