Veled minden hely ragyogó

VIOLET

VIOLETMég 154 nap érettségiig…

Péntek reggel van. Mrs. Marion Kresney iskolai konzultáns irodájában vagyok, akinek apró szeme kedves, és a mosolya annyira betölti az arcát, hogy szinte kifolyik kétoldalt. A feje fölötti oklevél tanúsága szerint itt, a Bartlett középsuliban van már tizenöt éve. Most vagyok nála tizenkettedszer.

A szívem még mindig hevesen ver, és a kezem reszket attól, hogy ott, fent álltam. Szinte jéghideg lett az egész testem, és semmi mást nem szeretnék most, mint lefeküdni. Arra számítok, hogy Mrs. Kresney ezt fogja mondani: „Tudom, hogy mire készültél az első szünetben, Violet Markey. A szüleid már úton vannak ide, az orvosok is készenlétben vannak, várják, hogy bevitessünk a legközelebbi pszichiátriára”.

Ám ugyanúgy kezdjük, mint máskor:

– Hogy vagy, Violet?

– Remekül, és maga? – Ráülök a két kezemre.

– Jól, de most beszéljünk rólad. Azt szeretném tudni, mit érzel most.

– Jól vagyok. – Nem hozta fel a témát, de ez még nem jelenti azt, hogy nem tudja, mi történt. Szinte soha semmit sem kérdez meg, olyan „durr bele” módon.

– Hogyan alszol mostanában?

A lidércnyomásos álmok egy hónappal a baleset után kezdődtek. Mindig rákérdez, amikor jövök hozzá, mert elkövettem azt a hibát, hogy beszéltem róluk az anyámnak, aki elmondta a konzultáns hölgynek. Ezért kell idejárnom hozzá, és ezért nem mondok el semmit azóta az anyámnak.

– Jól alszom.

Az a furaság van Mrs. Kresney-vel, hogy folyton-folyvást mosolyog, akármi történjék is. Ezt bírom benne.

– Semmi lidércnyomás?

– Semmi.

Korábban leírtam ezeket az álmokat, de már abbahagytam. Mégis minden részletükre emlékszem. Egy hónapja például elkezdtem olvadni, de szó szerint, és azt mondta az apám az álomban, hogy „eljutottál a véghez, Violet, elérted teljesítőképességed határát. Mert mindenkinek vannak korlátai, a tied most jött el”. Nem akarom! – gondoltam az álomban. Néztem a lábam, ahogy tócsába olvad, aztán eltűnik. Aztán ugyanez lett a két kezemmel is. Nem fájt, és emlékszem, hogy ez jutott eszembe: nem baj, hiszen nem fáj, csak eltűnök. De igenis bántam, ahogy fokról fokra, testrészről testrészre láthatatlanná váltam, aztán felébredtem.

Mrs. Kresney fészkelődik kicsit a székében, a mosolya hervadatlan. Talán álmában is ezt csinálja?

– Akkor beszéljünk az egyetemi jövődről.

Tavaly ilyenkor boldogan beszéltem volna erről. Eleanor és én gyakran belemerültünk ebbe a témába, amikor anya és apa elmentek aludni. Ha elég meleg volt, kiültünk a szabad ég alá, ha nem, bent dumáltunk. Elképzeltük, hová fogunk elutazni, kikkel fogunk találkozni, akik nem itt, ebben a 14 ezer lelkes indianai városban, Bartlettban élnek, ahol Eleanorral úgy éreztük magunkat, mintha egy másik bolygóról csöppentünk volna ide.

– Jelentkeztél a kaliforniai és a floridai egyetemre, a San Franciscó-i Berkeley-re meg Buenos Airesbe; a karib-szigeteki egyetemre és még Szingapúrba is. Ez elég változatos egy lista, de eltűnt róla New York. Mi történt?

A hetedik évfolyam utáni nyártól kezdve a New York-i Egyetem kreatív írás kurzusáról álmodoztam. Ez onnan jött, hogy anyámmal, aki egyetemi tanár és író, elmentünk New Yorkba, ahol posztgraduális ügyei voltak a volt egyetemén. Három hétig az egész család New Yorkban volt, találkoztunk egykori tanáraival, csoporttársaival, akik között csupa író, forgatókönyvíró és színpadi szerző meg költő van. Az volt a tervem, hogy októberben már előzetesen jelentkezem a következő évre. De aztán megtörtént a baleset, és meggondoltam magam.

– Lekéstem a jelentkezési határidőt. – A normál jelentkezés pont egy hete zárult le. Minden űrlapot kitöltöttem, megírtam a motivációs levelemet is, aztán nem adtam postára.

– Akkor beszéljünk az írásról. Meg a honlapodról.

