Veled minden hely ragyogó

FINCH-1

FINCH6. nap, (még) ébren

Ebédidőre már az egész suli tudja, hogy Violet Markey megmentette Theodore Finch életét, aki le akart ugrani az óratoronyból. A földrajzórára menet elhaladok egy csapat lány mellett, akik a folyosón tárgyalják ki az esetet, de fogalmuk sincsen, hogy én vagyok az egyetlen és megismételhetetlen Theodore Finch.

Sipítozó hangon egymást licitálják túl – minden mondat, még az állító mondatok is, úgy kanyarodnak fel a levegőbe, mint megannyi kérdőjel:

– Hallottad, hogy fegyvere is van? Hallottad, hogy úgy kellett kicsavarni a kezéből? Az uncsitesóm, Stacey, aki New Castle-be megy, azt mondja, hogy Chicagóban volt egy barátnőjével, ugyanabban a játékteremben, mint Finch, aki totál rájuk kattant, mindkettőjükre? Az én bátyám meg ott volt, amikor a tűzijátékot csinálta, és mielőtt elvitte a rendőrség, azt mondta, hogy „ha nem akarják visszatéríteni a pénzemet, akkor még végignézném, ha lehet”…

Ezek szerint egyszerre vagyok tragikus és veszélyes figura. Hát igen… Erről van szó! Itt vagyok, élek és virulok, vagyis ébren vagyok. ÉBREN – csupa nagybetűvel! És jó, ha mindenki számol ezzel, mert megint jövök! A csajok felé hajolva odavetem:

– Én meg azt hallottam, hogy az egészet egy lány miatt csinálta. – Aztán végiglejtek a folyosón a földrajzteremig.

Odabent leülök a helyemre, híres-hírhedtnek és legyőzhetetlennek érzem magam. Fura nyughatatlanságot, sőt feldobottságot is érzek, mint aki… a halál torkából menekült meg. Körülnézek, de rám sem hederít senki, ahogy Mr. Blackre, a tanárra sem, aki szó szerint a legnagyobb fickó, akit valaha láttam. Vörös, nagyon vörös a képe, mintha éppen most ütné meg a guta, vagy kapna szívrohamot. Amikor beszél, sípol a tüdeje.

Indiana államban éltem egész életemben – jobban mondva a „purgatóriumi időmet” itt töltöm –, de csak most jövök rá, hogy a legmagasabb ponttól tizennyolc kilométernyire lakunk. Eddig ezt senki sem mondta, se a családom, se a tanáraim, de itt és most, az „Ismerd meg Indiana szépségeit!” című tananyagban benne van (amit idén vezettek be a suliban, hátha a diákok így „ráébrednek saját államuk gazdag történelmi hagyományaira, és felébred bennük a honfiúi büszkeség.” Bizony, ez nem vicc!).

Mr. Black letelepszik a székébe, és megköszörüli a torkát.

– Mi lehetne jobb… évkezdés annál… semhogy megnézzük államunk legmagasabb pontját? – A sípoló, nehéz légzése miatt nehéz megítélni, hogy menyire éli át Mr. Black, amit mond. – A Hoosier-hegy… 383 méterrel van a tengerszint fölött… egy családi otthon mögött… 2005-ben egy Kentucky… államból érkező cserkész… engedélyt kapott… hogy építsen egy turistautat meg egy… piknikezőt, és kitegye a feliratot, hogy…

Felteszem a kezem, de Mr. Black nem reagál.

Nem engedem le a kezem, miközben tovább beszél. Arra gondolok, hogy talán jó volna megnézni ezt a magaslatot. Mennyire más onnan a látvány? A 383 méter ugyan nem tűnik nagyon magasnak, de láthatólag nagyon büszkék rá. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, a 383 méter semmi?

Végül odabólint, hogy mondjam, de a szája össze van szorítva, mintha lenyelte volna az ajkait.

– Igen, Mr. Finch? – Úgy sóhajt, mint egy százéves, és neheztelve, bizalmatlanul mered rám.

– Azt javaslom, menjünk oda tanulmányi kirándulásra. Meg kéne tekintenünk Indiana csodás nevezetességeit, amíg lehet, mert legalább hárman ebben a teremben végzősök vagyunk, s év végén elhagyjuk ezt a nagyszerű államot. Máskülönben mit viszünk magunkkal ebből az átlag alatti iskolából, amely Amerika egyik legrosszabb iskolarendszeréhez tartozik? Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen földrajzi látványosságot elég nehéz magunkévá tenni anélkül, hogy odamennénk! Vegyük például a Grand Canyont vagy a Yosemite-t. Azokat is látni kell ahhoz, hogy tényleg értékelni tudjuk a szépségüket.

