A megtört

Előhang

Matthews rendőrtiszt

Ideális nap ez egy gyilkosságra.

A fél őrs a Waverly Streeten dekkol, a kapitány ötvenedik születésnapja alkalmából bezsúfolódtak a rozoga nantucketi otthonába. Borzalmasan lelassult a reakcióidőnk. Charlie és Rick az asztaluknál szundikálnak, a hortyogásuk az egyetlen életjel az üres székek tengerében.

Manapság mindig tartok egy extra bilincset az övemen. De amikor kibámulok az ablakon, odakint semmi mozgás. Feltűnően nagy a csend.

Nincsenek hívások. Se könnyek. Se hullazsákok.

Az a fajta vasárnap délután, amit valaha természetesnek vettünk.

Az a fajta vasárnap, mint régen, mielőtt minden megváltozott.

Persze bűnözés mindig volt. De az idei év előtt a bűnözők krémje a város másik felét uralta. Ami nem az én hatásköröm, az nem az én kurva problémám. Amíg Reddington polgárait biztonságban tartottam, addig aranyat értem.

De az akkor volt, ez pedig most van.

Manapság nem telik el nap túladagolás nélkül. Egyre közelebb és közelebb kúsznak a drogok a város szívéhez. És ha igaz, amit az utcán beszélnek, a kikötőben készülődő háború is erre tart.

A kerületi ügyész azzal az ígérettel indította a kampányát, hogy a drogok soha nem jutnak el a mi kis csendes közösségünkbe. Hogy meg fogja állítani.

Egy kibaszott vicc az egész!

Húsz percen belül már negyedszerre nézek az órámra. Két perc maradt a műszakomból. Épp szedelőzködni kezdek, amikor csörög a telefon az asztalon. Éles hangja megtöri a nap csendjét.

Csak csöng…

…és csöng.

Charlie és Rick zavartalanul szunyókálnak, nem izgatja őket a kakofónia. A telefonért nyúlok, közben végignézek az asztalomat uraló rendetlenségen – tollak és papírgombócok szanaszét, még egy koszos kávéscsésze is akad köztük.

A telefon mellett egy köteg fotó hever. Megakad a szemem az egyiken. Egy kép Barosról, városunk új drogdíleréről. Az elmúlt évben minden lépését szemmel tartottuk, fentről kaptuk az utasítást.

Félretolom a köteget, nehogy véletlenül lelökjem, és felveszem a kagylót. Bömbölő hang tölti be a teret. A kapitány az, egy tucatnyi kollégám kíséretében. Civilben lépnek be az őrsre, egymás szavába vágnak, eszelős a tekintetük. A főnök ingén még ott virít a Szülinapos fiú! kitűző, nyilván a felesége jóvoltából.

Körülvesz a zsivaj. Hagyom a francba a telefont, és körülnézek, hogy kiderítsem, mi folyik itt. A rendőrök egymás köré gyűlnek, lehajtott fejjel hallgatnak egy nyomozót. Markot. A gyilkosságiaktól.

Belinda ráüvölt valakire mellettem, hogy válaszoljon már neki. A terem túloldalán Philip a kijárathoz vezető folyosóra rohan. Fogalmam sincs, mi történik, de rám tör az idegesség.

Nem gondolkodom. Olyan erővel tolom hátra a székemet, hogy a fémlábak csikorognak a padlón. A szék hátracsapódik, valószínűleg horpadást hagy a falon. Leszarom.

– Mi van? – ásítozik Rick. Feláll, kinyújtja a karját a feje fölött, és felrázza Charlie-t. Körbe-körbecikázik a tekintete, azt lesi, hátha valaki tudja, hogy mi folyik itt.

Megrázom a fejem, és kiegészítem a kollekciómat még egy bilinccsel.

– Gőzöm sincs, de kurva nagy gebasz lehet.

A testem végre utoléri az agyamat, és reagál a káoszra. A következő pillanatban már a kapitány felé rohanok.

Valami nem stimmel. Az arca természetellenesen sápadt, és ha ez nem lenne elég, megfeszül az állkapcsa.

– Kapitány?

Rám mered.

Üres tekintettel.

– Mi történt? – kérdem.

– Helyzet van… – Elhallgat és megrázza a fejét, mintha fel sem tudná fogni, amit az imént hallott.

– Miféle helyzet?

De hiába, nem válaszol. Felbolydul a terem. Egyik bejövő hívás a másikat éri, mindenki kiabál.