Az EleanorandViolet.comra gondol… Eleanor és én akkor fogtunk bele, amikor ide költöztünk, Indianába. Egy online magazint akartunk csinálni, amelyben két (nagyon különböző) felfogásban írtunk volna divatról, szépségápolásról, fiúkról, könyvekről – az életről. Tavaly Eleanor barátnője, Gemma Sterling (aki a Rant címmel futó webes sorozat sztárja) megemlített minket egy interjúban, és ezt követően megháromszorozódott a követőink száma. Ám amióta Eleanor meghalt, egy billentyűt se ütöttem le a honlapunk miatt. Miért is tettem volna? Az a weboldal két testvéré volt. Arról nem is beszélve, hogy amikor átszakítottuk a korlátot, abban a pillanatban a beszélőkém és az írókám is megszűnt létezni.

– Nem akarok a honlapról beszélni.

– Úgy tudom, az édesanyád író. Ő biztosan tudna ebben hasznos tanácsot adni.

– Jessamyn West szerint az írás olyan nehéz, hogy az írók megtapasztalják a poklot már idefent, ezért később mindenfajta túlvilági bűnhődést megúsznak…

Erre Mrs. Kresney felélénkül:

– Úgy érzed, most éppen bűnhődsz valamiért? – A balesetre utal. Vagy talán arra, hogy itt kell lennem, az irodájában, ebben az iskolában, ebben a városban…

– Nem. – Ha az a kérdés, hogy szerintem kéne-e bűnhődnöm valamiért, azt mondom: igen. Például mi másért vágattam volna magamnak frufrut?

– Azt gondolod, hogy felelős vagy a történtekért?

A frufrumat igazgatom. Ferde.

– Nem.

Hátradől. A mosolya egy kissé lekonyul. Mindketten tudjuk, hogy hazudok. Vajon mit mondana, ha megtudná, hogy alig egy órája még az óratorony tetején álltam, és valaki ledumált a párkányról? Úgy látom, halvány gőze sincs róla.

– Azóta már vezettél?

– Nem.

– És beültél már a szüleid mellé, a kocsiba?

– Nem.

– Pedig ők szeretnék, hogy megtedd. – Nem kérdezi, állítja. Mint aki beszélt erről a szüleimmel, legalább az egyikükkel. Valószínűleg így is van.

– Még nem vagyok rá kész. – A mágikus öt szócska… Rájöttem, hogy ezekkel szinte mindenből kidumálhatom magam.

Előrehajol ültében.

– És arra gondoltál már, hogy visszamész pomponlánynak?

– Nem.

– És a diáktanácsba?

– Nem.

– Még mindig fuvolázol a zenekarban?

– Igen, az utolsó pozícióban. – Na, ez nem változott: mindig is az utolsó széken ültem, mert nem vagyok túl jó fuvolista.

Hátradől megint. Azt hiszem egy pillanatra, hogy feladta, de aztán megszólal:

– Aggódom a fejlődésed miatt, Violet. Őszintén szólva azt gondolom, hogy előrébb kellene már lenned, mint ahol jelenleg vagy. Nem kerülheted el mindörökké, hogy kocsiba ülj, különösen nem most, télen. Nem toporoghatsz egy helyben. Ne felejtsd el a tényt, hogy túlélő vagy, ami azt jelenti…

Sohasem fogom megtudni, hogy mit jelent, mert ahogy meghallom a „túlélő” szót, felállok, és kimegyek.

Negyedik szünet; a folyosón vonulok az aktuális osztályterem felé.

Legalább tizenöt ember állít meg – némelyiket ismerem, másokat nem, és olyanok is vannak, akik már hónapok óta szóba sem álltak velem –, hogy elmondják, milyen bátornak tartanak azért, mert megmentettem Theodore Finchet az öngyilkosságtól. Az egyik csaj az iskolai laptól meg akar interjúvolni.

Az összes közül, akiket „megmenthettem” volna, Theodore Finch a legszerencsétlenebb választás, mert ő hírhedt figura a Bartlettban. Lényegében nem ismerem, de mindig is tudtam, hogy kicsoda. Mindenki tud róla. Egyesek utálják, mert azt hiszik, hogy lökött, meg hogy folyton verekedésbe keveredik, ki fogják rúgni, mert mindig azt csinál, amit akar. Öt-hat különféle bandában gitározik, tavaly rekordot döntött valamiben. De mégis… nagyon szélsőséges. Például egy nap tetőtől talpig pirosra festve jelent meg a suliban, és nem volt se jelmezbál, se efféle. Egyeseknek azt mondta, hogy a rasszizmus ellen tiltakozik, másoknak meg azt, hogy a húsevés ellen protestál. A középiskola elején egy teljes hónapig kapedliban járt; kettétört egy falitáblát egy asztallal, és az összes szétboncolt békát kilopta a bioszlaborból, hogy felravatalozza, majd eltemesse őket a kosárpályánál. A szuper Anna Faris egyszer azt mondta, hogy a középiskolát csak úgy lehet túlélni, ha az ember nem tűnik ki semmivel az átlagból. Finch éppen az ellenkezőjét teszi.