Csak húsz százalékban gúnyolódom, de Mr. Black úgy mondja, hogy „Köszönöm, Mr. Finch”, mintha éppen fordítva gondolná a köszönetet. Hegyeket kezdek rajzolni a füzetembe államunk legmagasabb pontjának tiszteletére, de inkább repkedő kígyónak hatnak.

– Theodore jól mondja, hogy… egyesek közületek elmennek… az iskolai év végén… valahová máshova. Elhagyjátok… nagyszerű államunkat, de előtte… látnotok kéne. Jó volna… bejárni Indianát.

A terem másik végében valami zaj támad. Valaki elkésve jön be, leejt egy könyvet, s miközben fel akarja szedni, az összes többi kiesik a kezéből. A többiek felröhögnek, mert ez egy középsuli, ahol kiszámíthatóan mindig ez van, mert mi mindig mindent nagyon viccesnek találunk. Különösen azt, ha valaki nyilvánosan megszégyenül. Violet Markey a könyvdobáló lány – ugyanaz a Violet, aki fenn volt az óratoronyban. Céklavörös lesz, és látom rajta, hogy azt kívánja, bárcsak meghalna. Nem olyan toronyból leugrós módon, hanem „bárcsak a föld elnyelne” módon.

Én mindenkinél jobban ismerem ezt az érzést – jobban anyámnál, a testvéremnél vagy Charlie Donahue-nál. Én meg ez az érzés egyek vagyunk a kezdetektől. Mint amikor fejbe rúgtam saját magam a tornaórán Suze Haines előtt; vagy amikor annyira röhögtem, hogy valami kirepült az orromból, és pont rá Gabe Romeróra. Vagy amilyen az egész nyolcadik osztály volt.

Mivel hozzá vagyok ehhez szokva, és mert látom, hogy ennek a Violet nevű lánynak már csak három ceruzát kell ledobnia ahhoz, hogy sírva fakadjon, lesodrom az egyik könyvemet az asztalról. Minden szem rám szegeződik. Lehajolok, hogy felvegyem, és direkt szétküldöm a levegőbe a többi könyvem és füzetem – nekirepülnek a falnak, az ablaknak, a szomszédom fejének, és a nagyobb hatás kedvéért, még a széket is felbillentem, hogy lezúgjak róla. A többiek vigyorognak, egyesek tapsolnak, másoktól felröppen egy-egy „idióta” meg „lökött”, Mr. Black pedig felém sípolja:

– Ha végeztél… Theodore… akkor talán folytatnám.

Felegyenesedem, megigazítom a széket, meghajolok, és miután összeszedtem a könyveimet, leülök. Közben Violetra vigyorgok, aki kissé meg van lepődve, és mintha megkönnyebbült arcot vágna, meg még valami más is van az arcán. Talán aggodalom? Szeretném azt hinni, hogy tetszés is, de ez már túlzás volna. A legjobb mosolyomat villantom felé, amitől általában az anyám is megenyhül, amikor későn jövök haza, vagy amikor valami furát művelek. (Máskor olyan arccal néz rám – már amikor egyáltalán észrevesz –, mintha ezt gondolná: Hogy a csudába kerültél közénk? Biztos az apád vérvonala vagy…)

Violet visszamosolyog, amitől rögtön jobban érzem magam, hiszen ő is jobban van, mellesleg nem úgy néz rám, mint valamire, amitől óvakodni kell. Akkor ma már másodszor mentettem meg. Lágyszívű Theodore, szokta mondani az anyám. És ezt is hozzáteszi mindig: túl lágyszívű. És ez kritika a részéről, úgy is fogom fel.

Mr. Black Violetra néz, aztán rám.

– Ahogy mondtam az imént… a projektmunka idén az lesz, hogy… helyszíni szemlét kell írni legalább kettő… de inkább három… indianai nevezetességről. – Violetet figyelem, aki a táblára mered, de a szája csücske még kissé felfelé görbül.