Várom, hogy mondjon valamit, ehelyett felegyenesedik. Kihúzza magát, nyílegyenes a gerince, megdörzsöli a szemét, tekintete újra kitisztul, azután elsétál tőlem a terem közepére, ahol megáll az összeverődött tömeg előtt.

Csend borul ránk.

Kővé dermedek.

Készülök lelkileg a borzalomra.

– Több tucat bejelentést kaptunk egy robbanásról, és sikoltozást hallottak egy étteremből. Számos szemtanú szerint úgy hangzott, mintha mészárlás történt volna.

Kitör a káosz.

Ismét felzúdul mindenki, kérdésekkel bombázzák a kapitányt.

Mind tudtuk, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a pillanat.

Elkerülhetetlen volt. Ám hiába fáradoztunk azon, hogy megszabadítsuk a városunkat a világ söpredékétől, hiába túlóráztunk, hogy megfékezzük őket, mielőtt túl késő lenne, nem tudtunk felkészülni arra, hogy milyen lesz, ha bekövetkezik az első leszámolás.

Sebesen jár az agyam, miközben azon tűnődöm, vajon hol történhetett. Melyik étteremben? A kikötőben? Talán a kávézó a lakótelep mellett, amit elárasztottak a drogosok? De aztán elhangzanak a szavak, a szívem kalapál.

Al falatozója.

Mészárlás történt.

– Mindenkit mozgósítunk. Matthews, Sterling, Bruno és Ludlow, menjetek Al falatozójához…

Indulok.

A helyi kajálda.

Egy kisvendéglő, ahová sokan járnak. A családok ott ünneplik a jeles napjaikat. A barátaikkal, a párjukkal… a gyerekeikkel.

Keserű íz szökik fel a torkomon. Az étterem egy kilométerre sincs az őrstől.

Nincs messze – emlékeztetem magam. – Ha most rögtön indulok, talán meg tudom állítani. Talán még nem késtünk el.

Szaggatottan nyelem a levegőt, ahogy sprintelni kezdek. Utánam üvöltenek, hogy álljak meg. Várjak. Erősítésre lesz szükségem.

De mielőtt megállíthatnának, kirúgom az ajtót, és már kint is vagyok az épületből. Hallom, hogy mögöttem Tom kiabál, hogy ő is jön, aztán a többiek is követnek.

Az arcomba csap a hideg, mint egy kegyetlen pofon.

Kabát nélkül iramodtam neki.

De mivel tudom, hová megyek, és mire számíthatok, nem fordulok vissza. Nem tehetem. Erre most nincs időm.

Szétárad az ereimben a vér, ahogy szedem a lábam.

Eszeveszett sebességgel ver a szívem.

Mindjárt ott vagyok.

Már csak néhány háztömb.

Alig kapok levegőt, mire az épület közelébe érek. Ég a tüdőm, és mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak.

Az utca sarkán, alig néhány méterre az épület bejáratától, mindkét irányba elfordítom a fejem, hogy lássam a többi rendőrt, akik követtek.

A legtöbben kétrét görnyednek, hevesen zihálnak, ahogy levegő után kapkodnak. Mások a rádióba beszélnek, nyilván a kapitány utasításaira várnak.

Nem foglalkozom velük, felmérem a helyzetet. Várjak még valakire? A különleges egységre a szomszéd városból? Vagy menjek be anélkül, hogy valaki szemmel tartaná az épületet?

Csend van. Hátborzongatóan nagy a csend. Mintha az egész város tudná, hogy mi folyik itt, és úgy döntöttek, hogy távol tartják magukat a pusztítástól.

Normális esetben az ember arra számít, hogy egy ilyen városban gyalogosok sétálnak, autók járnak, barátok kacarásznak, a párok kéz a kézben andalognak.

De most semmi.

Megtorpanok a fojtogató csendben. Hiába vannak fenntartásaim, kényszerítem magam, hogy megmozduljak. Továbbmegyek, de nem tudom, mit fogok találni.

Nem tudom, miféle borzalmak várnak odabent.

Úgy érzem magam, mintha egy lassított felvételben lennék. Mintha egy horrorfilmben ragadtam volna, ahol elnémul a világ, mielőtt elszabadul a pokol.

A legjobban az rémít meg, hogy nincs lövöldözés. Egyetlen hang sem hallatszik az épületből.