Öt percet kések, az orosz irodalomról, ahol Mrs. Mahone a parókájában éppen kiadja a tízoldalas házi feladatot A Karamazov testvérekből. Nyögések jönnek mindenfelől, csak tőlem nem, mert akármit gondoljon is Mrs. Kresney, nekem vannak „mentő körülményeim”.

Oda sem figyelek, ahogy Mrs. Mahone elsorolja a kívánalmait. Inkább egy kiálló cérnaszálat babrálok a szoknyámon. Fáj a fejem. Talán a szemüvegtől. Eleanor szeme rosszabb volt, mint az enyém. Leveszem a szemüveget, és magam elé rakom az asztalomra. Neki nagyon jól állt, rajtam ronda. Különösen ezzel a frufrus frizurával… Ha elég sokáig hordom a szemüveget, talán kicsit olyanná válhatok, mint ő. Talán láthatom, amit ő látott. Egyszerre lehetek én is, meg ő is, nehogy bárkinek – legfőképpen nekem – hiányozhasson.

A tény az, hogy egyszer jó napom van, egyszer rossz. Szinte bűntudatom van, amikor úgy érzem, nem teljesen rossz egy napom. Néha elfelejtkezem magamról – látok valamit a tévében, apám mond egy vicceset, vagy egy osztálytársam benyögése hat rám ellenállhatatlanul –, és úgy nevetek, mintha semmi sem történt volna. Normálisan érzem magam újra, bármit jelentsen is ez. Olykor amikor reggel felébredek, és énekelve öltözködöm. Vagy felhangosítom a zenét, s táncolok rá. Többnyire gyalog megyek az iskolába. Előfordul az is, hogy biciklin, és az is, hogy úgy érzem, egy átlagos lány vagyok, aki éppen bicajra pattant.

Emily Ward megbök hátulról, és átnyújt egy cetlit. Mivel Mrs. Mahone óra elején elszedi a telefonjainkat, marad ez a jó, öreg, ódivatú üzenetközvetítés…

Igaz, hogy megmentetted Finchet az öngyilkosságtól? x Ryan. Csak egy Ryan van az osztályban – talán az egész iskolában, sőt, az egész világon… És ez Ryan Cross.

Felpillantok, és összenézünk kétsornyi távolságból. Túlságosan jóképű. Széles vállú, aranybarna hajjal, zöld szemmel, és épp annyi szeplővel, amitől nem látszik teljesen megközelíthetetlen félistennek. Decemberig jártunk, azóta szüneteltetjük a kapcsolatunkat.

Öt percig bámulom a cédulát, mielőtt válaszolnék. Végül ezt válaszolom: Véletlenül éppen ott voltam. x V. Alig egy perc múlva jön vissza a noteszlap, de nem hajtom szét. Arra gondolok, hány lány lenne boldog, ha ilyen üzenetet kapna Ryan Crosstól. A tavalyi Violet Markey is közéjük tartozna.

Amikor kicsöngetnek, még pepecselek egy darabig, nem megyek ki. Ryan vár egy kicsit, figyeli, indulok-e, de aztán begyűjti a telefonját, és kimegy.

– Igen, Violet…? – kérdezi Mrs. Mahone.

Tíz oldal korábban nem szokott nekem gondot okozni. Ha a tanár tízet kért tőlem, akkor biztosan írtam vagy húszat. Ha húszat akart, akkor legalább harmincat kapott. Az írás az erősségem, abban vagyok a legjobb. Jobb, mint amilyen lánya vagyok a szüleimnek, vagy testvére a testvéremnek, vagy barátnője a barátomnak. Az írás én vagyok. Ám most ez az egyik dolog, ami nem megy.

Nem nagyon tudok mit mondani, még azt sem, hogy „nem vagyok rá készen”, pedig ez benne van az íratlan kódexben, aminek a címe: Hogyan viselkedjünk, amikor diákként elveszítjük a testvérünket, és még kilenc hónap múlva is nagyon nehéz.

Mrs. Mahone felsóhajt, és átadja a telefonom.

– Írj egy oldalt vagy egy bekezdést, Violet. Ahogy jön. – A „mentő körülményeim” működésbe léptek.

Az osztályterem előtt Ryan ácsorog, rám vár. Látom rajta, mennyire igyekszik, hogy megfejtse a rejtvényt, ami én vagyok, és aztán visszarakhasson a puzzle-jába, persze csak akkor, ha joggal besorolhat megint a régi, jól használható barátnő kategóriába.

– Csinos vagy ma – kezdi. Van benne annyi tapintat, hogy nem bámulja a frizurámat.

– Kösz.

Ryan válla fölött látom Theodore Finchet elmasírozni mellettünk. Úgy bólint felém, mint aki tud valamit, amit én nem, és már el is ment.