Mr. Black tovább magyarázza, hogy azt szeretné, ha olyan helyeket választanánk, ami tényleg érdekel bennünket, mindegy, hogy kevésbé ismert vagy hogy messze van. Az a dolgunk, hogy odamenjünk, megnézzük, lefotózzuk-videózzuk, elmélyedjünk a történelmében, és csak azt mondjuk el neki róla, hogy miért tesz minket az a hely büszke indianaivá. Ha a helyeket kötni is tudjuk egymáshoz valamilyen módon, annál jobb. A félév végéig kell befejeznünk a munkát, és nem árt, ha komolyan vesszük.

– Kettős csapatokban fogtok… dolgozni. A projektmunka osztályzata… az év végi jegy 35%-át fogja kitenni.

Megint felrakom a kezem.

– Megválaszthatjuk a társunkat?

– Igen.

– Én Violet Markey-t választom.

– Ezt majd vele beszéld meg… óra után.

Félig hátrafordulok a székbe, és a támlára könyökölve nézek a lányra.

– Violet Markey, szeretnék a társad lenni ebben a projektben.

Az arca kipirul, ahogy minden szem rászegeződik, és ezt mondja Mr. Blacknek:

– Talán ha csinálhatnék valami mást, talán kutatást vagy egy rövid esszét… – Halkan mondja, de mintha dühös lenne a hangja. – Még nem vagyok készen, hogy…

A tanár közbevág:

– Miss Markey, most azzal teszem… a legnagyobb szívességet, hogy… azt mondom: nem lehet!

– Nem lehet?

– Nem. Most már új év van… Ideje visszatérni… a normális kerékvágásba.

Páran nevetni kezdenek. Violet rám néz, és igen: látom, hogy dühös. Akkor eszembe jut a balesete. Violet és a testvére. Tavaly, valamikor tavasszal… Violet túlélte, a testvére nem. Ezért kerüli a közfigyelmet.

Az óra hátralévő része azzal telik, hogy Mr. Black elsorolja azokat a helyeket, amelyeket szerinte élvezni fogunk, és amelyeket szerinte okvetlenül látnunk kell még az érettségi előtt. Csupa gagyi turistalátványosságot mond, mint a Conner Prairie Történelmi Park, a Levi Coffin House, a Lincoln Múzeum vagy James Whitcomb Riley szülőháza. Miközben nyilvánvaló, hogy a legtöbbünk ebben a városban fog megöregedni és meghalni úgy, hogy ki sem tesszük innen a lábunkat.

Megpróbálom megint elkapni Violet pillantását, de nem néz fel többet. Lecsúszott a székében, mint aki össze akar zsugorodni, és egyenesen maga elé bámul.

Az osztályterem előtt Gabe Romero áll elém úgy, hogy meg kell állnom. Mint általában, most sincs egyedül. Amanda Monk áll a háta mögött kipucsított csípővel; két oldalán Joe Wyatt és Ryan Cross. A jólelkű, rendes, könnyed modorú, sportos Ryan, a jó tanuló, aki az osztályközösség alelnöke is. A legrosszabb vonása az, hogy már ovis kora óta pontosan tudja, kicsoda, és hová tartozik.

Roamer, a Húgyagyú megszólal:

– Nem ajánlom, hogy legközelebb azon kapjalak, hogy engem méregetsz!

– Nem méregettelek, rád se néztem. Hidd el, legalább száz olyan dolog van az osztályteremben, amit szívesebben szemügyre vennék, mint téged. Még Mr. Black nagy, meztelen seggét is!

– Rohadék buzeráns…

Roamer meg én esküdt ellenségek vagyunk felső tagozat óta, úgyhogy gondolkodás nélkül kiveri a kezemből a könyveket, pont úgy, ahogy ötödikben csináltuk vagy százszor. Rám is tör az ismerős érzés, mint egy régi barát, ahogy a harag fekete kézigránátja felrobban a gyomrom táján. Sűrű, mérgező füstje felfelé emelkedik; megtölti már a tüdőmet is. Ugyanez az érzés fogott el tavaly is, amikor egy másodperc alatt felkaptam az asztalt, és belevágtam Mr. Gearynél a falitáblába – és nem Roamerba, ahogy azóta terjeszti.