Lassan kinyitom az ajtót, és óvatosan belépek. Felemelem a pisztolyomat, kibiztosítom, a kezem a ravaszon. Amint átléptem a küszöböt, megcsapja az orromat a lőpor ismerős bűze.

Majd az arcomba csap a forróság, és beszivárog az orrlyukaimba. Az imént adták le a lövéseket, nyilván hangtompítóval. Csak most ért véget a vérfürdő, ami azt jelenti, hogy a fenyegetés még nagyon is közel lehet. Összeszedem magam, és beljebb merészkedem az épületbe.

Elsőre nem látok semmi szokatlant.

Kivéve a legfontosabb dolgot.

Az élet jeleit.

A zenegép zümmög halkan. A dalocska elüt az élénk színű falak és a bulidekor világától. Egy lassú, érzelmes melódia. Libabőrös leszek tőle.

Mintha még a dalszöveg is figyelmeztetne…

Valami baljósra figyelmeztet, ami a sarkon túl vár rám.

Al falatozója hangos és harsány szokott lenni, de most üres a hely. Megfigyelem a részleteket. A foltos tapétát. A kipukkadt lufikat. A fémes szagot.

Ahogy befordulok a sarkon, véget ér az illúzió.

Ez egy mészárlás.

A töltényhüvelyek úgy hevernek a padlón, mint a szétszórt konfetti.

Követem őket, és benézek az első bokszba.

Egy véres kéznyom van az ülésen. Lepillantok, és tágra nyílt, üveges szempár néz vissza rám. Köztük egy golyó ütötte lyuk.

Összeszorul az állkapcsom és megfeszülnek az izmaim.

Felemelem a fegyvert, lövésre készen, és a következő bokszhoz lépek.

Vörös csík az asztalon. A falon is végighúzták, az ablakon véres kéznyomok.

Valaki menekülni próbált.

Keresem a testet…

Aztán megpillantom. A nő bemászott a pad alá, mintha el tudna bújni.

De így is megtalálta a halál.

Lenyelem az epét a torkomban, és elfordulok, hogy ellennőrizzem az étkező többi részét.

Testek hevernek szerte a padlón. Véresek. Rengeteg itt a vér. A vörös csíkok úgy éktelenkednek a fehér linóleumpadlón, mint friss festék a makulátlan vásznon. Hetekbe telik, mire végeznek a helyszíneléssel. Mire kiderítjük, hogy melyik vérfolt kié.

Nagyot nyelek, és a számon keresztül lélegzem. Nem most jött el az ideje, hogy összeomoljak.

Kényszerítem magam, hogy közelebb lépjek, vigyázva, nehogy megzavarjam a helyszínt.

Újabb holttestet találok. Falfehér, tágra nyílt szemekkel, a mai nap borzalma örökre beléjük ivódott. Legszívesebben végigsimítanék a kezemmel a szemhéján, hogy lecsukjam. Hadd nyugodjon békében.

De nem nyúlhatok semmihez sem.

Az arcán és az ajkán friss lila és szürke foltok. A bőre még nem viaszos, ami azt jelenti, hogy valamikor az elmúlt húsz percben történt.

Bárki tette, nem juthatott messzire. És biztosan hangtompítót használt, különben hallottuk volna a lövéseket az őrsön.

Előveszem a telefont, hogy felhívjam az őrsöt, és jelentsem, hol vagyok és mit találtam. Üres a hely, a konyha melletti rejtett hátsó ajtó a legvalószínűbb menekülési útvonal. Mindenesetre nem teszem el a fegyvert, amíg folytatom a túlélők felkutatását.

Végigsiklik a tekintetem a falakon, az ablakokon és az asztalokon.

Ekkor megakad rajta a szemem. Egy alig látható vérnyom. Követem. Minden lépés lassú és kiszámított, ahogy követem a vér útját.

A zenegép mögé, egy ajtóhoz.

El van rejtve.

A pokolba is, egész életemben ebben a városban éltem, minden héten ellátogattam Al falatozójába, mégsem tudtam a létezéséről.

A zenegép mögött, mely évek óta szórakoztatja a várost, résnyire nyitva van az ajtó. Elindulok felé, készen arra, hogy meghúzzam a ravaszt, ha kell. Remélem, nem kell! Remélem, egy ártatlan! Valaki, aki túlélte.

Lassan kinyújtom a kezem, és megérintem a kilincset.

Az ajtó nyikorgása megtöri az étkező csendjét. Amint kinyílik, behajolok, és ekkor pillantom meg.

A véres kezet.