Carter
Nyakunkon a háború.
Két éve tudom, hogy így lesz.
Tik-tak. Tik-tak.
Az állkapcsom egy ideg az óra ketyegésével összhangban rángatózik, és ahogy ökölbe szorítom a kezem, kifehérednek a bütykeim. A vállamból árad a feszültség, és erőnek erejével arra kell figyelmeztetnem magam, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és hagyjam, hogy múljon a stressz.
Tik-tak. Irodám falán egyedül ez a zaj vet visszhangot, és valahányszor lendül egyet az inga, csak fokozódik a haragom.
Mindig ezt érzem egy tárgyalás előtt. A mostani találkozó miatt még vadabbul izzik a vérem, és ahogy telnek a percek, egyre ádázabbul lüktet bennem az adrenalin.
A tekintetem a hatalmas irodai állóóráról átsiklik a mellette lévő polcra, majd onnan a lent terpeszkedő, mahagóniból és acélból készült ládára. Csupán egy mét