– Szedegesd fel szépen, köcsög! – Roamer ellép mellettem, közben a vállával keményen belevág a mellkasomba. Nagyon szeretném a fejét beleverni az egyik fém öltözőszekrénybe, aztán lenyúlni a torkán, és kitépni a szívét, mert az Ébrenlét éppen azzal jár, hogy az ember minden porcikája zsibong, átjárja az életerő. Minden sejtem sóvárog arra, hogy behozza az alvás miatti lemaradást.

Ehelyett azonban elszámolok hatvanig, ostoba képet vágok, és idiótán vigyorgok. Nem, nem kockáztatok semmit, hiszen felfüggesztettet kaptam. Nem akarom, hogy kicsapjanak. Jól fogok viselkedni. Csöndben leszek, meghúzom magam.

Mr. Black az ajtóból figyel, megpróbálok lazán felé bólintani, hogy tudja, minden rendben, mindent kézben tartok, semmi gond, nem csinálunk felfordulást. A tenyerek nem viszketnek, a bőrünk nem ég, a pulzusunk nincs az egekben, úgyhogy lehet nyugodtan továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló… Ígéretet tettem magamnak, hogy idén minden más lesz. Ha odafigyelek, és megelőzök minden bajt – a belőlem fakadókat is beleértve –, akkor talán tényleg ébren tudok maradni. Nem csak úgy félig-meddig, hanem igazán. És nem majd, hanem itt és most…

Az eső elállt. A halovány januári napfényben a parkolóban támasztjuk Charlie Donahue-val az ő kocsiját. Az egyik kedvenc témáját taglalja, ami nem más, mint a szex (a másik: saját maga). Lánybarátunk, Brenda áll mellettünk; némán hallgatja Charlie-t, miközben széles – nagyon széles – mellkasára szorítja a könyveit. A haja rózsaszínben és vörösben játszik.

Charlie a téli szünetben a pláza mozijában dolgozott, és nyilván ingyen engedte be az összes szexi lányt. Ettől annyi lehetősége támadt, hogy még ő sem tudta teljesen kihasználni mindet a hátsó, mozgássérülteknek fenntartott sorban, amelyet nem szakítanak meg a könyöklők.

Felém int a fejével.

– És veled mi volt…?

– Mikor?

– A szünetben…

– Hát, mindenféle. Nem akartam folytatni a sulit, úgyhogy nekivágtam az országútnak, és vissza se néztem. – Nem tudom elmagyarázni a Nagy Alvás állapotát a barátaimnak, de még ha tudnám is, nem kell. Az egyik legjobb dolog Charlie és Bren barátságában, hogy sohasem kell magyarázkodnom semmiért. Jövök, megyek, ők meg látják, hogy megint itt a jó, öreg Finch…

Charlie magába mélyedve bólint.

– Oké, szerintem azt kéne csinálnunk, hogy szerzünk neked valakit, akit megdönthetsz. – Ez nem más, mint egy burkolt célzás az óratornyi incidensemre. Ha lefekszem valakivel, akkor nyilván nem akarnék öngyilkos lenni. Charlie világképében a szex gyógyír mindenre. Tehát ha a világ vezető politikusait rendesen és huzamosan kielégítenék, akkor szerinte eltűnne az összes globális probléma?

Brenda összevonja a szemöldökét.

– Te egy disznó vagy, Charlie!

– Tudom, hogy imádsz.

– Bárcsak képes lennék imádni téged! Miért nem vagy kicsit sem olyan, mint Finch? Ő egy úriember. – Nem sokan mondanák ezt rólam, de hát éppen ez a szép az életben: mindenki mást lát bennünk.

– Engem hagyjál ki ebből – mondom.

Bren a fejét rázza.

– Nem viccelek, komolyan mondom. Ma már nincs sok úriember a világon. Ritkák, mint a szüzek vagy a leprikónok. Ha én valaha férjhez megyek, csak egy ilyenhez megyek.

Nem hagyhatom ki a ziccert:

– Szűzhöz vagy leprikónhoz? – Brenda belebokszol a karomba.

– Van különbség az úriember meg egy olyan fickó között, akivel senki sem áll le játszadozni. – Charlie rám néz: – Ne szívd mellre, tesó.

– Dehogy. – Végtére is igaza van, legalábbis, ha hozzá hasonlítom magam. Azt mondja, hogy nincs szerencsém a nőkkel. Valami afelé hajt, hogy mindig vagy a ribancokat, vagy a hibbantakat szemeljem ki, netán azokat, akik mások társaságában úgy tesznek, mintha nem is ismernének.